Thea Soti szabadkai születésű énekes-zeneszerző, hanginstallációkat és hangperformanszokat készít. Jazzt tanult, de a szabad improvizációs formációkon túl kortárs zeneszerzőkkel és elektronikus zenével is foglalkozik. Mindeközben hibrid műfajú zenei és táncprodukciókkal lép fel, valamint szólólemezén dolgozik. Berlinben értük utol, hogy többek közt arról is beszélgessünk vele, miért nem jut el több emberhez a kísérleti zene.
KULTer.hu: Nemrég jelent meg Multiskinned című dalod az Exiles kiadó Sirens című válogatáslemezén. A lemezen experimentális, elektronikus zenék szerepelnek, többek között Tóth Kinga performanszművész, költő is közreműködött.
Az Exiles magyar, de kelet-európai szinten is az egyik legfontosabb elektronikus experimentális zenei kiadó. Amikor Kolbenheyer Erik, a kiadó vezetője felkért, mondta, hogy nemzetközi válogatás lesz, női és nembináris művészekkel. Nagyon tetszett, hogy egy kiadó felvállalja ezt, mert szerintem még az elektronikus zenei producerek között is háttérbe kerülnek a nők.
KULTer.hu: A lemez bevételét a nőkkel szembeni erőszak elleni küzdelemre ajánlja fel a kiadó.
Nekem az is nagyon fontos az Exilesban, hogy mindig igyekeznek részt venni közösségi kezdeményezésekben, társadalmi felelősségvállalásban. A NANE (Nők a Nőkért Együtt az Erőszak Ellen), akiket ezzel a lemezzel támogatnak, a digitális eladásokat jótékony célra fordítja.
A dalban, ami erre a lemezre készült, minden hangszer helyett a saját hangomat használtam.
Mindig is érdekelt a határ, hogy mit lehet az emberi hanggal megtenni. Meddig lehet manipulálni, szétforgácsolni, megduplázni, kinagyítani az éneket, szöveget, szótagokat. Egy idő után annyira szintetikussá válik, mintha szinte robot vagy űrlény hangja lenne. Ezt a hangminőséget szintetizátorral is el lehet érni, de szerintem mindig érződik, ha emberi forrásból jön.
A dal címében, a Multiskinnedben sok minden benne van. Nagyon tetszett, hogy Nefeli Papadimouli, a klip látványtervezője azt mondta, egy aktív szobrot szeretne csinálni. Őszintén szólva abban a ruhában nagyon nehezen lehetett mozogni, táncolni, mert alig tudtam egyensúlyt tartani. Ugyan szép, ahogy csavarodik, de a lábam állandóan beletekeredett. Az egész forgatás olyan volt, mintha egy élményperformanszt rögzítenénk videóra: hihetetlen súlya van az anyagnak. Belülről egyszerre éreztem szörnyűnek, ketrecnek és gyönyörűnek, hercegnősnek azt a ruhát.
KULTer.hu: A korábbi munkáidban is szerepeltek érzékeny témák, például a női test vagy az evészavarok.
Jazztanszakot végeztem, „zenész a színpadon” hátterem van. Azonban egyre inkább foglalkoztatott, hogyan tudom lebontani az alapállást, melyben mindenki engem néz. Így indultam el az installációk és performanszok felé. Egyre többet és többet dolgozom táncosokkal, abban a három projektben is, amire utalsz.
Számomra az ének mindig a női testet jelentette,
vagy hát nem csak a nőit, de a testet mint emberi fizikumot. A Pain Mirrorson Hannah Krebsszel dolgoztunk. Ekkor a fő élményünk az volt, hogy nőként mindig a centrumban vagyunk a színpadon. Egy táncos főleg! Nyugati balettos háttérrel a táncos állandóan azzal küzd, hogy a külsejének adott sztereotípiáknak kell megfelelnie. Egy multimédiás alkotást készítettünk, amelynek részeként valóságshow-k részleteit is vetítettük, és az evészavarokra is kitértünk benne.
A Flesh Cagesben egy vizuális művésszel, Lubica Mildeovával dolgoztam együtt. A performanszban öt táncosnő és én is kaptam tőle egy fémből készült jelmezt, amiben korlátozottan tudtunk mozogni. A performansz zenei világa arról szólt, hogy a női test vajon ketrec vagy korona. Fél évre rá továbbmentem egy szólódarabban. Egy brüsszeli koreográfussal, Klaas Devosszal egy hónapon át dolgoztunk rajta. A szelfikultúrából indultunk ki, a címe az volt, hogy I Don’t Miss Myself Anymore.
