Félrenézés helyett

Mit jelent nőnek lenni? Mit jelent félni? Meghallgatni anyánk intő szavait, hogy sose járjunk egyedül az utcán sötétedés után, hogy legyen nálunk valamilyen spray vagy legalább egy nehéz esernyő a támadók ellen. Ha baj van, ne azt kiabáljuk, hogy segítség, hanem azt, hogy tűz van, mert az emberek gyakran félrenéznek, ha segíteni kell.

Mărcuțiu-Rácz Dóra már minden nő hazament című kötete erőteljes szociolíra, amely szembenézésre késztet. Az olvasó nem fordulhat el a társadalmi problémáktól, csak mert úgy kényelmesebb („gyerekkoromban mindig azt mondták, / ne nézzem sokáig, mert az illetlenség” [nagytakarítás]), a látás egyfajta felelősségvállalással is jár. A stilisztikai szempontból szikár versek a 21. század problémáiról beszélnek személyes példákon keresztül, de nem patetikusan.

A szövegek esszéisztikus, párbeszédformára emlékeztető megoldásai olykor az események megjelenítésére szolgálnak, máskor a lírai én belső vitáit, gondolatait vetítik ki. A külső világ Mărcuțiu-Rácz verseiben félelmetes, fenyegetéssel teli, azonban a versbeszélő nem zárkózhat el a belső világába. Éles szociokulturális helyzetbe kényszerül, szokások, családi hagyományok közé, amelyek szükségszerű vonzata az elidegenedés. Ebben a szövegvilágban erőteljes a testi jelenlét, mivel a lírai én teste nagyon is a társadalom része. A testi tünetekkel, mint a reszketés, a sírás vagy a szabálytalan lélegzetvételek, a koncepció fontos versei foglalkoznak, melyek rámutatnak a bizonytalanságra önmagunkban és a világban, a nyugtalanító, kaparászó félelemre, hogy mi történhet az emberrel a sötét utcákon.

A kötet visszatérő témái a szexizmus, a nők testi és lelki megbélyegzése.

Itt „ha adsz egy falatot a húsodból”, az nyomot hagy benned, ha nem adsz, egy nap lesznek, akik nem kérni fognak, hanem elvenni. A tehetetlenség és a konstans félelem megmarad, a saját tested sebezhetővé tesz, de az erőszakra válaszul adott erőszak nem jelenthet megoldást, hiszen azzal is sérül az én: „elsőre nem, de másodjára / arra gondolok, milyen jól / jönne, ha letörhetném / az idegen kezeket.” (nem megoldás)

A címek súlytalanok, elsikkadnak a kötet egészében, ugyanakkor gyakran többértelműek vagy paradox jelleget öltenek.

A versek szinte egyetlen nagy gondolatfolyamként sodorják az olvasót,

és bár sokszor csapongóak, mégis vannak olyan jellegzetes motívumok, visszatérő alakok, melyek összekötik őket. Ilyen például a taxizás, az ismeretlen és sötét utcák, a kóbor macskák. A lírai én nem a múltból beszél, nem változik vissza korábbi önmagává, hanem kötődik a jelenhez, innen reflektál a már átélt eseményekre. Ezt a párbeszédjellegű-gondolatfolyamszerű versbeszédet könnyű megszokni, amiben segít a központozás is, mely, bár hiányoznak a nagy kezdőbetűk, a magyar helyesírás szabályait követi.

Rendre előkerül a nagyszülők, a szülők öröksége, főleg az anya és a nagymama alakja elevenedik meg a lapokon.

A velük folytatott elképzelt vagy megtörtént beszélgetések tematikáját a nők életét jellemző hármasság, a Szűz, az Anya és a Matróna archetípusai határozzák meg, amelyek életszakaszokhoz kötődnek. Mindháromhoz társíthatók bizonyos pozitív és negatív tulajdonságok. A nagymama szimbolizálja a bölcsességet, az élettapasztalatot, ugyanakkor a régi szokások változtathatatlanságát, a megrögzött hagyománytiszteletet és a mulandóságot is. Az anyával folytatott fiktív telefonbeszélgetések, a vele való belső társalgás, a gondolatok, hogy mit tenne ő bizonyos helyzetekben, többször is előkerülnek.

