Szálinger Balázs legutóbbi kötete újabb fokváltásként is interpretálható, azonban az Al-dunai álom jóval nagyobb különbséget jelent az előzményekhez képest, minthogy az számszerűen, a megszokott mértékegység szerint, fokokban mérve kifejezhető lenne. A 360°-ot és a 361°-ot követően bár továbbra is a táj, azon belül a víz marad a kötetet meghatározó elem, a választott forma azonban rámutat a témán belüli elkülönböződés lehetőségeire, néhol a Szálinger-féle vers és próza konkrét kapcsolódási pontjaira.
Az idő és tér meghatározása problematikus a pontos koordináták ismerete ellenére is. Harmincegy nap 2018 nyarán, a Vaskapu-szorosnál. Az utazó a mostanra nem létező Ógradinán, Orsován vagy éppen Jeselnicán is megfordul, a Duna román, szerb és bolgár oldalán egyaránt. Hogy török vagy magyar-e az úr (mindig a víz!), hogy melyik század szemével figyeli az ismeretlen, felfedezésre váró területet, jóllehet nem mellékes tényezők, ennek ellenére sokkal hangsúlyosabb a köztes, átmeneti állapot tapasztalata, annak szövegszerű megragadása.
Az elbeszélőn és szövegén következetesen bipoláris szimptómákat lehet azonosítani.
Egyszerre mozog otthonosan a tájban, és döbben rá saját idegenségére, de a különböző történeti forrásokból származó részletek (pl. Bolenszky Antal Kézikönyv az Al-Dunán, Szerbhorvát- és Bolgárországban utazók számára vagy Böhm Lénárt Dél-Magyarország vagy az úgynevezett Bánság külön történelme) montázsolása aktuális, asszociatív gondolatokkal, (műhely)naplószerű feljegyzésekkel vagy saját versekkel ugyancsak hasonló hatást generál. Az Al-dunai álom szövegét kétfelé lehet tagolni: a harmincegy nap alatt keletkezett naplófeljegyzésekre, amelyek aktuális, empirikus tapasztalatot reprezentálnak, illetve az ezt megelőző vagy utólagos kutatásokra a helyszínről, amelyek a történelmi múltba datálhatók.
A kötet műfaja körüli vizsgálódás kisebb-nagyobb mértékben az összes eddig megjelent recenzióban megfigyelhető. A folyóiratközlésekben megjelenő cím utáni orientáció (lírai napló) ezúttal elmarad, bár a fülszöveg egyértelműen az útirajz kategóriájába sorolja: „az Al-dunai álom friss és üdítő olvasmány, egy kevéssé ismert terület izgalmas útirajza.” Az útirajz műfaja a magyar irodalmi tradícióban is jelentős múlttal rendelkezik, talán a reformkori utazók feljegyzéseit szokás a leggyakrabban viszonyítási pontként említeni. Az utazás napjainkra már jóval szélesebb réteg számára elérhető (legalábbis a tavalyi évig ez a megállapítás érvényesnek tűnt). Ugyanakkor a technika nyújtotta lehetőségek, a mediális közvetítettség jelentősen átalakította az utazási szokásrendeket, trendeket, nem mellékesen az utazó viselkedését, prioritásait is. Mindennek ellenére úgy tűnik, hogy vannak olyan általános tapasztalatok, megkerülhetetlen pontok, amelyek az idő- és térbeli különbségek ellenére fennmaradtak, de szükségszerűen eltérő hangsúllyal bírnak a feljegyzésekben.
A helyszín és az utazó egymásra gyakorolt hatása kiemelt szerepet kap az Al-dunai álomban,
az elbeszélő pedig többnyire megbízhatatlan narrátor, mivel a valós, földrajzi koordinátákkal leírható tájat sok esetben kitágítja a képzelet segítségével. Az Al-Duna a kollektív emlékezetben már Szálinger kötete előtt is romantikus enigmával volt körülvéve, főként a Senki szigete miatt. De amint arra a cím is utal, a szerző nem vállalkozik egy, a realitást minden ponton követő kiadvány létrehozására. A sok történeti forrás, illetve a könyv végén található alapos kutatást demonstráló bibliográfia ellenére sem.
