Én vezetek
Miután megszereztem a jogsit, apám úgy döntött, ezentúl mindenhová én vezetek.
– Gyakorolj csak, most az a legfontosabb, hogy ne maradjon ki sok idő a vizsga után, mert pikk-pakk kijössz a gyakorlatból, akkor aztán cseszheted.
Azt mondjuk nem tette hozzá, hogy: „Gyakorolj csak, mert így legalább mindenhol tudok majd inni. Tescós bevásárlás után, sajtos stangli helyett egy hideg Soproni, a kocsi lemosása előtt egy feles a Restiben, és tizennyolc év után végre rokonlátogatáskor is.”
Gyakorolhattam nyáron a Balatonhoz vezető kacskaringós utakon, mert apámék még mindig ragaszkodtak ezekhez a hétvégi kiruccanásokhoz, pedig már évek óta mindennél jobban utáltam feküdni a parton, a vízbe meg egyszerűen nem bírtam bemenni. Undorodtam a nyálkás iszaptól, a lárváktól és a naptejtől foltos szürke víztől. Anyám is, tudom, de mégis szó nélkül csomagolta össze a rántott húsos szendvicseket, a kiló őszibarackot, ami a sörtől meg a jégakkuként használt fagyasztott vízzel teli ásványvizes flakonoktól az út végére mindig összenyomódott. Gyakorolhattam ősszel a szakadó esőben, éjszaka, amikor úgy szikráznak az esőcseppek a sárga és piros fényektől, hogy szinte semmit sem látni. És gyakoroltam télen hóban és fagyban. Egy-egy kanyarban vagy emelkedőn a lábujjaim folyton görcsbe rándultak, mintha ettől jobban tapadt volna a kocsi gumija a tükörjéghez.
A szüleim tudták, hogy kábé egy éve járok már valakivel, akit az autósuliban ismertem meg. Amikor megmondtam nekik, hogy van Tomi, csak annyit reagáltak, hogy most az érettségi és a felvételi a legfontosabb. Ez nálunk felért egy okéval. A dolgokról általában úgy beszéltünk, hogy valami másról beszéltünk helyettük. Később sem érdeklődtek a pasimról, sem arról, hogy hétvégenként miért maradok inkább a győri kollégiumban ahelyett, hogy hazamennék. Azt persze megkérdezték, hányas lett a biológia kiselőadásom, van-e elég pénzem, láttam-e a szomszéd új kutyáját, ilyesmik.
Karácsony környékén a komódom fehérneműs fiókjában egy felvilágosító könyvet találtam, amiben darazsakként ábrázolják a nőket meg a férfiakat. Szegény anyám, mert gondolom, ő tette oda, ha tudta volna, hogy tizenkét éves korom óta nem vagyok már szűz… Vagy az is lehet, hogy képben volt mindennel, nem tudom. Azt hiszem, ezek az elhallgatások tartják össze a családunkat, mi annyira szeretjük egymást, hogy nem hozzuk direkt kellemetlen helyzetbe a másikat. Csak így maradhatunk együtt az Ifjúság utcai panelünk hetedik emeleti, két és fél szobás öröklakásában.
Szóval Tomival az autósuliban ismerkedtünk meg. Nem tűnt olyan öregnek, mint amilyen valójában. Talán azért nem, mert mindig fehér tornacipőt hord, fekete farmert és fekete pólót. Ő volt a legkevésbé szimpatikus a csoportból. Soha nem beszélgetett senkivel.
Az egészségügyi vizsgán kerültünk egyszer párba, egymáson gyakoroltuk a stabil oldalfekvést, de akkor sem röhögött. Féltem tőle, tisztára be volt mindig feszülve, olyan volt, mintha lenézett volna mindenkit. Aztán egyszer, amikor a rutingyakorlat után kitett minket a tanár a piros lámpánál, azt kérdezte tőlem, hogy nincs-e kedvem szexelni vele. Egészen pontosan azt mondta, míg élek, nem felejtem el: „Erzsébet, mit szólnál hozzá, ha felhívnálak magamhoz, hogy kielégítselek.” Akkor képen röhögtem, és elküldtem az anyjába, de aztán két nap múlva mégis ráírtam. Azóta nagyjából együtt vagyunk. Imádom, hogy egyfolytában engem fotóz. Tele van velem az instastoryja. Azt hiszem, tényleg szerelmes belém.
