„Sámántempó. Finom borzongás. Púpos madarak, északi alkuk, tűzüregek. Rejtek és fénytartalék. Hiedelmeken innen és túl: élni tanít.” Ezt írja Deres Kornélia a 2020 decemberében megjelent Holtak aranya, holdak ezüstje című könyv hátoldalán. A kétnyelvű kötet első ránézésre meséskönyvnek tűnik, de nem a szokásos értelemben. Ez a kiadvány a felnőtteknek szól. Olvashatjuk felnőttmese-könyvként, vagy lapozgathatjuk képeskönyvként, hiszen nemcsak a prózaversek, hanem a képek is egy álomszerű világba repítenek. A szerző, Szabó Imola Julianna és a szövegek fordítója, a lengyel anyanyelvű Monika Jurczak válaszolt a kérdéseimre.
KULTer.hu: Imola, honnan jött az ötlet, hogy lengyel mondákról, babonákról írj? Milyen kötődésed van a lengyel kultúrához?
Szabó Imola Julianna: A férjem apai ágról lengyel. Van pár hagyomány, amit tartunk, ételek, amelyeket az anyósom szokott főzni. De a lengyel nyelv nincs jelen az életünkben, nem beszéli senki. A gyerekek miatt egyre többször került szóba az identitás és a kultúra kérdése a hétköznapokban. Aztán az egész egy lovagokról szóló könyvvel indult, amit az antikváriumban találtam. Rögtön rabul ejtettek ezek a különleges és lírai történetek. Sokat olvastam belőle a gyerekeknek, közösen fejtegettük a szálait: hogyan jelennek meg a sárkányok a különböző népeknél, milyen lehetett királylánynak lenni és így tovább. Végül egy pályázat adott nagy lendületet, hogy még mélyebbre tudjak merülni, és „anyagként” tekintsek erre a nyelvi szövetre. A francia mesekönyvek mellett a lengyel és a cseh gyerekkönyvek világa az, ami időről-időre ledöbbent és elvarázsol: merészek, vagányak és egyediek.
KULTer.hu: Hogyan ismerkedtél meg Monikával?
Sz. I. J.: Amikor megtudtam, hogy a Könyvfesztivál vendége Lengyelország lesz, akkor körvonalazódott bennem a gondolat, hogy akár egy könyv is lehetne az ösztöndíjas kutatásom vége. A Cser Kiadó igent mondott az ötletre, miszerint illusztrált és kétnyelvű legyen a kötet. Kellermann Viktória ajánlotta Monikát, akinek félve írtam a rövid határidő miatt. Igent mondott.
Egy varázserővel bíró, szupergyors és rugalmas fordítóra találtam, nagyon hálás vagyok érte a sorsnak.
KULTer.hu: Monika, te hogyan kötődsz Magyarországhoz, a magyar nyelvhez és kultúrához?
Monika Jurczak: Száz százalékosan lengyel vagyok, de édesanyámnak köszönhetően fontos lett az életemben a magyar kultúra. Ő tizenöt éve tanul magyarul, és a járvány előtt évente legalább háromszor utazott Magyarországra. Képzelj el egy lengyel házat, ahol magyar paprika és bor található, az anyukám süti a hortobágyi palacsintát, nyáron meg fő a gulyásleves a bográcsban. A háttérben Koncz Zsuzsa vagy Bródy János zenéje szól. Először lengyel szakra iratkoztam be, ott éreztem meg, hogy Magyarország és főleg a magyar irodalom közelebb áll az érdeklődésemhez. Később már világos lett az út – a magyar szak, a műfordítói képzés a Balassi Intézetben és így tovább.
KULTer.hu: A pandémia jelentősen felforgatta a hétköznapjainkat. Hatással volt ez az alkotás és a kiadás folyamatára? Milyen volt a közös munka?
