Erre jöttünk a címe Heller Zsolt és Szénási Miklós költők, valamint Gólya György fényképész nemrég megjelent hatkezesének. Csak így, erre jöttek, véletlenül mindhárman éppen erre, s ha már útjaik keresztezték egymást, szóba elegyedtek. Ez a könnyedség, fesztelenség járja át a verseskötetet, mintha csak egy spontán asszociációs játékba csatlakozna be a könyvvel az olvasó.
A párbeszédbe elegyedő versek szabad áramlását szolgálja, hogy azok cím nélkül kerültek a kötetbe, s minthogy magunk között, szűk körben sem mindig szólítjuk nevén a másikat, a markáns hangon túl egyedül a betűszedés stílusa (normál: Szénási Miklós, dőlt: Heller Zsolt) ad fogódzót a szerzők differenciálásához. A megszólalások váltakozása is esetleges, szabálytalan, akárcsak egy baráti beszélgetésen – így társalognak ők egymással, a letűnt korok nemzedékeivel: „te itt nőttél fel / én itt nőttem fel / emlékszel?” (10.)
Gólya György fekete-fehér fotói sem alkalmazkodnak a versek világához, nem kényszeredetten illusztrálnak, hanem csendesen otthagyják a maguk nyomát, ahogyan a Debrecen-reprezentációk poétikai hagyománya sem nehezedik rá a kötetre. A versek, fotók nem a városhoz kapcsolódó közhelyszerű képzeteket, toposzokat elevenítik fel, hanem – s különösen igaz ez Szénási Miklós lírájára –
a személyes élmények, benyomások színrevitelével rajzolják ki a Debrecen-(tér)képet.
Éppen emiatt nem a Nagytemplom, nem a Csokonai Színház, nem a bejáratott turistaútvonalak, hanem a Déli sor, az István és a Hadházi út, a Jerikó és a Honvéd utca, a belakott, érzésekkel átitatott tér válik fontossá, az otthon, ahol ismerősek a szagok, a színek, s mindaz, ami belénk égett, egy-egy makacsul ragaszkodó kép: „Ott szakadt ketté a világ, azon a játszótéren. / A piacon, ahol hideg csirkék feküdtek a pulton.” (12.)
A város személyközi és tárgyi kapcsolatok hálója, több mint puszta látványosság.
A gyermekkori grundolás, a szerelemi találkák helyszínei kerülnek fókuszba, melyek arculatát az ott szerzett tapasztalatok formálják: „Lefkovics Vilmos, később Hadházi utca. / Szobányi szerelem.” (28.) Máskor egészen meglapul a háttérben a város, átadva helyét a pillanatnak: „Velem a lány illata, / akivel már hetek óta együtt vagyunk. / Akkor, ott azon az útszakaszon / semmi nem számít, csak ez a tény.” (18.)
Szénási műveiben a lírai alany múlthoz való viszonya egészen komplex, nosztalgiázása nem egészen a „régen minden jobb volt”-féle sóvárgással teli révedezés, a rózsaszín köd kipárolgása, de nem is a teljes varázstalanítás: „A rádióból lelkes, rossz zenék, / amikre mindig emlékezni fogsz.” (15.)
Joviális mosolygás és ironikus fricska egyszerre van jelen a sorokban,
de fájdalom is, ahogy az új létesítmények hordaléka elfedi, erodálja a fiatalság emlékőrzőit: „úgy lesz e ritkás kertekkel / teli övezetből sűrűn / lakott városnegyed hogy / akik itt élnek nem is tudják / mit veszítenek el / micsoda perspektívát” (38.).
A kötet záróakkordja a hajós motívumával („Gyorsul az idő, bámul egy hajós / korlátjának dőlve fenn” [42.]) és a széthullás alakzatával feleleveníti Gulyás Pál emblematikus versének, a Debrecen, ó-kikötőjének néhány sorát („Imbolyog a ház, akár / a romlás küszöbén / rogyadozó Trója, / ahogy fordul a föld. / Ívéről semmibe lóg / a klíma kültéri egységét / alkotó kettébe tört kockaforma, / és oldalát szűretlen / nyári fény ostromolja.” [42.]) Teljességgel hiányzik belőle azonban – s ez a vers, a kötet javára írható – a pátosz, a mindent túlélő városban való bizalom, a hamvaiból feltámadó főnixmadár mítoszkövülete.
