„A Katona József Színház 2020 novemberében, a színházak kényszerű bezárását követően meghívásos drámapályázatot hirdetett újfajta színházi formákkal, műfajokkal kísérletező, online térben feldolgozható művek írására” – áll a neves pesti teátrum honlapján. A beérkezett húsz pályamű közül a Katona rendezőiből és dramaturgjából álló zsűri négy alkotást választott ki megvalósításra. A K:ortárs néven elindított sorozatban az első, Garaczi László Végre egy kis csönd című írásából készült produkciót február 12-én mutatták be az eSzínház oldalán. Az előadást követően Ott Anna beszélgetett az alkotókkal.
Ahogy Máté Gábor rendező elmondta, a Katona csapatának feltett szándéka volt a műfajok keverésével új színt hozni a pandémia miatt megtorpant színházi életbe.
Szerették volna valami szokatlannal meglepni a kultúrára éhes közönséget.
Fontos szempont volt az is, hogy az előadások készítése során betarthassák az egészségügyi előírásokat, ezért a színészek és a stáb személyes találkozásainak számát igyekeztek minimálisra csökkenteni. (Tavaly láthattunk már hasonló kísérletet a Trip Színháztól, elég csak a Jelenetek egy háztartásból című karantén-drámára gondolni, amely azóta is megtekinthető a Trip YouTube-csatornáján.)
Garaczi László nem először írt színpadi művet. Az említett beszélgetésben kifejtette: örült a felkérésnek, ám alkotás közben vált világossá számára, hogy nem feltétlenül jó olyasmiről írni, amit épp megél az ember. Ilyenkor nincs kellő rálátása a témára, kevésbé tud objektíven mesélni, hisz érzelmileg még nem dolgozta fel az eseményeket. Ő is így volt a pandémia okozta izolációval, mivel azonban nyitottan áll a szövegei kezeléséhez, úgy gondolta, majd a rendező átalakítja azt, ha jónak látja. Szerinte
a színház többfázisos folyamat, az író ennek csak az egyik résztvevője.
Máté Gábor, aki korábban rendezett már Garaczi-írásból előadást (Prédales), úgy reagált erre, hogy neki tetszett az a drámai erő, amely a Végre egy kis csöndet jellemzi, ezért nem akarta „megsérteni” a szövegegységet, mindössze három szót húzott ki a műből. Az író által mottóul választott Roy Andersson-idézet is nagyon megragadta, ezért szerette volna képileg megidézni a svéd filmrendező alkotásait (Dalok a második emeletről, Történetek a végtelenségről). Hogy ez sikerült-e, az vitatható, annyi viszont bizonyos, hogy a mozaikszerűen építkező, kizárólag monológokból álló előadás számos filmes eszközt használ.
Nem szimpla, kamerákkal rögzített színházi közvetítést látunk tehát.
A teátrumban a megszokottól eltérően itt a szereplők nincsenek térbe helyezve, szinte egyáltalán nem veszi körül őket díszlet. Egyetlen figurának, Müllernének (Szirtes Ági) látjuk az életterét, abból is csak egy részletet, a konyhát, és az sem egészen realisztikusan ábrázolt.
Meister Natália kamerája a szereplőket szinte kizárólag közeliben, illetve szuperközeliben mutatja. Ez okozhatna számunkra olyan érzetet, mintha résztvevői lennénk a figurák életének. Mintha ott kuporognánk Hajni (Rezes Judit) mellett az ágyban, mintha épp átugrottunk volna a szomszédból egy tálca süteménnyel egy kis tereferére Müllernéhez, vagy együtt cigiznénk a gangon a bánatos Brúnóval (Mészáros Béla).
Hogy mégsem így látjuk a szituációkat, az egyrészt a túlságosan szűk képkivágatoknak tudható be,
amelyek inkább taszítóvá teszik az intim közelséget, semmint barátian vonzóvá. (Olykor például csak egy fél arc látszik a képen.) Másrészt a három figurából áradó végtelen magány az oka, hogy őket nézve inkább feszültség keletkezik bennünk. A svenkek, fahrtok, zoomok teljes hiánya pontosan fejezi ki, mennyire dermedt, megmerevedett mára a Covid-19 sújtotta világ, amelyben tehetetlenül, mozdulatlanul várakozunk. Ki reménykedve, hogy lassan pozitív irányba változnak a dolgok, ki szorongva, rettegve, az elrontott múlton merengve. Ebbe a várakozásba pillanthatunk be afféle voyeurként az egy óra tizenöt perces játékidő alatt.
