Könnyű útvonal, kezdőknek
Lerúgom a takarót, próbálom elhitetni magammal, hogy nem csurog rólam a víz, próbálok aludni. Próbálok visszatérni oda, ahol az imént még egy ismeretlen szeretkezett velem, aki éppen úgy izzad, mint én a kockás pizsamámban. Összeszorítom a szemem, kizárom a kalapácsok, a fúrók és a munkások zaját, akik a szomszéd épületen dolgoznak. Három éve. Szia Laci! Hi Darius! How do you do, mulțumesc. Penthouse is lesz, a tetőtéren medence, panorámakilátás a parlamentre. Egy első emeleti kétszobás több mint száz millió. Az ablakaim rosszul szigeteltek, a legkisebb nesz is átcsusszan a rések között. De ez most nem zavar, semmi sem zavar, szeretkezni akarok. Visszaidézem az utolsó képet, amire emlékszem. A szája kissé kinyílik, benedvesíti a nyelvével, engem néz, meg fog csókolni. Azt mondja, szép vagyok, azt mondja, filigrán vagyok. Filigrán, így mondja, és Phyllisnek hív, mintha angol lennék. Phyllis, Phyllis! Tetszik. A tekintete mélyen az enyémbe fúródik, kissé előrehajolok, hogy kényelmesen elérjen a nyelvével. Kiáltás, majd még egy. Valami történik. Valami nagy erővel a földnek csapódik, felriadok. Mulțumesc.
Lehántom magamról a nedves pizsamát, a hátamra fordulok. A repedés ma is kissé nagyobb a plafonon, mint tegnap volt, a vonal komótosan, de feltartóztathatatlanul töri az utat előre, milliméterről milliméterre, közhelyesen jelképezi az életet, az életemet, sóhajtok. Nem szabad, hogy a mutatóujjam hozzáérjen, de a lehető legszorosabban kell körberajzolnom. Mindig eltévesztem, a bemelegítő kör után ma mégis egyből sikerül. Jól indul a nap. Az órára pillantok, 13:37. Mennyi elintéznivalóm lenne: mérleg, reggeli, smink. Ki kell húznom a szemem, ez sem szokott menni elsőre. A tus megérzi a félelmet – egy blogon olvastam, és azóta minden reggel eszembe jut, szégyen. Ruha, frizura. Utána rohannom kell, a listámon még számos dolog elintézetlen: gázszámla, vízszámla, karácsonyi ajándékok. Hintaló, úszósapka, távirányítós batmobil, robbanó cukorka, hajvasaló. A számlámon 53 876 forint, ebből semmi sem lesz. Enni is kéne még valamit, sovány vagyok. Nincs kiterjedésed. Feltápászkodom, mérlegre állok, nem fogytam, nem híztam, a súlyomat ma is grammpontossággal beírom a naptárba: 50,02 kg. Kibotorkálok a konyhába, a hideg kövön nyomot hagy a nyirkos talpam. Kinyitom a hűtőszekrényt, és megcsap egy erős szag, a sajté, amit itt hagytál, hogy legyen, ha jössz, ha jönnél. Félsz, ha rám bízod magad, lezuhanunk.
Suvickolom a hűtőt, apró, akkurátus mozdulatokkal. Meg kell szabadulnom ettől a szagtól. A tisztítószer marja a kezemet, olvad a piros körömlakk. Kihajítom, ami csak a kezem ügyébe akad: kihajítok két zacskó salátát, kihajítom a romlott felvágottat és a kókuszos szójajoghurtot, kihajítom a sajtodat. Beszakad a körmöm, a számmal letépem, a padlóra köpöm. A vér keserű, fanyalgok. Megfogom a ketchupot, amit az első találkozásunkkor vettél nekem a hamburger menü mellé, mert már két napja nem ettem meleget. A kezembe veszem, forgatom, sajtszaga van. Piros kis kocka, visszateszem a felső polcra. Ijesztő vagy, nem tudom, ki vagy. Te az illatod vagy. A fogkeféd, a sajtod, a nyaraláson vett zebrás bögre. Ma abból iszom.
