A Budapesti Építészeti Filmnapok minden évben egy hívószó köré épül, idén a szervezők a „Reconnect” kifejezést választották. Szándékosan vagy sem, ezek a hívószavak az aktuális közhangulat lepárlásai, illetve összesűrítenek valamit, amit mindannyian érzünk. A programsorozat idén a globális pandémia következményeivel és az ezekből fakadó kérdésekkel foglalkozik. A repertoár tizenhét filmje az egyének, a közösségek és az épített környezet, valamint a természet közötti újrakapcsolódásról szól.
A Budapesti Építészeti Filmnapok hiánypótló programsorozat Magyarországon és a régión belül is. Nem mondható új kezdeményezésnek, viszont korához képest friss az építészeti közegben. Európa-szerte több város rendez hasonló filmfesztivált, az egyik legnevesebb a Rotterdami Építészeti Filmfesztivál, a másik feltörekvő szervezés pedig a koppenhágai CAFx. Magyarországon az építészeti filmvetítéseknek a meghonosítója a KÉK, vagyis a Kortárs Építészeti Központ, akik immáron tizenharmadik éve rendezik meg programsorozatukat. A filmnapok egyik motivációja, hogy a várost, az épített környezetet, az építészet alkotásmódját, logikáját és a filmművészet metszéspontjait bemutassa. A rendezvény rámutat két művészeti ág egymást termékenyítő viszonyára, vagyis arra, hogy az építészeti film egy új eszköze az építészeti gondolkodásnak, alkotásnak.
Az idei filmnapok a Toldi mozi eddig megszokott székeiből otthonainkba költözött át.
Ezt nem tartom feltétlenül szerencsétlen sorsfordulatnak, mert bár a moziélmény elmarad, viszont ezzel talán több emberhez is eljutnak a program filmjei. A jövőben, amikor újra látogathatók lesznek a mozik, lehetne egy alternatív online formája is a rendezvénynek. Ez szerintem azért volna fontos, mert az itt bemutatott filmeket később sem lehet csak úgy megtalálni, letölteni. Másrészt minden egyes fesztivál programja speciális kurátori minőséget képvisel, a szelekció minden esetben lényeges és többletértékkel bír.
Az építészeti filmek nem alkotnak külön műfajt. Általában a dokumentumfilmek közé sorolják őket, de ezen belül is egy hibrid, interdiszciplináris csoportot képeznek. Ez abból is fakad, hogy alkotóik különböző művészeti ágak és tudományterületek képviselői. Meglepő módon, ha megnézzük a filmnapok repertoárját,
a szerzők végzettségük szerint nem építészek és nem is rendezők.
Általában filmjeiken keresztül váltak rendezővé. És pont ettől izgalmasak az alkotásaik.
Az idei kínálat is változatos és nagyon aktuális. A filmek mindegyike az elmúlt egy évben debütált. Akadnak köztük építészettörténeti témákkal foglakozók, mint az Aalto vagy a Prora belülről. Portrék, mint az előbb említett, neves 20. századi finn építész, Aalto finnországi épületeiről vagy a holland autodidakta kertépítész, Piet Oudolfról szóló alkotás. A válogatás nagy részét idén városfilmek teszik ki, melyek urbanisztikai, társadalmi problémákról, illetve egy-egy város személyes feldolgozásáról szólnak.
Aranykor (Golden Age)
Az egyik legkivételesebb alkotás idén két fiatal svájci rendező munkája, az Aranykor. Az egyórás doku egy Miamiban található luxus idősek otthonába, a Palace életébe enged betekintést. Az épület elzárt, külön világegyetem, melyben minden feltételt megteremtenek az ott lakók konstans boldogságmámorához, az állandó jólét biztosításával aranyozzák be öregkori napjaikat. A Fourier által elképzelt falanszter működéséhez elengedhetetlen a fizikai öröm fokozása. Itt is mindennapos a „happy hour”, vagyis vannak mulatságok, ivászatok koncertekkel és tánccal. Mindeközben persze az ott élők elmondják, hogy hozzátartozóiknak milyen érdekük fűződött ahhoz, hogy idős rokonaikat elpaterolják ide.
Az épület megalomán, nevezhetnénk „Trump-barokknak” is, hiszen külső megjelenésben és belső kialakításában a Trump Towerek nagyzoló esztétikáját követi. Egy olyan luxusigényt, amely jelentés vagy funkció nélkül operál a klasszikus építészeti formákkal, csupán státuszszimbólumként használja őket. Ez a formakisemmizés eszembe juttatja az erdélyi Bánffyhunyad félig megépült, villany- és vízvezeték nélküli többszintes palotáit. Hisz valahol ugyanaz zajlik mindkét esetben,
építészeti formák és ornamensek halmozása egy vágyott vagy megélt életszínvonal kifejezésére.
A dokumentumfilm nemcsak témájában érdekes, hanem filmes nyelvezete is sokatmondó. A két rendező megkérdezi a lakókat, a befektetőket, és közben beszélteti magát a környezetet is. Az öregek kiszolgáltatottságából a piac egyre nagyobb hasznot húz, láthatjuk, hogy a Palace is olcsó vendégmunkásokat alkalmaz személyzetként. A film bemutatja a tulajdonosok további építkezéseit, időseknek szánt új rezidenciáikat is, sőt egy ponton egy japán befektetőcsoportot kalauzolnak körbe. Mindeközben egy ott lakó bácsi koronával, palásttal és jogarral a kezében mászkál az épületben, kormányozva vélt királyságát. Szimbólumaként az ott lakók tudattalanul feladott szabadságának.