Ő a biztonságos kikötő, az otthon meghittsége a külvilággal szemben, az érett, tapasztalt nő, aki korban még megfogható közelségben van a lírai én számára. Egyszerre távoli és közeli az alakja, a versbeszélő rá szeretne hasonlítani, az általa tanult mintákat követi, és szégyent érez, ha ez nem sikerül. Hozzá fordul, ha külső veszély fenyegeti, de érdekes megfigyelni, hogy belső félelmeiről még neki sem beszél. Ahogyan azt is, hogy a harmadik alak, a fiatal nő, nem azonosítható a szövegek beszélőjével. A lírai alany két állapot között van, már nem lány, mert elvesztette naivitását, hiszen a világ szembesítette a szexizmussal és az előítéletekkel. Ugyanakkor a szexualitás, a kapcsolatok pozitív oldala még ismeretlen terület a számára.

Ő az, aki az idegen testekre fenyegetésként tekint, aki bizonytalan magában, aki nem tudja, hova is tartozik.

Saját nőisége által tapasztalja meg a külvilág felől érkező fenyegető nyomást: „mert ez csak átmenet, / a megfelelő légzőtechnikával gyógyítható, / huszonévesen nem lehet kiégni” (katonadolog). A hármasság a kötet más szintjein is felbukkan, főleg a felsorolás alakzataiban: „taxit hívsz és borravalót adsz, / ha nem ér hozzád, / nem mondja, hogy csinos vagy, / és nem erősködik, / hogy féláron vigyen haza” (jutalomfalat).

Az én különállása tovább erősödik a karanténversekkel, az eredendő önmagába és világba zártságot tovább fokozza a test erőteljes meghatározottsága. További elidegenítő gesztus a technikai világ kapcsolattartási formáinak említése, mint a telefon, illetve a különböző internetes felületek, például a Facebook. A személytelenség érzetét növelik a kommunikáció szegényes pótlékai, akárcsak a sovány tejpor a boltban. („miért nem vagy gépközelben, ha / más közelében nem is lehetsz, miért / nem vagy elérhető, mit nem értesz abból / a fél megapixelnyi megalkuvásból, / amit egy webkamera másik oldaláról hallasz.” [the unexpected joy of missing out])

A román szavak és címek tovább növelik az idegenség, a kulturális másság érzését,

a lírai én itt is, ott is jelen van, de sehol nincs otthon igazán.

Az idegen szavak megakasztják a versek ritmusát, hatásuk kizökkentő. Nem teszik érthetetlenné a verseket, de plusz réteget sem tudnak adni a szövegekhez, ennek érdekében célszerűbb lett volna magyar megfelelőjüket legalább lábjegyzetben közölni. A gyerekkori emlékek felidézésének közvetlen hangvétele viszont megkönnyíti az olvasó bevonódását, ismerős atmoszférát teremt világunk gyakran tabuként kezelt, ugyanakkor valamiképp mindannyiunkat érintő szociális problémáinak színrevitele, például a szegénységé, a szexuális másságé, a halálé és a gyászé. A kötet visszatérő alakjai a macskák, sorsuk gyakran emberi sorsokra irányítja a figyelmet, föltűnésük empátiát vált ki a versbeszélőből, de egyúttal arra is alkalmat ad, hogy a közvélekedések is hangot kapjanak, mint a nagytakarítás című szövegben: „gyerekkoromban mindig azt mondták, / inkább ne is nézz oda, / egyébként sem tudsz segíteni, / egyébként is ők akarták így, / és egyébként is megdöglenek. / szaros kóbor macskák.”

Mărcuțiu-Rácz Dóra kötete kíméletlen őszinteséggel lát, beszél és emlékezik.

Nem idealizál, nem prédikál változásról. Bizonytalanságról szól, magányról és érzékenységről. Nem bízik valamiféle transzcendentális erőben, sőt olykor még saját erejében sem. A lírai én keres, de a lelki fáradtság és a küzdelmek ellenére ő maga sem tud megoldást vagy reményt nyújtani. A szociokulturális környezet beférkőzik az én legrejtettebb zugaiba, és gondolkodásra késztet. Tényleg jól van ez így? Hogyan tehetnék ellene? Úgy sejtem, a kötet érzékeny témái visszatérnek majd a költő későbbi köteteiben. Sokan azt mondják, a mi generációnknak az a tragédiája, hogy nincs tragédiája, de ezek a versek éppen ennek az ellenkezőjéről beszélnek. Vannak itt tragédiák, csak meg kell tanulnunk meglátni őket és szembenézni velük. A félrenézés nem fogja semmissé tenni se a nőkkel szembeni szexizmust, se a szegénységet, se a túltermelést, se a karantént, se a toxikus kapcsolatokat. El kell döntenie az olvasónak, hogy lányaiba félelmet akar nevelni, vagy őszinteséget.

Mărcuțiu-Rácz Dóra: már minden nő hazament, Erdélyi Híradó Kiadó – Fiatal Írók Szövetsége, 2020.

A borítófotót Ádám Szilamér készítette.