Amikor eljött a nyári szünet, megkaptam a jogsit, de a kocsit csak úgy vezethettem, ha apu is ott ült mellettem. „Ha túléled az első évet, és úgy látom, hogy már elég rutinod van, elviheted a kocsit egyedül is” – ez volt a szlogen. Így ha Tomival akartam találkozni, kénytelen voltam mindig elbuszozni Ajkáról Győrbe. Anyáméknak persze azt mondtam, hogy egy barátnőmnél alszom, elvégre nem árt időben elkezdeni az érettségire való készülést.
Szerencsére ősztől minden visszaállt a régi kerékvágásba, gyakran lógtam a koleszból is, de tudtam, hogy előbb vagy utóbb be kell mutatnom a pasim a szüleimnek, bár se Tominak, se nekem, és szerintem anyáméknak sem volt semmi kedve ehhez a találkozóhoz. Tudtam, hogy apáméknak nem szimpatikus az, hogy Tomi öregebb nálam, pedig azt nem is mondtam meg nekik, hogy ráadásul húsz évvel idősebb. Azzal sem tudtak mit kezdeni, hogy a pasim még mindig iskolába jár. Hiába mondtam azt, hogy jó ösztöndíjat kap, és hogy ez már doktori iskola, nekik ez mégis túl megfoghatatlan volt. Az az egy azért megnyugtatta őket, hogy van egy kocsija és egy lakása. Azt persze megint nem kötöttem az orrukra, hogy a lakás egy haverjáé, és Tomi csak addig vigyáz rá, amíg a haverja Frankfurtban dolgozik. Meg még egy csomó húzós dolgot nem mondtam el. Ha el is hallgatunk dolgokat, szerintem az még nem hazugság.
A ballagás előtti héten, az asztalfoglalás kapcsán megkérdezte apám, hogy akkor jön-e a barátom, mert annyi főre rendelnek ebédet. Tomi meglepő módon igent mondott. Talán botrányt akar csinálni? Vagy talán annyira leszarja az egészet, hogy ebbe még az is belefér, hogy lejön a nála húsz évvel fiatalabb csajának a szüleihez és jópofizik velük? Nem bírtam eldönteni, fogalmam sem volt, hogy viselkedik társaságban, mert mindig csak ketten voltunk. Szóval kicsit tartottam a találkozótól.
Már márciusban megírtuk a szüleinknek és az összes rokonnak, hogy nem kérünk virágot. Az arra szánt pénzt összegyűjtjük, és egy rákos gyerekeket támogató alapítványnak utaljuk majd át. Apám mégis egy hatalmas vörös rózsacsokorral feszített a suli folyosóján. Minden osztálytársam megbámulta, miközben a Gaudeamus igiturt énekelve elhaladtunk mellette. Azt hittem, elsüllyedek a szégyentől. A dögunalmas beszédek meg szavalások alatt végig Tomit kerestem a tekintetemmel. Ott állt a tűző napon, egyedül, a koponyája csillogott az izzadtságtól. Közben össze-össze vigyorogtunk, bár a napszemüvege miatt nem láttam a szemét, de tudtam, hogy engem bámul, és totál kész van attól, hogy matrózblúzban lát.