A tánc és az ének szerintem a legszimplább, legintimebb, legcsodálatosabb, legnehezebb és legszörnyűbb hangszerek. Mindig veled vannak. A táncosnak a testétől soha nincs szünete.
Énekesként ugyanígy állandó szimbiózisban élsz a hangszereddel.
Nem teheted le és nem kontrollálhatod soha teljes mértékben. Sokat tanítottam is, és mindig úgy éreztem, hogy ez félig ének, félig pszichológia, mivel mindenkinek annyira közeli dolog a hangja, nincs köztes tárgy a test és a hang képzése között.
KULTer.hu: Hogy nőttél fel, mit hallgattál?
Édesanyám zongoratanárnő. Gyerekkoromtól kezdve klasszikus zongorát tanultam, zongoristának is készítettek, csak aztán elegem lett belőle. Bár ma is eljátszok egy Bachot vagy Chopint, kevés lett, hogy csak interpretáljak, és elkezdtem az olyan nyitottabb műfajok felé kacsingatni, mint a jazz.
Olyannyira a klasszikus világból jövök, hogy popzenét nem is hallgattam.
Ez később mindig vicc tárgya volt, nevettek rajtam a többiek, „hogyhogy nem ismered ezt a számot a Beatlestől?”. „Hát, nem tudom, a Traviata legtöbb áriáját ismerem, ezt viszont nem…” A Vajdaságban nőttem fel, ezért hallottam szerb népzenét is. Amikor jazztanszakon szláv ritmusokat tanultunk, amit mindenkinek nagyon nehéz volt leolvasni és lekopogni, nekem kicsit könnyebben ment. Akkor tudatosult bennem, hogy valamennyire csak elért engem.
KULTer.hu: A klasszikusról váltottál jazz-zongorára, de énekben jobban ment az improvizáció. A Kőbányai Zenei Stúdió után Németországban tanultál jazzt, majd zeneszerzést.
A zeneakadémiai éveim alatt Erasmus-ösztöndíjjal voltam egy évet Svájcban, Luzernben. Ez fontos pont volt, mert olyan meghatározó személyiségekkel találkoztam, mint Lauren Newton, Gerry Hemingway vagy Susanne Abbuehl. Lauren és Susanne voltak az énektanáraim, előbbi a világszerte ismert szabad improvizációs énekes, és az órája átalakította a világomat. Azt hiszem, mondhatjuk, hogy azóta ez a fő területem. Az éneklés pillanatában találod ki a szöveget, a dallamot, a zajt, a technikát. Ha valaki jól improvizál, mindent le kell tudnia énekelni a gregoriántól kezdve a jazzen, operán, hiphopon és metálon keresztül a kutyaüvöltésig és hangutánzó zörejekig. Az elején, úgy tanítják, mindent meg kell hallgass, mindent meg kell egyél. A végén kialakul a saját stílus.
Mostanában készítem a szólólemezemet. Már megcsináltam egyet, de amikor beütött a koronavírus, teljesen más világba kerültem, és a zene, amit felvettem, nem tűnt valósnak. Úgy éreztem, nem tudom megjelentetni, de most tudom, mit szeretnék. Megtaláltam azt a hangzást, ami érdekel, nagyon sokat dolgoztam rajta az elmúlt évben. Más világba csöppentem, mert főleg az élő zenében vagyok otthon, most pedig a saját produceremmé váltam. A mobil ministúdiómban, a nappalimban fog elkészülni, aminek a vonzereje persze, hogy bármit bármikor felvehetek.
KULTer.hu: A karantén alatt YouTube-ra kikerült a The White Series sorozatod is. Hogy függ össze 2020-szal a fehér szín?
Ösztöndíjjal voltam Párizsban, és az ottani közeggel, szcénával is meg akartam ismerkedni, de novemberben teljes kijárási tilalom volt a városban. Franciául sem beszélek annyira jól, így a teljes lezárásba érkezve úgy éreztem, hogy nem számíthatok koprodukciókra és új kapcsolatok kiépítésére. Olyan hatást keltett a város és a helyzet, mintha mindent elzártak volna, és kivonták volna belőle azokat az elemeket, amelyek felismerhetővé teszik. Mint amikor a láztól a színek és a formák elkezdenek másként működni. Nem félsz ettől, csak változik az érzékelésed. Tényleg nem sötét tónusokban éltem meg ezt az időszakot, hanem kitisztulásként. Rengeteg hely lett mindennek, rengeteg csönd. A színek sokasága a fehér.
