Bevallom, az évek elteltével igen pontatlanul emlékszem egy-egy regény cselekményére, végkifejletére, ám a hangulatuk gyakorta maradandónak bizonyul. Ez sokszor már az első soroknál megmutatkozik, de olykor csak fejezetekkel később válik érzékelhetővé, oldalról oldalra alakul ki. A Piranesi az a típusú mű, amely már az első percben magával ragad.
A regényt olvasva a befogadó akaratlanul is rögtön kutakodni kezd az emlékeiben irodalmi és más művészeti ágakból vett alkotások után, hiszen rengeteg kapcsolódási pontot fedez fel, amely a regény egyébként is aprólékosan megalkotott jelentésrétegeit még varázslatosabbá teszi. Ingrid Sjöstrand Óriási termekben rohangáltunk című gyermekversének képi világa már az első soroknál felsejlett előttem, hiszen ugyanaz a végtelenségérzés jelenik meg benne, mint Clarke regényében, és a két megszólaló között is van hasonlóság – a gyermeki lélek tisztasága. A termek, vagy ahogy az E/1-es elbeszélő nevezi őket, Csarnokok egymásból nyílva, végtelen útvesztőt idézve sorjáznak a Házban. A hely monumentalitása varázslatos, ugyanakkor sivár képet fest a Világról, amely – hamar nyilvánvalóvá válik – azonos a Házzal, amelyet a megszólaló az otthonának hív. „A Világ Befejezettnek és Egésznek tűnik, és Én, az ő Gyermeke, tökéletesen illek bele.” (68.)
A pontos naplót és aprólékos katalógust vezető főszereplőtől megkapjuk a hely részletes leírását,
amely háromszintes, akárcsak azoknak a népeknek a világképe, amelyeknek világfelfogására a sámánizmus jellemző, ám párhuzamként láthatjuk a kereszténység világképének hármasságát is. Az Alsó Csarnokokban a Dagályok uralkodnak, amelyek egyszerre félelmetesek hatalmas hullámaik miatt, ugyanakkor tápláló erők is. A Felső Csarnokok a Felhőknek adnak helyet, míg a középső részen él a naplóíró a társaival, a madarak, illetve a titokzatos Másik, aki az elbeszélő egyetlen beszélgetőtársa.
Az egyik legkézenfekvőbb kapcsolódás azonban C. S. Lewis A varázsló unokaöccse című könyve, amely a Narnia krónikái első kötete. Ebből egy részlet mottóként szerepel a Piranesi elején. A párhuzam a két fantasy között meghatározó vezérfonal a történet során, bár az olvasó az idézet súlyosságára csak később döbben rá. A két könyvben egyes szereplők névválasztásánál is fellelhetünk azonosságokat, illetve a faun mitologikus és metaforikus alakja is hangsúlyos szerepet kap mindkét műben, s ezt még nyomatékosabbá teszi, hogy a borítón is ez a különleges lény szerepel. „Egy másik – talán ezt szeretem a legjobban – az Ötödik és Negyedik Északnyugati Csarnokok közti Ajtó mellett áll. Egy Faun Szobra ez, egy félig ember, félig kecske teremtményé, fején rakoncátlan fürtökkel. Arcán könnyed mosoly, mutatóujját az ajkára szorítja. Mindig is volt egy olyan érzésem, hogy mondani akar nekem valamit, vagy talán figyelmeztetni akar valamire: Csitt!, szinte hallom szavát.” (21.)
A regény atmoszféráját áthatja a víziószerűség és a homályosság,
így a Piranesi – aki ugyan nem így emlékszik a saját nevére – által látott álom, amelyben egy faun egy gyermekkel beszélget a hófedte tájon, még rétegzettebbé teszi a két könyv összefonódását. Felidézi Lewis sorozatának második, Az oroszlán, a boszorkány és a ruhásszekrény című kötetét, amelynek elején az egyik főszereplő, Lucy találkozik a Tumnusszal, aki elmeséli neki Narnia történetét.
Nem csupán a faun alakja, hanem más
különleges lények is meghatározó pozícióban szerepelnek a regényben, ám mindegyikük szobor formájában jelenik meg.