Sz. I. J.: Monikával nagyon jó együtt dolgozni, mert húsbavágó kérdéseket tesz föl a szövegről. Mindig izgatottan vártam, hogy írjon, kérdezzen. Ez egyfajta oda-visszaható folyamattá alakult. Én elküldtem a szöveget, ő reagált, én meg írtam tovább a következőket.
Távoli négykezesként működtünk.
Gördülékenyen haladtunk, pedig volt közben pandémia, betegség, váratlan fordulatok sokasága. Még egy női jogokért való tüntetés is közbejött Lengyelországban, amit mindannyian fontosnak éreztünk, ezért aggódva figyeltük a híreket. A könyv létrejötte tele volt fordulatokkal. Pont a napokban gondoltam bele, hogy
akkor hallottam először Monika hangját, amikor hangüzenetben felolvasta a címeket.
Aztán amikor felmondta hangüzenetre a csodálatos hírt, hogy lett egy lengyel társkiadónk, a kiváló Wydawnictwo Eperons-Ostrogi.
M. J.: Számomra olyan volt az Imolától jött üzenet, mint egy csillag, ami váratlanul rám pislogott. Egy fordulatot jelentő pillanatban találtam magam – pont akkor próbáltam hozzászokni az óriási lakáshoz, amiben egyedül laktam, mert a járvány miatt nagyon féltem hazamenni, nehogy megfertőzzem a családomat. A lakás szinte egy elefántcsonttoronnyá változott. Ott vártak az üres szobák, és semmi, senki más. Szerencsére egyszer, amikor visszajöttem, az ő e-mailje várt. Azonnal megéreztem, hogy Imolát „az embereim” közé sorolhatom.
Nagyon természetes lett az együttműködés, de nem mondom, hogy egyszerű volt az alkotás folyamata:
érdekes kísérletezés volt elképzelni, amiket Imola megálmodott a lengyel mondák képzeletbeli világa alapján. Minél többet foglalkoztam a szöveggel, annál valóságosabb lett a kép, elvarázsoló és ijesztő egyaránt. Szerencsére Imola mindig „közel” volt, hogy válaszoljon a kérdéseimre, ezért most, a járvány idején különösen hálás vagyok az internetnek – ilyenkor kiderül, hogy a globalizáció néha nem is olyan rossz.
KULTer.hu: Imola, többnyire verseket és meséket írsz, a Holtak aranya, holdak ezüstje pedig mintha ötvözné ezt a két műfajt. Hogyan találod meg a megfelelő műfajt egy adott témához, ötlethez?
Sz. I. J.: Alapvetően itt a Varratok, az első könyvem verspróza műfajához nyúlok vissza. A műfaji határvonalak akaratlanul is vonzanak. A Kinőtt szívben teljesen széthasítottam a két műfajt.
A témához alakul bennem a nyelvezet.
A Lakása van bennem kötetnél először a versprózával próbálkoztam, de lepattant a témáról, nem fedte egymást a két világ. Itt pedig egyszerűen folyni kezdett belőlem ez a vegyes műfaj. A verspróza köztes műfajában egyaránt van hely a történet fordulatainak és a lírai álomszerűségnek. Ez a kettősség számomra a kétnyelvűségre és a jelen-múlt kapcsolódására is reflektál. Utaztat ez a fajta nyelvezet. Nem szerettem volna a meséket újraírni. Önmagukban annyira gyönyörű babonák és mondák, és nem tartottam túl illendőnek sem, hogy egy számomra kevéssé ismerős nép mondáit átírjam, mert olyan erővel hatottak rám, hogy csakis interpretálni tudtam volna őket, ami így meg nagy mértékben akaratlanul is rólam szólt volna.
KULTer.hu: Egy Facebook-posztodban úgy fogalmazol, hogy a kötet tulajdonképpen „felnőtt képeskönyv”. Miért tartod fontosnak azt, hogy a felnőtteknek is legyen képeskönyve/mesekönyve? Felnőttként te hogyan látod a meséket?