Miután elbúcsúztam a srácoktól, a suli kapujában találkoztam vele. Ott várt rám ő is, meg apámék is. Már összeismerkedtek. Kedélyesen beszélgettek, nevetgéltek, teljesen ledöbbentem, hogy a Tomi ilyen társasági ember is tud lenni. Apám a kezembe nyomta a csokrot, és odasúgta, hogy neki senki ne mondja meg, hogy mit adhat a lányának. Szólni akartam, de láttam, hogy könnyes a szeme. Életemben csak egyszer láttam bőgni, amikor kiskoromban kirúgták a gyárból, de már azt is teljesen elfelejtettem.
Az étterem a város másik végében volt. A szüleim elindultak a kocsinkhoz, Tomi pedig a sajátjához. Kicsit tétováztam, hogy akkor hova is üljek, mire apám azt kérdezte:
– Vezetnél, kicsim?
Nem akartam ellenkezni, tudtam, hogy már ivott.
Még szerencse, hogy csak egy nagyszülőm él, apám pedig már ezer éve összeveszett a testvéreivel, így csak öten voltunk: apu, anyu, Tomi, nagyapa meg én. A három fogás alatt megbeszéltük az időjárást, hogy kinek mije fáj, és még azt is sikerült elmagyaráznom nagyapának, hogy mivel foglalkozik egy pszichológus, és miért szeretnék annak tanulni. Szóval minden oké volt, apu egyedül abba nem bírt beletörődni, hogy Tomi nem iszik.
– Nem szeretem az ízét – mondta el vagy százszor, ahelyett, hogy azt mondta volna, három éve, amióta elvonón volt, nem iszik, nem dohányzik és nem drogozik, csak a kávé meg a nők, viccelődött néha velem is, amikor próbáltam rábeszélni legalább egy 0,1%-os bodzás sörre. Szerencsére azt sem kérdezték meg tőle, hogy mivel foglalkozik egy szociológus doktorandusz, és azt sem firtatták, hogy miből él. Biztosan kiakadtak volna, ha megtudják, hogy élete harminckilenc éve alatt egyáltalán nem volt munkahelye. Ösztöndíjak, az öreganyja nyugdíja, dealerkedés, szociális támogatás, de dolgozni konkrétan soha nem dolgozott, és ez tulajdonképp életstílussá nőtte ki magát nála.
A pörkölttől kezdve a kávéig apám már semmit sem kérdezett Tomitól, csak anyám próbált kétségbeesetten beszélgetni, nehogy beálljon a csönd, és rádöbbenjünk arra, hogy mennyire félünk a másiktól.
Búcsúzáskor átöleltük egymást, csókról szó sem lehetett a szüleim előtt. Anyám hazafelé menet csak annyit súgott oda a mögöttem lévő ülésről, hogy „Nagyon helyes fiú.” Aztán nyár közepéig nem is kérdeztek róla.
Végül túléltem az érettségit és felvettek a pszichológia szakra is. Még talán soha nem voltam ilyen boldog. A szüleim is örültek neki, apám azért, mert azt hitte, hogy minden pszichológus milliókat keres havonta, anyám pedig azért, mert mindig is szeretett volna pszichológushoz járni, de csak az önsegítő könyvek megvásárlásáig jutott.
– Van itt neked valami – tett le elém apám egy borítékot a dohányzóasztalra.
– Mi van benne? – húztam magam felé gyanakodva.
– Nyisd csak ki – hajolt anyám felém. Azt hittem, megpuszil, de csak a távirányítóért nyúlt, hogy lehalkítsa a tévét.
Egy négy személyre szóló kupon lapult a borítékban a miskolctapolcai Orgona Vendégházba.
– Négy személyre? – néztem rájuk döbbenten.
– Arra gondoltunk, hogy Tamás is velünk jöhetne, hogy megünnepeljük a sikeres felvételid.
„Jaj, csak ezt ne! Mivel érdemeltem ezt ki?!” – gondoltam magamban, de csak annyit mondtam: – Jó, persze. Majd megkérdezem, hogy ráér-e.
– Már le is foglaltuk, jövő pénteken megyünk. Augusztusban biztosan nincs iskola Tamásnak sem.