Júniushoz képest hűvös van, de tiszta az idő. A hajamat fújja a szél, a szemembe tűz a nap, a verandán ott tekereg a sápadt kismacska a napi adagjáért, aki már akkor az ajtóban várt minket, mikor megérkeztünk a szállásra. Bárcsak hazavihetném magammal. Kihajtogatjuk a térképet az asztalra, az ujjaddal végigsimítod az útvonalat. Biciklivel megyünk. Az út 80%-a aszfaltozott, a szintkülönbség 115 méter, a kolostor romjai a domb tetején vannak, a Google szerint vele szemben van egy fagyizó. Könnyű útvonal, kezdőknek. Mint mi. Mint mi. Légáteresztő pólókat húzunk, te fehéret, én feketét, rá a pulóvert és a széldzsekit. Joli barátnőm mindig azt mondta, hogy szeles időben a legkönnyebb megfázni, ezért különösen fontos a réteges öltözködés. Ha mégis meleg van, a melltartóig sorban le lehet venni mindent. A scheveningeni nudistaparton ő persze azt is azonnal levette. Egy idősebb férfi riadtan bámult, mikor végül én is nekiálltam kihámozni magam a felsőmből. – Ssshit – motyogom, miközben ormótlanul takargatom magam. A könyököm a mellembe ütöm, a tenger hullámai fodrozódnak a parton. Joli a hullámok felé szalad, úgy fut, mint a lányok a Baywatchban, csak meztelenül. Úgy fut, hogy muszáj nézni, nekem viszont még ahhoz sem volt elég bátorságom, hogy egyedül kijöjjek a partra. Nézem Jolit, nézem a pasit, aki már nem engem, hanem Jolit nézi, nézem a tengert.
Nézlek téged, ahogy tekersz előttem, melegem lesz, le kéne vennem a dzsekimet. A tiédbe hátulról belekap a szél, szinte felemel, mint egy hatalmas vitorla, kifeszül és hajt előre. A kerék surrog alattam, ahogy monoton körözök a lábammal, a táj és a szalagkorlát színes csíkká mosódik mellettem, a fogamnak bogarak ütköznek, a szememet alig bírom nyitva tartani. Felettem a kék ég, bárányfelhők, napsütés, körülöttem lágy szellő, édes illat, sós illat, boldogság.
Napi egy Túró Rudi a porció, reggelente. Szertartásosan körbeeszem a csokit, mindig csak a rúd negyedéről egyszerre. Utána aprókat harapok a túróból, majd megint a csoki jön, túró, csoki, túró, csoki, és végül a maradék túró. Nem túl gusztusos, de én így szeretem. Illetve, szerettem, mert újabban én is pirítóst eszem, mint a normális emberek. Vékonyan megkenem vajjal, mikor tökéletesen elolvadt, egy szalvétával felitatom a felesleget, majd beleharapok. Még kettőt sem rágok, a fogamba hirtelen fájdalom nyilall, a nyelvem visszahúzódik a garatba, a nyelőcsövem összetapad, a gyomrom görcsbe rándul. Meghűl a pillanat, nem kapok levegőt. Leteszem a pirítóst, a kezemet az asztalnak feszítem, nagy levegőt veszek. Számolni kezdek. Egy, két, há, négy, öt, hat, hét, nyolc. Levegő be, levegő ki. Nincs benned erő. Levegő be, levegő ki, föl-le, föl-le, körbe és megint körbe. A lábam megmerevedik, a könyököm kiugrik, ezt az iramot nem bírom tartani. Fúj a szél, elsodor, téged csak egyre gyorsabban röpít előre. Általában húszig számolok, rágok, csak rágok, nem figyelek a fájdalomra, majd nyelek, mint a normális emberek. Közben a Túró Rudira gondolok, az édes illatra gondolok, a csoki roppanására, a napsütésre, a túró olvadására, a bárányfelhőkre. Ismét nagy levegőt veszek, de hiába nyomom a pedált, nem haladok. Te kisebb vagy, és még kisebb vagy, alig látlak. Levegő be, levegő ki. Nem látlak.
Magamat látom, mindig csak magamat látom. Kezembe veszem a tust, lecsavarom a kupakot, és a tükör előtti polcra teszem, a banános fogselymed mellé. A belső szemzugból indulva határozott vonalat húzok. Sóhajtok, kijavítom.
Borítókép: Pixabay