Sz. I. J.: Nagy bajban vagyok a címkékkel és a műfajokkal. Pedig tudom, hogy segítenek az eligazodásban, de nehezen tudom őket ráragasztani egy-egy műre. A Kinőtt szívnél „használtam” először a „felnőtt” jelzőt.
Ezek a babonák alapvetően felnőtteket érintő társadalmi problémákat feszegetnek:
önfeláldozás nőként vagy katonaként, hűség kötelességből, magányra ítéltség a másság miatt, bűnösségre ítéltség, apagyilkosság önvédelemből. Ezek fontos és nehéz témák, és én így tudtam róluk valahogy beszélni.
A mese olyan helyekre visz, ahova a felnövést követően már nem igazán jutunk el, a képzeletnek egy rejtett kútjába. Felnőttként már nincs időnk vagy erőnk a belső gyermeket etetgetni, inkább apróra töppesztjük. A vizuális szocializáció is határvonalat húz a felnőtteknek szóló nem illusztrált, és a gyereknek szánt illusztrált könyvek között. Talán ezért se tud nálunk a silent book műfaja óriási teret nyerni. A kis töpörödött belső gyermekünk pedig szerintem örül minden képileg kódolt és fantáziával árnyalt, szép könyvtárgynak.
Volt, aki azt mondta, hogy terápiás könyvként működött számára ez a furcsa könyv.
Nagyon örültem ennek a visszajelzésnek. Ezekben a nehéz időkben csak ez a belső kis satnya „lény” segíthet nekünk, felnőtteknek túlélni ezt az időszakot.
KULTer.hu: A kötetben olvashatunk többek között sellőkről, sárkányokról, tündérekről és királylányokról. Mi alapján válogattad a történeteket?
Sz. I. J.: Próbáltam azokból válogatni, amelyek megkerülhetetlenek a lengyel mondakörben. Róluk többféle történetet is találtam. Volt olyan, ami érezhetően a vallás „reklámjaként” terjedt el, és kétféleképpen ismert. Twardowski, avagy az Ördögök és Wanda fontos szereplője a történeteknek, ahogy Jadwiga vagy a vízitündérek és -szörnyek is. A sárkányoknál a baziliszkusz karaktere még izgalmasabb, olvastam természettudományi kutatásokat, amelyek ellentmondásosan szerethetővé tették számomra. Sokat kutattam arról, hogy milyen egy lengyel erdő őshonos növényzete, milyen kőzeteket és vizeket találhatunk a hegyekben. Ebből az egyvelegből gyúrtam a nyelvezetet. Sok monda kimaradt, mert már nem volt rá tér és erő a határidőig: Kázmér király, a betyárok, a városok külön történetei. Izgalmas volt úgy merülni a mondák és babonák világába, hogy még sohasem jártam Lengyelországban.
KULTer.hu: Milyen hatással volt ez az illusztrációra? Vagy inkább úgy fogalmaznék, hogy a kötet képeire, hiszen ezek legalább olyan súllyal bírnak, mint a prózaversek, nem kiegészítik egymást, hanem önállóan is komplexek és mélyek, akárcsak a szöveg.
Sz. I. J.: Igen, nemcsak legendákkal foglalkozó könyveket olvastam, igyekeztem minél szerteágazóbban kutatni. A színeken túl a formák is nagyon érdekeltek. Ételek, szagok, ökoszisztémák. A fazekas művészet apró kék mintái, az áfonyabokrok, a cékla árnyalatai, a jellegzetes fák nevei. Fontos volt számomra, hogy úgy legyen autentikus, hogy ne az elsőkörös folklór elemeket vegyítsem, hanem egy hiteles, de új ötvözetet hozzak létre. A képek rétegekből épültek fel, volt, ahol térképet, akad, ahol egy fa színét használtam. Nagyon izgalmas folyamat volt ezeken a távoli és ősi szálakon át eljutni saját magamig. Mintha a nemzetek motívumai csak jelzőlámpák lennének, az utat mi tesszük meg, amikor elindulunk egymás felé.
