Sok más 2020-as alkotás mellett a Wonder Woman 1984 is a sorozatos halasztások áldozatává vált, bár kétséges, hogy ha a tervezett időben, még 2019 végén bemutatják, akkor jobb filmnek tartanánk-e.
A Joss Whedon-féle Az Igazság Ligája fiaskója jelezte, hogy a Marvelt nem szabadna tovább majmolni, a DC egyedi, „sötét tónusát” nem kellene feladni.
A szintén 2017-ben bemutatott Wonder Woman is nagyban hozzájárult a DC Moziverzum „kivilágosításához”,
hiszen ha meg is jelent benne a sötétség, a világtól elzárt Themiszküráról származó naiv amazon, Diana annyira hitt az emberiség megváltoztathatóságában és az alapvető emberi jóságban, hogy azt még egy karácsonyi családi film hőse is megirigyelte volna. Persze azóta bemutatták a fősodorbeli filmekhez képest elképesztően komor Jokert, és jön a négyórás eposszá kibővített Zack Snyder-féle Az Igazság Ligája, ami remélhetőleg feledteti a csúfosan leszerepelt Joss Whedon-mozifilmet. Természetesen egy Joker mellett megfér egy Shazam!, ám a Wonder Woman 1984 újfent azt bizonyítja, hogy a derűsebb DC-filmek még mindig nem működnek igazán.
Patty Jenkins új filmje jó nagyot ugrik az időben az első világháborúban játszódó előző részhez képest. Diana az emberek világában, a nyolcvanas években, az „önimádat korában” él, menő vállalkozása, illetve kutatóintézete van, csak magányos, mivel vele ellentétben szívszerelme, Steve Trevor halandó volt. Munkája során találkozik a szürke és jelentéktelen, bolondos Barbara Ann Minervával, aki szintén erősen érdeklődik a múlt iránt. Barátnők lehetnének, de Barbara irigységgel vegyes csodálattal tekint a Csodanőre, akinek ráadásul a segítségére is szorul, amikor egyik este az utcán egy részeg férfi erőszakoskodik vele.
Hogy, hogy nem, Barbara kezei közé kerül egy titokzatos kő, amely teljesíti bárki kívánságát.
Ez meg is történik nemcsak Barbara, de Diana esetében is, így előbbi egyre dögösebb és erősebb nővé válik, utóbbi szerelme, Steve pedig visszatér az élők sorába. Persze, amikor már mindenki boldog lehetne, kiderül, hogy a hatalommániás Maxwell Lord is szó szerint rátette a kezét az álomkőre, másrészt ez a relikvia egy gonosz isten, Dolos kreálmánya, aki úgy „viccelte meg” az emberiséget, hogy bár a kő teljesít minden vágyat, el is vesz cserébe valamit a kívánótól – Barbarától az emberségét, Maxtól az egészségét, Dianától pedig az erejét, amivel megállíthatná a két előbbi személyt.
Mindenképp értékelendő, hogy Patty Jenkins nem szimpla szuperhősfilmnek szánta a Wonder Woman 1984-et, hanem valamit közölni is szeretett volna a történettel. Ebből a szempontból nagyon is
érdekes az alapkoncepció és a három fő karakter, akik, ha nincsenek is túlkomplikálva, azért árnyaltabbak, mint a műfaj átlaghősei.
Bár Diana hisz a jó ügyben, azonban őt Steve Trevor hiánya teszi összetettebb hőssé. Az álomkő teljesíti kívánságát, és eleinte az új boldogságot ő sem akarja elengedni, hiába szembesül az ősi tárgy globális negatív hatásaival. Annak ellenére, hogy fokozatosan elhagyja az ereje, a hősnő kiskapukat keres, szembe akar szállni a két, nálánál már jóval erősebb antagonistával, és ragaszkodik egyéni boldogságához, amelyet a közjó fölé helyez. Hozzáállása hasonlóvá teszi őt Barbarához és Maxhez. Ilyen módon kérdéses, mennyire jogos az utóbbi kettőt megbüntetni amiatt, hogy saját vágyaikat akarják beteljesíteni. Igaz, sajnálatos módon ez utóbbi kérdés inkább csak bennünk merülhet fel, mert ha a cselekmény első felében foglalkozik is vele, a játékidő hátralevő részében nem igazán reflektál rá Jenkins műve.