Minden termet kőből faragott alkotások népesítenek be, az emberektől, akik hétköznapi tennivalóikkal foglalkoznak, egészen az antikvitás mitologikus figuráiig. A Szobrok leírása kettősséget tükröz: egyfelől némán, statikusan állnak helyükön, másfelől érzékletes ábrázolásuk, illetve a főszereplő hozzájuk való ragaszkodása, odafordulása által szinte megelevenednek. „A »csak« szó alsóbbrendű kapcsolatra utal. Úgy hangzik, mintha azt állítanád, a Szobor valamiképp alávalóbb lenne az általa megjelenített dolognál. Én nem értek ezzel egyet. Véleményem szerint a Szobor sokkal inkább felsőbbrendű magánál a dolognál, mert a Szobor tökéletes, örökkévaló, és nincs kitéve a pusztulásnak.” (201.)
A Szobrok puszta léte maga a paradoxon,
egyfelől úgy tűnik, rendíthetetlen mementóként állnak, másfelől azonban – előző állításának mintegy ellentmondva – az elbeszélő is járt olyan termekben, amelyekben megrongálódtak az alkotások. A leképezés, a művészet örök erejének alátámasztása és kétségbe vonása egyszerre, egymással szembenálló szempontokként jelennek meg a könyvben.
A Piranesit olvasva megfogalmazódik a kérdés, hogy mindaz, amit megismerünk „idegenvezetőnk” segítségével, vajon teremtés- vagy haláltörténet-e. A kőszobrok által benépesített helyiségek ridegsége, az elbeszélő magánya, illetve az általa látogatott elhunytak csontjai mind jelölői az elmúlás érzetének, amely így a történet alapvető hangulata lesz. Mindennek ellenére ő része lesz ennek a világnak. Túléléséhez nagyban hozzásegíti az is, hogy végtelen alázattal és hálával tekint a Házra, minden, ami hozzá kötődik, számára különleges jelentőséggel bír, ezért nagy kezdőbetűvel emeli ki ezeket a szavakat jegyzeteiben. Éppen ezért a Ház mégsem kihűlt és elhagyatott.
Az emberi elme megismerés iránti vágya és végtelen fantáziája teret ad az életnek és a kultúrának.
A naplóírás, az emlékek megőrzésének szándéka a folyamatosságot és a követők fellépését jelenti, hiszen a főszereplő nem csupán magának ír, hanem feltételezi, hogy lesznek mások, akik majd olvassák lejegyzéseit, amelyek saját maga megismerését is elősegítik. Megjelenik egy felsőbb hatalomba vetett ősi hit, ahogy a megemlékezés, a tiszteletadás cselekménye is, amelyek a civilizáció alapját jelentik. „Mintha Isten eredetileg óriásokkal akarta volna benépesíteni a Házat, majd valamilyen érthetetlen okból kifolyólag közben meggondolta magát.” (39.)
A madarak, akik kommunikálnak a főhőssel, szintén nyüzsgéssel töltik meg a Csarnokokat. „Mégis úgy találtam, hogy talán több bölcsesség rejtőzik a madarakban, mint az elsőre látszik, olyasfajta bölcsesség, mely csak közvetetten és alkalmanként fedi fel magát.” (41–42.) Szerepük a regényben összekapcsolódik a megismeréssel, rádöbbenéssel és az én felfedezésével. A madár szimbolizálja a szabadságot és a felsőbb hatalmakkal való kommunikációt, ez alapján pedig Noé bárkájának története is összefüggésbe hozható a regénnyel, hiszen a bibliai kiválasztott általuk tájékozódik arról, visszavonult-e már a földet elborító áradat.
A víz, az időről időre visszatérő áradat, amely körülveszi a főszereplőt a Házban, hatalmas tömegével ijesztő jelenség, ám a naplóíró már kiismerte ciklikusságát, így inkább egy kiszámítható támogató erővé válik. „Voltak idők, amikor nem mertem közel élni a Dagályokhoz. Mikor meghallottam Dörömbölésüket, szaladtam és elbújtam. Tudatlanságomban féltem, hogy elragad a Vizük, és megfulladok.” (38.) Az ismeretlentől és a természet erőitől való félelem visszavezet abba a korba, amikor az emberek még nem ismerték ki az időjárási és egyéb jelenségeket.
