A fővárosi Katona József Színház Szécsi Noémi Egyformák vagyunk című darabját mutatta be 2021. február 27-én az eSzínház oldalán. A K:ortárs elnevezésű meghívásos drámapályázat kedvéért az írónő saját, négy évvel ezelőtt megjelent regényét adaptálta színpadra.
A mű öt rövid jelenettel nyújt betekintést két, negyvenes éveiben járó nő kapcsolatába, illetve abba, hogy mit gondolnak ők a saját létükről, hogyan viszonyulnak életük aktuális szakaszához.
Pillanatfelvételeket látunk, felvillanó életképeket.
Elza (Jordán Adél) és Em (Pálos Hanna) harminc éve barátok, annak ellenére, hogy szemmel láthatóan különböző személyiségek. Előbbi harsány, karakán, mindenkinek „odamondó”, utóbbi gyötrődő, bizonytalankodó típus. Úgy tűnik, ellentétesek a vágyaik, más dolgok motiválják őket, az előadás végére mégis azt érezzük, egy irányba haladnak: lefelé. Hogy épp hol tartanak a lejtőn, azt az öt kis epizódból nehéz megállapítani. Életük fontos történései nem itt és most zajlanak, az előzményekről pedig nem tudunk meg túl sokat – igaz, annál több mindent sejthetünk.
Nem lehetett könnyű Szécsi Noémi számára úgy „meghúzni” 240 oldalas regényét, hogy megtartsa a lényegi elemeket, a mondanivalót. A tömörítés, szűrés, szelektálás illusztratívvá, kibontatlanná, mélység nélkülivé tehette volna a színdarabot, szerencsére azonban sikerült az írónőnek a megfelelő részeket megtartania, átalakítania.
A két főszereplő jól kidolgozott karaktere pedig garantálja, hogy különösebb cselekmény nélkül is izgalmas maradjon az előadás.
Ahogy a bemutatót követő, Ott Anna művészeti menedzserrel folytatott beszélgetés során Székely Kriszta rendező elmondta, szabad kezet kapott Szécsitől a szöveg alakításában, így bátran nyúlt hozzá, szinte újabb adaptációt készítve ezáltal. Érthető módon törekednie kellett a beszélhetővé tételre, ahogy fogalmazott: „Szájra kellett rakni a mondatokat.” Érzésem szerint ez felemásra sikerült. Az olyan tételmondatok, mint „Sokat mentünk, mégse jutottunk sehová.”, „Már nem látom, honnan indultam. (…) Akartam én ide jönni?”, sokkal inkább belső monológokra hasonlítanak, semmint párbeszédre. Egy regényben szívesebben olvassuk az ilyesmit, színházban már nehezen, filmen pedig egyáltalán nem fogadjuk be, mert mesterkéltnek hat, „papírízűvé” teszi a dialógokat.
Ezt leszámítva az Egyformák vagyunk érdekfeszítő, az élet számos fontos témáját érintő előadás. Mondhatnánk, hogy kifejezetten „női darab”, ez azonban csak annyiban igaz, hogy női írója, rendezője és szereplői vannak, a stábban is főként hölgyek dolgoztak. Ám
a felvetett problémák ugyanúgy érintik a férfiakat, hisz Szécsi párkapcsolati, gyermekvállalási kérdéseket is taglal művében.
Nyilván egy férfi más szemüvegen, más szűrőn keresztül nézi az előadást, de számára is megkerülhetetlen, mit érez, hogyan gondolkodik ezen „ügyekről” a nő. Székely Kriszta szerencsére nem akar válaszokat ránk erőltetni, inkább bemutat egy létállapotot, amelyben sok harmincas, negyvenes nő él napjainkban.
A két főszereplő közt szoros a kapocs, közvetlen és kendőzetlen mondataikból érezzük, hogy hosszú ideje lelki támaszai egymásnak. Olyanok, akár két hajótörött: amikor az egyik süllyedni kezd, a másik a hóna alá nyúl és a vízfelszín fölé emeli.
Problémáik tavából azonban képtelenek partra evickélni.