A fotók jelentős része is a romlásról, az idő felemésztő kérlelhetetlenségéről tanúskodik,
megörökítve a pusztulás folyamatát, mentve az adott állapotot. Míg a vizuális tartalmak a versekhez hasonlóan a részletek iránt vonzódnak, addig a nominális, minden érzékszervünket mozgósító szilánklírák fényképként merevítik ki a pillanatot, szinte hallani az exponálást. Ekhpraszisz-versében Szénási az emlékezés mechanizmusait, a múlt utólagos jelentéssel telítését, szemiotizálási aktusát és az emlékképek hordozóinak töredezettségét is megmutatja: „A képen te vagy. Nagyerdő / hetvenvalahány. Az a csinos nő / az anyád. Csak a fotópapíron / szürke minden, a kavics a járdán sárga volt, és gesztenye / a homlokodba lógó, / házilag nyírott haj.” (15.)
Heller Zsolt verseiben a nosztalgiázásnak más tétje van.
Az idő türelme (2018) című kötetében debütáló Levél apámhoz című vers több darabban került be a hatkezesbe. A vers kötetről kötetre való átjárása legalább olyan „nosztalgikus gesztus”, mint az apával való közös pillanatok, beszélgetések visszajátszása, de ezen egyúttal túl is mutat. Az emlékezés, a továbbadás, a nyomokat rögzítő és értelmező múltidézés (az „emlékezz meg”, illetve az „őrizd meg” tórai parancsa) nem csupán a visszavágyódás kifejeződése, inkább a zsidó azonosságtudat konstrukciójával áll kapcsolatban, minthogy a hely, ahol elődeink, s velük hagyományaink éltek, különböző narratívákon keresztül beépül identitásunkba: „szeretted ezt a helyet. / szeretted, mert benne volt a gyermekkorod, / benne a felnőtté válás minden apró pillanata / azzal az üzenettel, amit nagyszüleink ránk hagytak.” (16.)
Heller halkan csordogáló prózaverseiben az egyéni emlékezet óhatatlanul cipeli a kollektívet magával.
Míg Szénási esetében a hely mindig a lírai én által hozzárendelt jelentésével válik lényegessé, addig Heller esetében már eredendően az,
mert jelül, örökségül kapott. A zsinagóga még meg sem épült, azaz nem kötődik hozzá személyes élmény, de már ott motoszkál benne az ígéret – „hányszor jöttünk együtt és beszéltük, / na, majd, ha a zsinagóga elkészül, / akkor, akkor lesznek szépek az ünnepek” (10.) –, egy kulturális konnexió, amely folytonosságot teremt múlt és jelen között, s a jövő felé is irányt mutat. Így a zsinagóga nem annyira szakrális tér, sokkal inkább szülőföld, otthon: „nem maradt másunk, csak a templomunk, ahova hazajárunk, mint gyermek a szülejéhez” (40.). A múltban való bolyongás, az örök keresés, a „régmúlt indián füstjeleinek” befogása pedig a hiány, a belső űr kitöltésére tett kísérlet.
A kötet ugyan nem mutatja fel vagy gondolja újra a Debrecen-reprezentációk mintázatait, de nem is ez a célja. Arról tanúskodik, hogy nincs konkrét Debrecen-kép, csak az egyénen átszűrt, amihez mindannyian kapcsolódhatunk a magunkéval. Ha valamiért, akkor éppen emiatt 21. századi ez a nosztalgiajárat.
Szénási Miklós – Heller Zsolt: Erre jöttünk – Debrecen 21. századi versekben, Rexpo Nyomda, Debrecen, 2020.
A borítófotót C. Kiss Ilona / Apolló Mozi készítette.
Hozzászólások
A hozzászólások le lettek zárva.