A másik installációm, ami elkészült Párizsban, a Waiting for My Feet to Dry. Egy berlini rendezőnővel, Luzie Loose-szal együtt forgattuk le egy olyan Párizsban, ahol ott a Notre-Dame és a Pont des Arts, és a felvételen szinte egyedül állok a hídon. A projekt az így kialakult urbánus és privát intimitás jelenségeit igyekszik rögzíteni.
KULTer.hu: Tavalyi az unEXIT is, a YouTube-on ez lett a legnézettebb videód. Fontos számodra, hogy elérj egy olyan közönséget, akik nem járnak hanginstallációkra?
Magamnak is felteszem a kérdést, hogy ez vajon miért tetszett az embereknek, miért fogta meg őket jobban? Mert jó kamerával forgott? Vagy mert hallható benne dob? Nagyjából persze tudom a válaszokat. Az unEXIT egy tudatos döntés eredménye, zeneileg és vizuáljában is klasszikusabb formába tettük, mert zenészként is néha van az embernek igénye arra, hogy több emberhez tudjon szólni egyszerre.
Hozzátartozik ehhez, hogy az isztambuli Goethe Intézet és a Tarabya Cultural Academy támogatásával forgott – ezzel szemben a Multiskinned gyakorlatilag három-négy óra alatt, szinte büdzsé nélkül készült. Nagyon érdekes, hogy ha adsz néhány elemet a közönségnek, amihez jobban tud kapcsolódni – szép képet, egy táncospárt –, és ha a dalnak érthető a szövege, akkor kapcsolódnak is.
Abban hiszek, hogy ezek a populáris elemek segítenek, hogy a kísérletibb részekhez is eljuthassanak a nézők.
Nagyon érdekelt, hogy az experimentálisabb énekhez készítsünk popzenében megszokott klipet. Vajon olyan emberek is be tudnának csatlakozni, akiket a képi világa fogna meg? De persze az unExit nézettsége alulmarad a popklipekéhez képest.
Szerintem a jó zene mindegy, milyen műfajú. Ha improvizált koncertet adok, akkor biztosan belekerül egy olyan rész, ami olyan, mintha egy dalra emlékeztetne.
Úgy szoktam ezeket hívni, hogy népdalok vagy popdalok emlékei.
Amikor pályakezdő voltam, sokkal fontosabb volt, hogy konceptuális zenét játsszak, de aztán rájöttem, hogy a kommunikációnak nemcsak az a része, hogy én akarok valamit közölni, hanem az is, hogy mit hallok a többi embertől.
Nincs is olyan projektem, amiben ne játszottam volna ezzel. Még az egyórás belgrádi sikításperformanszomba, a BiiiiiiiiiRDbe is beleveszek egy altatószöveget az utolsó egy percbe. Tudatosan nagyon egyszerű, hey, little bird …, hogy mindenki megértse. És utána újra sikítás. Kell ez, mert feloldja a hatalmas feszültséget, hogyha meghallod ezt a pentatondallamot, megengedi, hogy lazíts egyet, és utána elenged, utána be tudja fogadni az ismeretlent.
Van egy elitizmusa annak, hogy a kortárs zeneszerzők semmilyen kapaszkodót nem adnak a hallgatóknak. Egyre inkább jelen van a törekvéseimben ez, de nem kompromisszumokat akarok kötni, hanem nyitottan kommunikálni – azért zenélek, mert nekem ez olyan, mint másnak a beszéd. Meredith Monk, Björk, Laurie Anderson mind több médiumban otthonosak, és ezekkel különböző embereket érnek el.
Miért csinálom meg az installációt a női testekről? Túlzás lenne ezt várni, de valahol azt szeretném, hogy aki látja, elgondolkodna, „ja, hogy ilyen durván diszkriminálják a női testet? Így működik a szépségipar?”. Amikor megnézték az emberek például a Pain Mirrorst, sokan kiakadtak. Vagy amikor megcsináltam Budapesten a Vøicest másfél éve a Három Hollóban a Jazzajjal és a BMC-vel, sokan olyan üzeneteket küldtek, hogy számukra durva volt az élmény. Azt gondolták, hogy bejönnek egy jó koncertre, ahol meghallgatják, hogy szépen éneklek. Engem ez mindig meglep. Ez egy kommunikáció. Nem célom, hogy bárkit bántsak, traumatizáljak, de az elsődleges cél, hogy megmozgassak valamit az emberekben, felhívjam valamire a figyelmet, adjak egy olyan zsigeri, sokdimenziós élményt, amely több annál, hogy szép vagy magas hangon énekelek. Mindegy, hogy milyen formával dolgozom, a cél mindig ez.
A borítóképen Thea Soti látható a Multiskinned című klipjében. Forrás: YouTube.
