Biró Erika versei

Homok 

Belevonatozik egy viharba,
mindig ránéz a szembejövőre.
Az óriásplakátok helyére
kék papírt simít.
Kukákból fényképezi a strandot,
ismerős sziluett a parton,
lyukakon át kerek keret.
Hány perc alatt lassul le a légzése
egy mártózás után.
Továbbálmodja a körülötte zajló zsivajt.
Kutyaház-perselyt hagy egy buszmegálló padján,
alatta játszóterek bordó gumitéglája.
Egy tábla árnyékát bámulja a falon,
fák és asztallábak geometriáját.
A hajában homokot visz haza,
elrobog mellette egy próbajárat.

ne nyújtózkodj 

fehérre meszelni a legnehezebb
nem mindegy meddig hígítod
a sarkokhoz létra kell
a cseppeket frissen még fel lehet
nem baj ha nem stabil
csak ne nyújtózkodj
a tagadás a legsűrűbb
a harmadik rétegen is átüt az alsó
csiszolással cáfold
a parketta nyikorgó meséit
mestertapasszal a korhadást
mintha egyszerre az egészet
nem naponta sötétedésig egy órát
ide is ugyanúgy belátnak
nincs mit nézni
a harmadik emeletre minden feláras
méregesd a neszeket
verd fel a házat
mintha te lennél itt az első
ha kihajolsz látod a fákat

Újra kék 

Csapong, megnyugszik,
aztán felzavarja valami huzat.
A sötétben alszik, míg
nézem, ahogy vergődsz és harapsz,
a fejed lebukik a nyakadról, önálló életre kel,
és miközben megragadom, a
két fém fogantyúd a kezembe váj.
Csak állunk fölötted,
arcunkon a milyen élet ez,
és akkor ellazulnak a fogantyúid,
és újra kék a szemed.

Borítókép: Wikimedia