A főszereplő azonban idővel kiismeri ezt a Világot,
képes előre megjósolni a Dagályokat, így voltaképpen egyfajta ciklikusságban él, és ez a rendszer számára nagyon fontos. Rendszerező természete és az a tulajdonsága, hogy akkurátus jegyzeteket vezet mindenről, amivel találkozik, egyfelől egy tudós ember pontosságát jelzi, s ő maga is így gondol önmagára, másfelől pszichés betegség tünetének, de gyógymódjának is tűnhet. Az olvasó képtelen eldönteni, hogy a történtek vajon egy tudathasadásos ember fejében játszódnak-e le, aki végigjárja elméje szobáit, vagy esetleg egy valós, ám mégis túlviláginak tűnő helyszínen, amelynek hatalmassága rabul ejtette az elbeszélőt.
Ez a rejtély ugyan lelepleződik a regény felénél, de ezáltal csak újabb megoldásra váró kérdések merülnek fel. A borzalmakkal, a felejteni vágyottal való szembenézés, a trauma feldolgozása központi szerepbe kerül. Ezzel összefüggésben pedig az emlékezés és a megszabadulás válik hangsúlyossá a Piranesiben, eszünkbe juttatva Bergson filozófiai tézisét. A befogadás aktusa hatványozódik, hiszen maga az elbeszélő is saját Naplója olvasójává válik egy ponton, amelynek mi is követői leszünk. A naplót olvasva olykor egy detektívregény nyomozati szálának felfejtőiként érezhetjük magunkat, mivel az elbeszélővel együtt lelünk rá újabb és újabb elemekre múltjával és önmagával kapcsolatban, s ezek a momentumok más-más részletekhez vezetnek el. Olykor értetlenül állunk a leírtak előtt, az elbeszélő mégis olyan leírást ad a tapasztaltakról, hogy képesek vagyunk belehelyezkedni az univerzumába, megérteni döntéseit és átélni tapasztalatait.
A bizonytalanságnak, elveszettségnek az útvesztő a képi megjelenítője.
„A kozmikus nagyszerűség víziója, gondolom. Szimbolikus elegye a létezés dicsőségének és rettenetének. Senki nem jut ki onnan élve.” (165.) A labirintus szimbolikussága szintén sok alkotást, illetve szerzőt megidéz. A legkézenfekvőbb talán Borges, akinek azonos című költeménye megjeleníti a mitikus szörnyeteget, a minotauruszt, s ez az alak, illetve a négy kőszobor a regényben is kulcsszerepet tölt be. A Kréta szigetéhez köthető mítosz szörnyetege itt maga az origó lesz a főszereplő számára, hiszen azt a helyet jelöli meg a Házban Előcsarnokként, egyfajta kiindulópontként, ahol a lényeket ábrázoló alkotások vannak. Ezáltal voltaképpen a kezdőpont a céllal egyezik meg, hiszen az eredeti történetben a feladat a minotaurusz megtalálása, elpusztítása volt, majd a labirintusból való kijutás. Ez pedig felidézi az eltévedés, eltévelyedés képzetét, amely szintén rájátszik a könyv azon megoldására, hogy bizonytalanok legyünk a tekintetben, mi is valójában a cselekmény tétje. Azonban ennek a kérdésnek a megválaszolása után is fennmarad érdeklődésünk, az okok és a megoldás nehézsége tovább vezet minket a megrajzolt Világ termeiben.
A Ház Csarnokokkal és Szobrokkal van tele, a regény szimbólumokkal, utalásokkal. A labirintus, amelyben el lehet veszni, akár örökre, magával ragadja a befogadót. Az elbeszélővel közös naplóolvasás folyamata elvezet egy páratlanul megalkotott világba, és átlátjuk, hogy ő miért gondolja úgy: „A Ház Gyönyörűsége mérhetetlen; Jósága végtelen.” (12., 223.)
Susanna Clarke: Piranesi (ford. Molnár Berta Eleonóra), Agave Könyvek, Budapest, 2020.
A borítófotót Sarah Lee / The Guardian készítette.