Joggal vetődhet fel a kérdés, hogy mennyire lehet sikeres egy, a Szálingeréhez hasonló vállalkozás a XXI. században,
amikor néhány kattintás után akár be is járható egy távoli kontinens félreeső utcája. Mit adhat egy szövegfolyam, amelyhez – a borítót leszámítva – képmelléklet sem készült? Az utazó azonban a kritikus kérdés megfogalmazását nem engedi át a majdani olvasónak, saját anyagára már a megformálás közben reflektál: „érdekelne ez bárkit is? A világnak, az országnak, a korszaknak ez a szeglete (sőt végpontja) tud annyira érdekes és/vagy tanulságos lenni, hogy valami nagyobb, általánosabb, fontosabb dologra következtethetünk belőle? Miként lehetne érdekes egy ilyen gyűjtemény? Mint történelmi segédanyag? Mint szimpla helytörténet? Mint szociológia, mint földrajz?” (30.) Bőven lehetne folytatni a kérdések sorát, mégis jól érzékelhető, hogy
az elbeszélő itt lényegében az álkérdés retorikai termékenységét hívja segítségül.
Ezáltal nemcsak a napló anyagának megmunkálására kínált lehetőségeket körvonalazza, hanem egyszersmind befogadási javaslatokat is kínál. Milyen fókuszokkal olvasható/értelmezhető az elkészült munka, milyen makrocélt tölthet be az utazás dokumentálása (ha az volt a cél a lírai napló elhagyásával, hogy kevésbé határolja be a kötetet, akkor ezt mégis megteszi maga a szöveg), és hol helyezkedik el a szöveg ebben az erőviszonyban, az Al-Duna megörökítése vagy annak módja élvez prioritást?
Az idézett kérdésfelvetés ugyanakkor már előre fel is menti a kérdezőt,
hiszen míg valakit érdekelhet ez a táj, másnak egyszerűen nem tartozik az érdeklődési körébe. Csakhogy amint az kiderülhetett, a szóban forgó kötet nem egy turisztikai kiadvány, és sok esetben a helyszín mindössze háttérként funkcionál. A legtöbb útirajz esetén érthető okokból az utazás élménye, a (külföldi) tapasztalat, annak tanulságai kerülnek az érdeklődés középpontjába, míg egy szépirodalmi mű interpretálása során nem kérdés, hogy a szöveg, illetve a befogadó együttesével hangsúlyosabb mértékben számolni kell. Ezt elsősorban nem valamely irodalomelméleti koncepció felől állapítom meg, sokkal inkább az idézett rész követeli meg ezt a megközelítést.
Mint arra korábban utaltam, a fülszöveg megnevezi az útirajz műfaját,
viszont a többnyire marketingcélt szolgáló definíciónak nem kellene szükségszerűen a napló fölé helyezkednie. Jóllehet a két műfaj kódjai nem zárják ki egymást, sőt több kapcsolódási pont is felfedezhető köztük, Szálinger kötetében mégis az út személyes tapasztalatának, hatásának utólagos értelmezése is kiemelt pozícióba kerül, aminek lenyomata az Al-dunai álomon kívül is megjelenik (a 361°-ban a Magura, Turbinamező, Leírhatatlan című versek).
Nemcsak az elbeszélő, illetve a szöveg hordoz bipoláris jegyeket, hanem ez maga a helyszín esszenciája is: egyszerre fogad be és érezteti, hogy kívülálló vagy.
A multikulturális táj élvezetéhez viszont túl kell lépni a kollektív és az egyéni sérelmeken.