Persze, hogy nem volt, de ettől még kitalálhatott volna valami kifogást, mégsem tette. Anyuék úgy tervezték, hogy korán reggel indulunk, ezért Tomi csütörtök este nálunk aludt.
– Még visszamehetsz – mondtam neki, miután leszállt a buszról, és jól átöleltem.
– Úgy fogom föl az egészet, mint egy szociológiai tanulmányt. Lássuk, miként mulat az alsó középosztály a XXI. század elején, Ajkán, az egykor virágzó iparvárosban.
Apu a vacsoránál szerencsére nem kínálta meg piával Tomit, igazából kérdezni sem kérdezte semmiről. Egyszemélyes monológba kezdett az alumíniumgyár privatizálásáról és a vörösiszap-katasztrófa valós okairól. Tomi előzékenyen és együttérzőn hümmögött, néha kérdezett is, olyanokat, amiből lehetett tudni, hogy képben van. Apámat egészen feltüzelte ez a figyelem, meg persze az az öt-hat pálinka is, amit közben lehúzott.
Mikor bevittem a mosatlan edényeket a konyhába, próbáltam a lehető legtermészetesebben feltenni az est fő kérdését:
– Anya, Tomi az én szobámban alszik ma, jó?
– Apád már megágyazott neki a kis szobában – mondta ezt úgy, hogy közben nem nézett rám.
Azt hittem, elsírom magam, de aztán csak felröhögtem.
– Jó, persze.
– Túl keskeny az ágyad kettőtöknek, nem tudnád magad rendesen kipihenni holnapra – tette hozzá, mintha valójában az egész nem arról szólt volna, hogy engem itt ma este senki nem dughat meg. Nem mintha a papírvékony falak visszatartottak volna attól, hogy Tomihoz nyúljak. Azért a poén kedvéért beszöktem hozzá éjszaka, de persze semmi sem történt.
Korán keltünk, elvégre majdnem 400 kilométer állt előttünk. A kocsit tegnap már lemosta, kitakarította apám. Kis tanakodás után végül az anyósülésre ült, azzal magyarázva, hogy nála van a térkép, amire még szükségünk lesz. Tomi biztatóan nézett rám a visszapillantó tükörből. Nem tudtam eldönteni, hogy megveti-e az idegességem vagy valóban együttérez velem.
Azt jó ómennek vettem, hogy a kocsit nem fullasztottam le, mert még gyakran előfordult, hogyha apám mellettem ült, csak másodjára sikerült elindulni, vagy akkora gázt adtam, amitől apám rögtön kiakadt. Jól haladtunk a 8-as úton. Péntek délelőtti átlagos forgalom fogadott, előzni mondjuk nem előztem, még a hatvannal döcögő kamiont sem, amitől apám tíz perc után kiakadt.
– Zsóka, itt mindjárt jön egy kapaszkodósáv, nyugodtan lépj oda. Na, azért nem kell ennyire, még a végén leég a motor, de jól van, jól van, így kell ezt csinálni. Ne legyél már olyan, mint egy női sofőr.
Már elhagytuk Veszprémet is, amikor kezdett egyre melegebb lenni, de apám gyűlölte a légkondit, mert mindig fájtak tőle az ízületei. Anyám viszont – talán a klimax miatt – erősen izzadt, és mivel a kocsiban utazva hajlamos volt hányingerre, a melegtől még inkább rosszul lett. Résnyire lehúzta az ablakot, próbált némán mélyeket lélegezni, és most is, mint mindig, amikor próbálta leplezni a rosszullétét, dúdolni kezdett.
– Rosszul vagy, Erzsikém? – szólt hátra apám, de ő nem szólt, csak rázta a fejét és mereven bámult kifelé.
– Rosszul van, nem látod? Mindjárt megállok, anya, csak nem tudom hol lehetne.
De a következő pillanatban anyám már kihajolt az ablakon, és végighányta a frissen lemosott kocsi fényes oldalát.