A Csodanő ráadásul annyira „csodás”, hogy következetesen embert sem öl,
ellentmondásos szerelmi ügyét leszámítva túlságosan is feddhetetlen hős, akit Az acélemberben Zod tábornok nyakát kitörő Superman is megirigyelne.
A Wonder Woman 1984 egyik alapproblémája, hogy még a szuperhősfilmek zsáneréhez képest is túl rózsaszínnek ábrázolja a nyolcvanas évek és a hidegháború világát, amely közel sem volt a „boldog békeidő” korszaka. Az persze szép, bár naiv gondolat, illetve üzenet a „mának”, hogy az önös érdekeinken, vágyainkon túl kell látnunk, mert az „élni és élni hagyni” szellemében nem rendelhetjük alá a világot saját egónknak, önimádatunknak.
A nyolcvanas éveket, illetve az 1976 utáni korszakot Amerikában Christopher Lasch történész „az önimádat kora”-ként jellemezte.
A hatvanas–hetvenes évek nagy társadalmi mozgalmai lecsendesedtek, a vietnami háború és a Watergate-botrány után pedig mélypontra süllyedt a társadalmi morál. A társadalmi-politikai rendszerből kiábrándult amerikaiak befelé fordultak, a privát szféra sokkal fontosabb lett számukra, mint a közügyek. Lasch és Jean Baudrillard szociológus szerint is kompenzációs folyamat indult meg, azaz a kollektív psziché sérüléseit egyéni (testi, anyagi) teljesítményekkel, sikerekkel próbálták gyógyítani. Ennek terméke volt például a fitneszmánia és a testkultusz, ami a korabeli Sylvester Stallone- és Arnold Schwarzenegger-féle akciófilmekben is tükröződött.
Annak ellenére, hogy a Wonder Woman 1984 előzeteseit és plakátjait is a „nyolcvanas évek-retró” szellemében készítették el, érdekes módon a film nem nosztalgikus célból idézi meg a korszakot, hanem a szellemisége, az „önimádat kora” miatt. Az álomkő nem csupán a három főszereplőt fertőzi meg, hanem Maxnek „köszönhetően” az egész világot, így politikai vezetők kívánságai is teljesülnek, ami az atomháborúhoz vezetne, ha a Csodanő nem hozná meg élete legnagyobb döntését. Szóval
Patty Jenkins művében a pusztító önimádatot kell meghaladni a közjó érdekében; az az igazán erős, aki legyőzi saját vágyait.
A naiv üzenettel és főhőssel szegény Gal Gadot nem nagyon tudott mit kezdeni: szúrós és kétségbeesett arckifejezéseit váltogatja a cselekmény során. Sebaj, mert Max és Barbara legalább olyan fontos karakterek, mint Diana! Sőt, a később Gepárddá váló Barbara el is lopja a show-t a Csodanő elől az elbűvölő Kristen Wiig meggyőző, könnyedségében is remek játékának köszönhetően.
Az ötven felé közelítő színésznő nemcsak szerepe szerint kerül kirobbanó formába, ő maga is bizonyítja, hogy versenyre tud kelni Gadottal, a kortárs Hollywood szexszimbólumával. Abszolút illik tehát hozzá az álomkőtől, az önimádat korától, illetve az egoista, sikert hajszoló Max hatásától megrészegült, ám magabiztos bombanővé változó Barbara karaktere.
Belőle sajnos a cselekmény utolsó harmadára mégiscsak sikerül sablonos gonosztevőt kreálni,
de ezt tudjuk be annak, hogy az álomkő hatására valóban előtörnek a szürke, jelentéktelen életet élő, ezért frusztrált nőből az állati ösztönök – az elfojtott zavarok kitörésének mintegy szimbóluma is a Gepárd. Ellenben az általában még a haloványabb mellékkaraktereket is kiválóan eljátszó Pedro Pascal rettenetes Max Lordként.