Molekulák (Molecole)
A Molekulák szubjektív, esszéisztikus portré Velencéről. Andrea Segre, a szociológiából doktorált rendező a városon keresztül próbálja megfejteni saját kapcsolatát elhunyt apjával. Édesapja velencei származású, fiatalkorát a városban töltötte, ám végül családjával nem itt telepedett le. Archív szuper 8-as felvételek, levéltöredékek, édesapjának Camus Közönyéből idézett kedvenc mondatai derengenek fel kásásan, kontrasztba állítva a tavaly tavaszi Velencéről készült éles képekkel. A város a forgatás közben ürült ki a pandémia miatt. Az üres utcákat és az óriási turistahajóktól mentes csendes tengert láthatjuk. Az egész filmet nehéz melankólia lengi be, a rendező elmélyült, lassú narrálásával, hosszan kitartott képekkel.
Szép, egyben céltalan, de kivételes állapotot megörökítő városportré ez,
egy olyan településről, amelyről hiába kérdezzük a helyieket, válaszaik nem engednek mélyre. A filmből Velencét nem fogjuk megismerni, talán azért, mert nem is lehet.
Falakon át (Over the Walls)
A Falakon át egy konkrét lakónegyed példáján keresztül egy Marseille-ben lejátszódó jelenséget mutat be. A francia városban egyre több lakónegyedet, lakóparkot, illetve az azokat átszelő utcákat kezdtek el kerítéssel, fallal körbevenni. Ha Marseille netes térképe felett időzünk, szembetűnő lehet, hány és hány utcába nem tudjuk bedobni kis emberkénket. A következő sarok vagy nagyobb út szemszögéből látszik ennek az oka, a körbekerítés. A kerítésről a befektetők, a rezidenciák tulajdonosai szabadon rendelkezhetnek. Legtöbbször a lakók és a város feje fölött döntik el megépítésüket a városban uralkodó rossz közbiztonságra hivatkozva.
A Falakon át egy közismert város nem közismert problémáját tárja fel,
megszólaltatva a lakókat, a környékbelieket, a városi képviselőket.
Prora belülről (Inside Prora)
A Prora belülről a Balti-tenger partjára 1936 és 1939 között tervezett náci üdülőkomplexum történetét követi végig a felépítéstől napjainkig. A film alapos dokumentációját nyújtja az épületnek, de közben hangulatkeltő hatásai révén líraibb, mint gondolnánk. Nem kizárólag ismeretterjesztő alkotás, sokkal több annál képileg és tartalmát tekintve is. Prora épülete, amelyet a náci rezsim alatt építettek a német nép dolgozói számára, alapvetően is érdekes.
Arra tervezték, hogy ide egyszer majd minden német munkás elutazhasson pihenni.
Egy óriási építészeti terv egy kis szelete, amit a nemzetiszocializmus épített fel, a szocializmus okkupált, most pedig a kapitalizmus használ ki. Habár féllábon, hisz az óriási épületnek csak egy részét újították fel, alakították át luxusszállodává, a másik fele szovjet katonai akadémiai léte óta áporodik. Számunkra is tanulságos a film, hiszen hazánkban is játszódtak le hasonló történetek, például a rózsadombi SZOT-szálló ma Elysium lakóparkként működik.
Melyik az igazi? Másolt városok valódi élete (The Real Thing – Real Life in Fake Cities)
A Melyik az igazi? Másolt városok valódi élete a filmnapok zárófilmje. Nem véletlenül. Vizuálisan ez ígéri az egyik legizgalmasabb témát, és nem is kell csalódnunk benne, hiszen az alkotás képileg nagyon kidolgozott, az operatőri munka kivételes.
Építészeti doppelgänger jelenségeket mutat be a világ több pontján.
Például Elefántcsontparton a világ legnagyobb katolikus templomát, amely a római Szent Péter-bazilika mintájára épült. A kínai Sky Cityt, amely Hangcsou városának csupán csak az egyik külvárosa, és híres párizsi bérházakkal népesítették be, középütt kis térrel, ahol az Eiffel-torony kicsinyített mása áll. Láthatjuk a helyiek életét, mesél egy elvált tanárnő, aki az Eiffel-torony őre, követhetjük, hogyan tervezi az odaköltözést egy átlagos kínai család.
Járunk a dubaji Taj Mahalban, amit megálmodója saját kezével épített fel, feleségének emlékére, ahogy az eredeti is készült. Éles a kontraszt a két épület között, amikor meglátjuk a másolat építésének körülményeit, habár építtetőjének motivációja nem törpül el az eredeti mellett. A másolatok a naivitásból fogantak, amitől emberibbé tudnak válni. A film különböző léptékeket, különböző embereket mutat be, akik számára a másolatok sokszor eredetibbek, mint az „igazi” épületek. Igyekszik képet festeni a lakókról, az életkörülményeikről, amelyből kiderül, hogy az adoptált építészeti környezet nem hoz magával más életszínvonalat. Az épületek csupán díszletek maradnak. A film elgondolkodtató, és számos kérdést vet fel az ikonikussá vált európai épületek köré épült turizmus, az európai kultúra globalizálódásával kapcsolatban.
13. Budapesti Építészeti Filmnapok, 2021. március 4–13.
Borítókép: Prora belülről