– Letakarítom, ha megálltunk, letakarítom.
Tomi egy köteg papírzsepit kapott elő a lenvászon szatyrából, amit anyu köszönettel el is fogadott, apám meg megkukult, nem bírt mit mondani, csak annyit, hogy két kilométer múlva Várpalotánál lesz egy benzinkút, ott meg tudok majd állni.
A benzinkút azonban már nem volt ott, mert az egész út teljesen másként kanyargott már, mint apám kilencvenes években nyomtatott térképén. Ekkor Tomi elővette a telefonját, bekapcsolta rajta a térképet, és navigálni kezdett. Apám most már egyáltalán nem szólt senkihez, láttam, vörös a feje az idegességtől.
Pestre beérve aztán teljes lett a káosz. Tomi és a GPS-e szinkronban mondták, hogy majd 200 méter múlva merre forduljak, apám pedig a térképet forgatva próbálta kikövetkeztetni, hogy melyik egyirányú utcán tudok visszafordulni a körútra. Anyám hátul ismét letekerte az ablakot, tudtam, hogy hamarosan újra ki fogja dobni a taccsot. És ha mindez nem lett volna elég, egy kukásautó tapadt rám úgy, hogy azt hittem, mindjárt kilapít minket.
– Nem értem, itt kéne jobbra fordulnod, de az van a táblán, hogy behajtani tilos – morfondírozott apám a kiterített térkép fölött. Anyám kifelé nézett és dúdolt, mint egész életében, kifelé nézett az életéből, és egy sosem hallott dalt dúdolt. Ezt a dalt dudorászta főzés közben, a karácsonyfa beékelésekor, ablakpucoláskor, mosogatás közben, minden egyes végigizzadt utazáskor, bevásárláskor, rokonlátogatáskor, a ponty agyonütésénél, amit apám csak kifogott, de mindig anyámnak kellett leütni és megpucolni. Újra és újra kezdte a dallamot, körbe-körbe, de a csoda most sem jött el, nem bírta kidúdolni magát az életéből.
– Zsóka, menj tovább egyenesen, ott tudsz majd befordulni balra, de vigyázz, mert az utca végén jobbkéz-szabály lesz – mondta hidegen Tomi. Apám pedig mintha mit sem hallott volna az egészből.
– A következő kereszteződésnél, itt balra, Erzsikém, de vigyázz, a jobbról érkezőknek elsőbbsége van.
– Anyádat, te fasz – ordított fel apám, miközben a jobbról érkező beintett nekem, hogy „jobbkéz-szabály van, te pina!”.
Remegtem az idegességtől.
– Itt egy McDonald’s, együnk valamit – mondta apám erőltetett kedélyességgel. – Nézd, ott is van egy parkolóhely. Mondom, itt! Nem baj, tolass vissza.
– Hogy tolassak vissza, amikor jönnek mögöttem?
– Csak tedd ki az indexet.
– Menj tovább – mondta Tomi kicsit már ingerülten, mire apám szólni akart, de inkább visszafogta magát.
– Jól van, akkor menj tovább, majd visszasétálunk.
Végül megálltam a körúton, szerencsére nem kellett tolatnom, volt egymás mögött kétautónyi hely.
– Na, így kell ezt csinálni – csapkodta meg a vállam apám. – Az én lányom már Pesten is vezet. De most már én fogok kifelé vezetni, jó?
Nem bírtam válaszolni.
Utálom a McDonald’s kaját, de apámnak még mindig ünnep, ha mondjuk Veszprémben vagy Keszthelyen ehet egy Big Macet. Anyám csak egy kólát kért, amivel be is vett egy Deadalont, én egy almás pitét rendeltem, Tomi is, apám pedig a szokásos Big Macet, elvitelre pedig kávét. Anyám a mosdóban megölelt, és azt mondta, nagyon büszke rám, és hogy Tamás nagyon figyelmes fiú, szimpatikus.