Pascal a Wonder Woman 1984-gyel határozottan mellényúlt: annyira ripacskodik Maxként, hogy azt még egy kívánságteljesítő kő sem tudja kitörölni az emlékezetünkből. Pedig egyébként nem átlagos főgonosz ő, hanem egy szerencsétlen örök vesztes, aki kisfiának szeretné bizonyítani, hogy igenis sikeremberré tud válni. Rendkívül naiv az ő sztorija is, hiszen nem kellene sok ész ahhoz, hogy kiderüljön számára: a siker hajszolása éppen hogy eltávolítja gyermekétől. Ám ennek felismeréséhez természetesen a fiát is fenyegető harmadik világháború kirobbanásának réme, illetve Diana megható, ugyanakkor hatásvadász módon pacifista és erőltetetten bölcs szavai szükségesek.
Mindenképp dicséretes, hogy Patty Jenkins igyekezett meghaladni a hagyományos, szórakoztatásra kihegyezett szuperhősfilmeket.
Sőt, a Wonder Woman 1984 még formabontónak is tekinthető, amennyiben csak két–három nagyobb, nem túl emlékezetes akciójelenet szerepel benne, a végső leszámolás pedig – már ha a Gepárddal való összecsapást nem számítjuk ide – nem ökölharcot vagy effektpuffogtatást, hanem egy meglehetősen suta szópárbajt jelent. Hogy Jenkins műve nem jó film, annak a naiv idealizmus mellett az egész műre jellemző sutaság az oka. Hiába a hosszú, két és fél órás játékidő, sok benne az összecsapott cselekményszál, a logikai hiba és az önellentmondás.
Az egyik legnagyobb probléma, hogy nincs megfelelően tisztázva, hogyan működik az álomkő: van, aki kívánsága visszavonása után elfelejti, ami történt, mások viszont emlékeznek mindenre. Morális kérdéseket is felvet az a tény, hogy Steve nem feltámad, hanem kvázi megszállja egy idegen férfi testét. Bár sokan próbálták megvédeni a filmet ebből a szempontból például azzal, hogy a rendező éppen ennek a problematikusságára irányítja a figyelmet Diana személyes cselekményszálában. De Patty Jenkins sajnos nem szán elég időt ennek kibontására, nem elég markánsan reflektál rá (az például kevés, hogy Steve a tükörbe néz, és onnan a test tulajdonosának eredeti arca tekint vissza a nézőre is).
Emellett a Wonder Woman 1984 még szuperhősfilmekhez képest is szájbarágós:
az említett didaktikus, ráadásul gyenge eszmefuttatást tartalmazó Csodanő-monológ túl hirtelen kínál megoldást a fő konfliktusra. Mindennek tetejébe az is rendkívül zavaró, hogy Max sorsa nincs tisztázva, a film viszont azt sugallja, hogy minden, az emberiség ellen elkövetett bűne meg van bocsátva, újraegyesülhet kisfiával, és mostantól jó apa lesz. Valóban? Ilyen alapon, ha Sztálin vagy Hitler is kamerák előtt „váltak volna jó emberekké”, ők is megúszhatták volna a komoly felelősségre vonást?
Persze Barbara története sem lett lezárva, de róla már tudjuk, hogy visszatér a Wonder Woman 3-ban, mert olyan is lesz. Remélhetőleg Patty Jenkins mérlegeli a túlnyomó többségében negatív visszajelzéseket, mert nemcsak a mindig „szőrösszívű” kritikusok nem elégedettek a Csodanő folytatásával, hanem a nézők sem.
Wonder Woman 1984, 2020. Rendezte: Patty Jenkins. Írta: Patty Jenkins, Dave Callaham, Geoff Johns. Szereplők: Gal Gadot, Chris Pine, Pedro Pascal, Kristen Wiig, Robin Wirght, Connie Nielsen, Lynda Carter. Forgalmazza: InterCom.
A Wonder Woman 1984 a Magyar Filmadatbázison.