Máté Gábor érezhetően hű akart maradni Garaczi elbeszélésmódjához, ezért nem íratta át a monológokat dialógokká, s ezért nincs a cselekmény megjelenítve, csak elbeszélve. Igaz, így nem csupán a színháztól, hanem a film médiumától is eltávolít bennünket az előadás. Leginkább az az érzésünk, mintha egy novellafüzért mondanának el a színészek. Az alkotás azonban egy percre sem válik unalmassá. A választott formanyelv, az arcokra szegeződő, és rajtuk keresztül
a lélek mélyére tekintő kamera remekül erősíti az írói szándékot, a XXI. századi ember elmagányosodásának bemutatását.
Szokták mondani, hogy a színész sokkal kiszolgáltatottabb a színházban, mint a filmforgatáson. Ugyanakkor az ennyire közeli felvételeknél lehetetlen elrejteni az aktor pillanatnyi lelkiállapotát, az apró rezdülések rendkívül árulkodók. A színészek egytől egyig kiváló teljesítményt nyújtanak. Rezes Judit Hajnija kissé fásult, Balog úrral szemben némileg lenézően viselkedő figura, miközben elkeseredetten szeretetéhes is. Mészáros Béla Brúnóként elfojtott haraggal és csalódottan szívja egyik cigarettáját a másik után. Szirtes Ági melankóliája mögött éleslátó öregasszony rejtőzik, tekintetében soktucatnyi év tapasztalatával. Balog úr jelenléte pedig szöveg nélkül is erőteljes, köszönhetően Kocsis Gergely eszköztelen játékának.
A négy színészből csupán a középkorú Hajni és társasházi lakótársa, Balog úr találkozik fizikálisan. Az övék az egyetlen történetszál, amely cselekményesítve jelenik meg, ám ez is szürreális formában.
Párosuk valószerűtlen táncot jár a „semmiben”, álomképszerűen, fekete-fehérben lebegnek előttünk.
Az előadásban felváltva halljuk Hajni, Brúnó és a fiatalemberrel egy házban élő Müllerné monológját. Utóbbi igen különleges, összetett személyiség. Teljesen más síkon mozog a többi szereplőhöz képest, szinte mintha másik műből lépett volna át. Amikor Brúnó mesél róla, hétköznapi alaknak képzeljük, sablonos „öreglánynak” a gangról, aki mindig papucsban, pongyolában mászkál, és mindenbe beleüti az orrát. Amikor azonban ő maga beszél, olyan, akár egy megbomlott elméjű filozófus. Furcsa, elgondolkodtató, költői mondatai vannak, mint például: „Űrrel töltöd ki az űrt.” Szirtes azonban magától értetődő természetességgel adja elő ezeket, ezért cseppet sem lepődünk meg rajtuk. Müllerné zavarodottságában mintha lenne valami rendszer. Csak mondja-mondja a magáét, de olykor kikacsint ránk, mintegy jelezve: tudja, hogy hallgatózunk, kémkedünk utána a valóságból. Mert ő mindent tud. Nem csak azt, ami a házban zajlik, hanem azt is, ami metafizikai síkon történik. A másik két szereplővel ellentétben
Müllerné nem történetet mesél el, és nem önmagát helyezi a középpontba, ő az élet egészére reflektál.
Ami közös a négy figurában, az a magányuk, a tétovaságuk. Hogy csupán kényszerű bezártságuk miatt ilyenek-e, vagy mindannyian törvényszerűen elszigetelődünk a társadalmon belül pandémia nélkül is, az kérdés. Ami biztos: Garaczi szereplői mögött eltékozolt lehetőségek, meg nem valósult álmok sorakoznak. Brúnó és Hajni elrontott kapcsolatukat gyászolják, Müllerné a gyárban lehúzott ötven évet és azt, hogy nem lett tévébemondó.
„Valaki fuldoklik” – mondja Hajni, de mi jól tudjuk, mindannyiu(n)kra igaz ez az állítás. Ha nem akarunk végleg elveszni, s úgy vergődni létünkben, mint ők, akkor olyanná kell válnunk, mint a házhoz szállított ételnek: „karantén-kompatibilissé”.
Garaczi László: Végre egy kis csönd. Rendezte: Máté Gábor. Játsszák: Rezes Judit, Szirtes Ági, Mészáros Béla, Kocsis Gergely. Katona József Színház – eSzínház, 2021. február 12.
A borítófotót Horváth Judit készítette.