Apámnak láthatóan fogalma sem volt arról, hol vagyunk, mégis ügyesen elboldogult anélkül, hogy csak egyszer is meg kellett volna kérdeznie Tomit arról, hogy hol a bánatban is vagyunk. A városból kifelé menet csak néhány plusz kört kellett mennünk, mire rákeveredtünk az M3-asra. Tomi közben el is tette a mobilját, és a kezemet fogta végig.
Hatott a gyógyszer, anyám újra tudott mosolyogni és beszélni. Elővette az ötoldalas listáját Miskolctapolca látnivalóiról és a szállásunkról.
– A reggeli és vacsora benne van az árban, ingyen wifi és parkolás, pingpongasztal, a kupon felmutatásával pedig öt százalék kedvezményt kapunk a barlangfürdő belépőjéből, ráadásul…
– Ne beszélj annyit, Erzsi, így nem lehet koncentrálni – szólt hátra apám anélkül, hogy hátranézett volna. Tomi megszorította a kezem. Egy szót sem szóltunk Hatvanig. Akkor apám megállt egy benzinkútnál.
– Leért a kávé, gyerekek.
Mi is kiszálltunk, hogy kicsit kinyújtózkodjunk. Amikor apám visszafelé jött, láttam, hogy egy sör van a kezében.
– Most mit néztek olyan riadtan, meleg van, kivezettem a kocsit Pestről, és nyaralunk, nem? Na, gyerünk, most már csak egy köpésre van Miskolctapolca!
Szó nélkül ültem is be a volán mögé, de azért az ajtót úgy csaptam be, hogy abból apámnak is leesett, mennyire elegem van belőle. Szerencsére a forgalom egész nyugodt volt Miskolcig, aztán ahogy beértünk a városba, és egyre több supermarket mellett haladtunk el, az autók száma is egyre több lett. Erre apám megint előkapta az országtérképét, kihajtogatta Kelet-Magyarországot, szinte betakarta a fél műszerfalat, és megkereste Miskolcot.
– A Pesti útról kell majd a Futó utca felé kanyarodnod. Itt mindjárt, úgyhogy sorolj át gyorsan a baloldali sávba.
– De nem tudok, mert nem enged be a mögöttem levő – mondtam, miközben a mögöttem lévő BMW-s dudálni kezdett. Tomi ismét előkapta a mobilját.
– Maradj ebben a sávban, hamarosan jön egy körforgalom, ahol vissza tudsz majd menni a másik oldalra.
Apám erre hátra fordult, és az út során először szólt Tomihoz:
– Fiam, majd én tudom.
– Azt látom – mondta maga elé Tomi.
Én meg közben megint elcsesztem. A többire már nem igazán emlékszem, csak arra, hogy még egy ideig apám és Tomi egyszerre beszéltek. Apám a térképet nézte, Tomi a GPS-t. Aztán egyszer csak nem bírtam tovább: visszaváltottam hármasba, és tökig nyomtam a gázt a Csabavezér úton. Apámnak elakadt a lélegzete, Tomi pedig kétségbeesetten nézett rám a visszapillantóban. Áthajtottam egy piroson, átmentem a fél városon, csak az útmenti táblákat követtem, amelyek mutatták, hogy a barlangfürdő balra vagy jobbra lesz, és még ennyi és ennyi kilométer van hátra.
Mikor megérkeztünk, a parkolásnál meghúztam a kocsit, mert egy konténer mellé sikerült csak beparkolnom, de apám egy árva kukkot nem szólt.
– Hurrá, nyaralunk – csaptam be a kocsi ajtaját, és elindultam a bejárat felé. Tomi jött utánam, kezében a fürdőcuccunkkal, anyámék, gondolom, elfoglalták a szállást. Néhány óra múlva már mind ott áztunk egy belső medencében, és apám vicceit hallgattuk, de csak anyám nevetett rajtuk. Tomi és én csukott szemmel lebegtünk a kénszagú vízben.
Borítókép: Pixabay