KULTer.hu: Monika, mennyire volt gördülékeny a fordítás folyamata? Akadtak olyan kifejezések, mondatok, amelyek feladták a leckét?
M. J.: A szövegek sokszor olyan mondákról mesélnek, amiket nem ismertem korábban, például a sztolemekről egyáltalán nem tudtam, mert ez egy északi legenda, én pedig a déli Lengyelországban nőttem fel – a szövegeknek köszönhetően megértettem, hogy a mondavilág gazdagsága a hazám térbeli kiterjedtségéből is adódik. A nyelv és fordítás szempontjából nagyon meglepett, mennyire sikerült összesűríteni a lengyel verziót. Persze nem mindenhol, mert kihívás a magyar összetett szavakat vagy igekötős igéket lefordítani, de mindig a szívemben tartom a lírafordítási tanárom, Imreh András tanácsát:
biztosan lesz egyfajta veszteség, amikor átültetjük a szöveget, de a lehető legközelebb kell jutni az eredeti szöveg szintjeihez
– a jelentéshez, a ritmushoz, a hosszúsághoz, főleg egy versben. Persze néha felbukkant a fal, amelyen nem tudtam egyszerűen átmászni, ilyen például a Menyecskeszem cím. Lengyelül a neve „nachyłek”, ami hasonló az „előrehajoló” igéhez. Az már első látásra világos, hogy ez a két kép nem felel meg egymásnak. Ekkor egy másik virágra gondoltam, átbeszéltem Imolával az ötletet, és végül a menyecskeszemből a nefelejcs, „niezapominajka” lett, mert számomra ez a szöveg lényege, hogy a főszereplő nem tudja elfelejteni sem a szerelmét, sem a fájdalmát. Nem mondom, hogy tökéletes, de ez az én megoldásom. A könyv egy másik nehézséget is hozott. A kétnyelvű kiadás kegyetlen, hiszen hiba esetén nincs pajzsom, a két szöveg összehasonlítható. A Holtak aranya… sem kivétel,
a felelősség érzete talán még erősebb lett számomra.
KULTer.hu: Lengyelországban hogyan fogadták a kötetet?
M. J.: Eddig csak pár embernek volt lehetősége, hogy kézbe vegye, mert a külföldi szállítás miatt a könyv ára felszökött, de már a magyazyn.pl honlapon elolvasható egy kritika/interjú a Holtak aranyáról. A Facebook-oldalamról és az ismerőseimtől tudom, hogy nagyon várják a könyvet, már most imádják a képeket, és kíváncsiak, hogy egy magyar hogyan képzeli el a mi legendáinkat és kultúránkat. Úgy gondolom, amikor a lengyel kiadónk elkezdi az eladást, lesz kinek küldeni a csomagokat.
KULTer.hu: Mik a terveitek a jövőre nézve? Továbbra is fogtok együtt dolgozni?
M. J.: Egyre több fordítás a terv, a kötet megjelenése óta lefordítottam még egy könyvet, és most keresem hozzá a lengyel kiadót. Imolának köszönhetően megismerkedtem egy másik íróval. Sőt, én is grafikus vagyok, valamint vissza szeretnék térni az íráshoz, ki tudja, idővel mivel fogok foglalkozni. Ezenkívül Imolával tovább dolgozunk – úgy néz ki, hogy még sok szép és érdekes projekt vár ránk az úton.
Sz. I. J.: Nagyon örülnék még további közös munkáknak Monikával. Beadtuk egy következő könyvtervemet lengyelül egy neves pályázatra. Szrama lett a címe, Monika fordította. Remélem, hogy lesz lehetőségünk folytatni. Én most a tavaszi FISZ-es könyvek borítóját készítem elő, és két nagy illusztrációs munkára kaptam felkérést, aminek nagyon-nagyon örülök. Szeretnék két szöveg végére jutni, ha a Covid és az online oktatás engedi, akkor még idén.
Szabó Imola Julianna portréját a borítófotóhoz Olajos Ilka készítette.
