kiviszem
A kiviből szedegettem ki a magokat. Beleragadnak a fogaimba, és több napig a számban vannak. Utálom azt az érzést. Nem kellenek térfigyelő kamerák a szájüregembe. Muszáj lefoglalni a kezemet, mert kicsit hiperaktív vagyok, és különben az ujjbegyemről tépném le a bőrt. A barátnőm gyűlöli ezt, ha csinálom, mindig leteremt, hiába magyarázom neki, hogy nem tudok mit csinálni. De azért jó videochatelni vele. Megnyugtat.
Átlagos kedd volt, még nem sejtettem semmit. Nem voltak előjelek. Csipesszel szedegettem a magokat és beszélgettem a barátnőmmel. A taktikámat ecseteltem, hogy miért nem kell aggódni a jövő miatt. Egyszerűen nem szabad vele foglalkozni. Be kell tessékelni őt a spejzbe, és rázárni az ajtót. Abban kell bízni, hogy úgyis jönni fog egy apokalipszis, és akkor nem kell agyalni, hogy miből lesz ház, család, kisautó. Mintha szómágus lennék, a mondatom után megremegett a föld. Sokáig hintáztak a képek a falon, ugrált az íróasztal, a fotel. Boldogok lehettek anyukám szerint, aki a konyhában ült, és látta, ahogy kicsapódott a szekrényajtó és táncra perdülnek a tányérok, kiskanalak, lábasok.
Nagy megkönnyebbülés volt stabilabban állni. Kimentem a teraszra, hogy megnézzem, mi csapódott a földbe. Nem lehet innen semmit sem látni. Még ha egy meteorit is az, ebben a kis faluban akkor sem látszik. Én csak a szempilláját láttam, mások csak a pupilláját. A tévében arról beszéltek, hogy Hollandiában a páncélja csillog éjszaka, és biztos források szerint még Amerikáig is elér a lába. A híradó még arról is beszámolt, hogy egy kaliforniai lakos nem tud aludni, mert zizeg a föld, és váltig állítja, hogy a csótány lába adja ki ezt a különös jelenséget. Ilyen csótány nem a földön születik, sóhajt fel anyám, de most belénk fúródott és itt van.
Sok tudós azzal magyarázta a helyzetet, hogy a víz, a nedvesség vonzhatta ide őt, mivel más földrészek nem vesztek oda, csak a tenger egy részét foglalta el. Bizonyították, hogy nem veszélyes, úgy gondolták, hogy részleges agyrázkódása van. Sajnos addig kötelező az orrunkat és a szánkat eltakarni, mert mérgező gázokat bocsát ki magából, így próbál a teste meggyógyulni. Abban bíztak, hogy felépül, és elhagyja a bolygónkat.
Nem féltem a csótánytól, inkább az nyomasztott, hogy mi lesz, ha felébred és beszélni kezd hozzánk. Megrémisztett már gondolatban is, hogy azon a recsegő hangján elmondja, hogy miért vagyunk férgek, miért kell, hogy elpusztuljunk. Utálom, ha kioktatnak. Mégis rettegtem, hogy ez megtörténik, mert tudtam, hogy nem fogok tudni mit mondani.
Pár napig annyit láttam, hogy az ablakom alatt emberek rohannak. Nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy a boltokat fosztják ki. Hiába mondták többen, hogy maradjanak otthon, addig amíg kitalálnak valamit. Úgy láttam a tömeget, mint a bikafuttatást, hogy ott van a hátuk mögött, de nem látják. Holnapra rémült csibék lesznek, a vécécsészébe köpik a vérüket.
Bejelentették, hogy a lakosságnak kötelező otthon maradnia, mert úgy vélik, ez a legbiztonságosabb módja a túlélésnek. Bíztak abban, hogy ez egy átmeneti állapot, hogy harminc nap múlva felépül a csótány, és elhagyja a bolygót. Bezárt minden, a kormány szervezte meg a táplálkozást. Kiderült, hogy ezt meglehetősen jól csinálták: az életkörülmények adottak voltak a túlélésre. A tudósok folyamatosan figyelték, hogy milyen fázisban van a méretes rovar gyógyulása.
Az elején még könnyű volt, nem éreztem semmit. Még örültem is, hogy így alakult. A barátnőmmel úgysem tudtuk eldönteni, hogy melyik lakásba költözzünk, így legalább nem veszekedtünk rajta. Azzal sem foglalkoztam, hogy miből fogok pénzt keresni. A taktikám eredményes volt, de egyre jobban nem akartam apokalipszist. Idegesen csipkedtem ki a magokat a gyümölcsökből.
Több hét eltelt, abban biztos vagyok. Kinyitottam a szekrényt, és ott állt. Nem bírtam megszámolni hány szemmel nézett rám. Kilépett a szekrényből, leült. Undorító barna haja volt, erős szaga szúrta az orromat. Vasalt öltönyéhez nem viselt nyakkendőt. Nem tudtam hova tenni a dolgot, hiszen egy embernek nem lehet kivifeje, de hát mégis itt ült előttem.
Nem tudtam mit kezdeni vele. Ha feküdtem vagy ültem, akkor is őt láttam. Már nem is beszéltem senkivel, nem mentem ki a szobámból. A kezemben éreztem a kés markolatát, a nedves tenyerem előre érezte, hogy milyen lesz, mikor a fejébe szúrom és kimagozom. De még az ajtóm kilincsét sem tudtam megfogni.
Álmomban a rácsos védőhálót kiszakították a kivik, szétgurultak a padlón, majd egy fejjé álltak össze, amely megöl két embert, és kettévágták magukat, hogy ketten legyenek, majd annyi kiviember lesz, mint amennyi a mag.
A csótány meggyógyult, jöttek be hozzám ujjongva, de nem ültem a tévé előtt, így nem hallottam, ahogy megköszöni az orvosi ellátást. Elméletileg, még azt is hozzátette, hogy szeretettel vár mindenkit a bolygójára. El tudom képzelni, ahogy feláll. A szüleim szerint a kamera még azt is rögzítette, amikor messziről látni lehet, hogy egy csótány topog az égen.
Borítókép: Pixabay