Beleszoktak az önsajnálatba, nincs erejük változtatni, félelmeik és frusztrációik rabjai. Úgy viselkednek, mint az úszó, akinek hínárba gabalyodik a lába, ám ahelyett, hogy a víz alá bukna, és megpróbálná kiszabadítani magát, kétségbeesett kapálózásba kezd, így egyre mélyebbre és mélyebbre merül. Elzát és Emet fogva tartják külső körülményeik – rossz házasság, munkahelyi teljesítménykényszer –, és nem veszik észre, hogy gondolkodásukat kellene átformálniuk ahhoz, hogy megszabaduljanak a beléjük rögzült rossz reflexektől, szokásoktól.
Ha nem lennének egymásnak, talán már mindkettejüket rég elnyelte, bedarálta volna az élet, viszont annyira motiválni sem tudják a másikat, hogy fordítsanak a sorsukon. Más jellemek, mégis egyformák.
Az elvárások hálóját, amelyben vergődnek, még felmenőik vetették ki rájuk.
Elza el is mondja: amikor kamasz volt, nagyanyja egyre-másra figyelmeztette: tegyen meg mindent annak érdekében, nehogy teherbe essen. Majd, amikor középkorúvá vált, hallgathatta a szemrehányást, hogy legalább gyereket szült volna, ha már egyszer képtelen megállapodni.
A saját életünkből tudhatjuk, a „követelményeket” a társadalom kiterjesztette a hétköznapok más területeire is. Helyt kellett állni a munkahelyen, a nőknek meg kellett felelniük a férfiak uralta világban. Megrázó, amikor Elza kifejti: csupán nemrégen ébredt rá, az ő beleegyezése is szükséges a szexuális aktushoz. Csoda-e, ha a nyomás alá helyezett ember belefárad a küzdelembe? A mókuskerék-létben teperünk, teperünk kifulladásig, majd amikor összeesünk, a környezetünk értetlenül néz ránk: „Mi a baja, hisz mindene megvan!”.
Láthatóan Elza és Em is szeretnének megpihenni, hogy rendbe tegyék az életüket, csak épp fogalmuk sincs, hogyan lássanak hozzá.
Kimerült, megroggyant, némileg groteszk alakok ők, és mint tudjuk, ami groteszk, az általában ijesztő. Leginkább azért, mert tükröt tart elénk. Innen nézve nem tűnik véletlennek, hogy Szécsi a pályázatra megváltoztatta az Egyformák vagytok regénycímet, áttette többes szám első személybe.
Székely Kriszta jó érzékkel nyúlt az alapanyaghoz, és sokkal több színházi eszközt alkalmazott, mint tette azt Máté Gábor a K:ortárs-sorozat első előadásában Garaczi László Végre egy kis csönd című írásának színrevitelekor. (Ettől persze nem lett feltétlenül jobb az ő rendezése, csak egészen más.) Sőt: Székely kendőzetlenül megmutatja, hogy egy előadás felvételét látjuk. A jelenetek közti átállásoknál díszletezők jönnek-mennek a színen, ahol használaton kívüli lámpák, tartóvasak, díszletelemek hevernek.
Jordán Adél egyik helyszínről átgyalogol a másikra. Székely olykor rendezői utasításokat kiabál be színészeinek.
Végignézhetjük, hogyan készül fel a forgatócsoport az autós jelenetre: nincs titok, az aktorok díszletkocsiban ülnek, a technikusok pedig slaggal zúdítják rájuk az esőt, mintha filmforgatáson lennének. Tudjuk, az utcát pásztázó ipari kamera és a WC-ben „elrejtett” kandi kamera valójában a stáb felvevőeszköze. Épp csak a súgót nem halljuk. Mindez azonban nemhogy zavaró lenne, ellenkezőleg: hitelessé teszi a Katona vezetésének azon szándékát, hogy megteremtse a pandémia idején a különböző műfajokkal való kísérletezés lehetőségét. Film–színház-hibridet láttok, mutatja meg nekünk büszkén Székely Kriszta, mit csodálkoztok, minden előadás így készül, csak épp nem ez számít, hanem a végeredmény! És milyen igaza van…
Szécsi Noémi: Egyformák vagyunk. Rendezte: Székely Kriszta. Játsszák: Jordán Adél, Pálos Hanna, Takátsy Péter, Bányai Kelemen Barna, Dankó István, Rujder Vivien. Katona József Színház – eSzínház, 2021. február 27.
A borítófotót Horváth Judit készítette.