Az elbeszélő és felesége szükségszerűen tapintati szintre kell kapcsoljon ahhoz, hogy szállásadóikkal, Gigivel és Julietával a múlt sebeinek felszakítása nélkül tudjanak beszélni, tipikus vendégszeretetgyűlölet-szituáció áll elő, ahol az idegen megfelelési kényszere bontakozik ki. Mivel azonban csak az egyik oldal ismerhető meg az Al-dunai álomból, nem derül ki, hogy ez az óvatoskodás mennyiben nyugszik valós alapokon, és mennyiben épül prekoncepcióira, hiszen bár napjainkra elenyésző mértékű a magyar közösség Orsován, de a bánsági embernek talán nem jelent akkora fennakadást mondjuk Clemenceau említése, amikor az ablakából rálát a szomszédos országokra is.
Az Al-Duna karakteréhez illeszkedő zenei műfaj kétségkívül a manele lenne, ami többször előkerül a harmincegy nap alatt, bár főként negatív konnotációban. Az előadók karakterjegyei a skála végletei között mozognak, ami értelemszerűen a zeneszámokban is megmutatkozik. Ez amolyan balkáni jellegzetesség, amely egyszerre helyi és transznacionális (jóllehet a szerző egyértelműen tájidegenként, tájrombolóként viszonyul hozzá, és nem jut el ehhez az asszociációhoz): „Nehéz a manelét körülírni. Van benne halvány olasz pop, törökös hússütőpop, hegyi etnó, az alkotók egyszerre humoros vagányok, kőkemény, a testi küzdelemre bármikor kész férfiak, és egyszerre anyuka kedvencei, érzelmes, mafla mackók virágos ingben, akik bármikor elsírhatják magukat, ha eszükbe jut egy korhadt fakereszt.” (39–40.)
Stermeczky Zsolt Gábor joggal hivatkozott a Google Translate-hez köthető kommunikáció fárasztó mozzanatára, hiszen annak ellenére, hogy valamelyest át lehet élni a mindennapjainkból ismert félrefordítások humorát, a helyzetkomikumok ereje mégis sok esetben elvész a szövegbe konvertálásuk során (nehezítő körülmény, hogy cujka nélkül kell fogyasztania az olvasónak), főként azok gyakorisága miatt.
Ami viszont az eltérő nyelv, a másik nyelv ismeretének hiányából fakad, sokkal aktuálisabb és fontosabb következtetésekhez vezethet.
Így az, hogy egy növény neve salviaként vagy zsályaként kerül be valakinek a szókincsébe, apró lépés a többségi nyelv átvételében: „Hidegrázós felismerés elalvás előtt: atomi szinten így működik a nyelvváltás, a jövevényszavak kialakulása. Hosszabb távon pedig ilyen atomokból áll a nyelvi beolvadás, a tulajdonképpeni asszimiláció. Rémisztően egyszerű és logikus.” (147.) Az elbeszélő kísérteties tapasztalatában egyértelműen észlelhető a külső szem rácsodálkozása a helyi kuriózumokra. Ennek ellenére olyan momentum is detektálható, amikor egyértelművé válik, hogy megértette a helyi működésmódot, és nemcsak egy másik ország fővárosából bátorít vagy utasít a hagyományok, az anyanyelv ápolására és megtartására, hanem saját potenciális dilemmájaként is mérlegeli a helyzetet. Mi lenne akkor, ha a nemsokára megszülető gyerekük egy ilyen kulturális térbe érkezne, asszimilálódna vagy vállalná a szórvány nehézségei ellenére a megmaradást: „Kinek jó, ha az ember gyereke különc/deviáns, illetve egy szomorú történet örököse és továbbvivője lesz?” (44.)
Szerencse, hogy ez csak egy utazás, és haza lehet térni, felébredve és hátrahagyva a történelemmel és dilemmákkal terhelt álomhelyszínt.
Szálinger Balázs: Al-dunai álom, Magvető, Budapest, 2020.
A borítófotót Áfra János készítette.
