Komótos világépítés, teljességigény jellemzi Géczi János legújabb verseskötetét, amely az antik és a reneszánsz műveltségben való megmártózás lehetőségét ígéri olvasóinak.
Amióta nincsenek sem korstílusok, sem programadó avantgárd kiáltványok, azóta minden költői életmű, sőt olykor már egy-egy kötet is önmagára záródó világ, saját poétikával és szabályrendszerrel. Vannak most is nagy versek, amelyek első olvasásra magukkal ragadják az olvasót, de legtöbbször jobban bele kell magunkat olvasni a szerzők könyveibe, hogy szövegeiket a maguk helyiértékén, valamint a nagy egészhez való viszonyukban is értelmezni és értékelni tudjuk. Egy dolog azonban felgyorsíthatja az olvasó akklimatizációját.
A friss verseskötetekben, amelyeket az utóbbi időben szerencsém volt olvasni, szinte mindig találtam egy-egy olyan szöveget, amely szinte kulcsként szolgált az összes többi értelmezéséhez. Feltárták a többi versben csak rejtve működő mechanizmusokat, látványosan demonstrálták a máshol nehezebben tetten érhető játékszabályokat. Nem feltétlenül ezek voltak a legsikerültebb szövegek, sőt áttetszőségük a kifinomult jelentésképzés rovására is ment, de minőségüktől függetlenül betöltötték a költői program és az olvasó közötti közvetítés funkcióját.
Géczi János új kötetében is van ilyen vers. Ráadásul olyan, amely egyensúlyba hozza az eleganciát a fent leírt szereppel. A vers címe rövid: A cetről, a kötet címe hosszú: Szűz a gyermekkel, Szent Annával és egy szamárral. A vers Jónás és a cethal jól ismert motívumát veszi elő, ám nem Jónásról és a prófétai szerepről akar újat mondani a költészet kapcsán, ahogyan legutóbb Orcsik Roland tette Legalja című verseskönyvében, hanem a bálnáról, mint Melville: ha akarjuk, a cet csupán önmaga, zoológiai tanulmányok tárgya; ha akarjuk, a bálna minden: Isten, Sátán, a kettő transzhumán, immorális egysége, a részvétlen természet. „Én a cethalról akarok szólni, / a cetről, amelynek pusztán gyomra van, / melyben átjárja Jónást a tenger / özönvize, örvénnyel, habbal, még / a mélység is, amely tart a hegyek / alapjáig.” A leviatán gyomrának személytelen, szubjektivitás nélküli űrje mintegy helyet hagy Istennek, ellentétben Jónás önteltségével.
Géczi János verse nem a beszélő énre, hanem megszólalásának keretfeltételeire irányítja a figyelmünket,
a prófétai szó hatalma helyett a nyelvben rejlő negatív teológiára. A bálna bőre ugyanis „nedves radír, ledörzsöli / a hullámok lapjai közt alázuhant / hajótörötteket, a vízbefúltak, / az özvegyek, az árvák vízszínű / tintával leírt káromkodását / és átkait”, amíg az óceán folyékony palimpszesztté nem válik. A vízre írás Catullus óta a szavak feledésre ítélésének metaforája (70. carmen). Géczinél azonban legalább a nyom, a hiány nem tűnik el, ahogy a kikapart pergamen sem marad a régi, hanem roncsolódik.
Géczi János versei nem iktatják ki a lírai magánbeszédet, hiszen a kötet nagy részében egy lírai én emlékezik, töpreng, sőt politizál.
Az első versciklus címei évszámokból állnak; nyilvánvaló kihívás ez az olvasó felé, hogy lírai önéletrajzként értelmezze a költemények sorát. Ugyanakkor szinte nincs olyan strófa a kötetben, amely ne tudatosítaná az olvasóban, hogy a múlt, az élmény visszaidézése, az egyszer volt és tovatűnt jelenlét újrateremtése a nyelv performansza. Márpedig ez a múltidézés illúzió, hiszen az élmény egyedi és konkrét, a szavak viszont közösek, és jelentésük több-kevesebb absztrakció eredménye. A fonéma személy feletti, a grammatika kollektív, ahogy a 2013 című vers azt szépen elmagyarázza: „Gondoltam, elbeszélem az ifjúságomat, / úgy, mint élete delét elvesztő férfi, ha elhiszi, / vele időzik az egyetlen betű, / amely az ő nevében / érzi legjobban magát, / holott számtalan nyelv rengeteg szavában tartózkodik”.
A „nyelvi megelőzöttség” tapasztalatára, a jelentés elkülönböződésére történő reflektálás éppenséggel akár unalmasnak is tűnhet
az ilyesmin edződött olvasónak. Főleg, ha a szöveg túl direkt, áttetsző módon hozza fel ezt a témát. Akkor pedig különösen, ha még bele is keveredik a mondandójába, mint A vízpart című versben: „Gazdává / válik az idő egy időre. A test / és a beszéd is, amelyek együtt / szemet adnak a látáshoz, nyelvet / csúsztatnak a beszédhez a szájba.” Mintha a szavak poliszémiájára utazna a szerző. Az első alkalommal, az idő/időre páros esetében ez még termékeny is, a második alkalommal már zavaros, tautologikus lesz a szöveg: a beszéd ad nyelvet a beszédhez? A magam részéről az ilyen nyelvfilozófiai kikacsintásokat kissé modorosnak és laposnak tartom, pedig bőven akadt belőlük Géczi korábbi szövegeiben is. A Napló a 21 Rovinjhoz című műhelynaplójában olvassuk például a következő mondatot: „A Zsiga nehézkesen vette a kanyart, majd befordult az egyszerű mellékmondatba”. (A napló megtalálható a Tiltott Ábrázolások Könyvében is.)
Ami mégis elmélyíti és érdekessé teszi Géczi költői vizsgálódásait, az a versek világának gazdagsága.
Nevezhetnénk ezt akár fantáziának is, de ne misztifikáljuk túl a művészi teremtőerőt. Itt a lehető legjobb értelemben vett műveltségről, sőt – szándékos a latin szó – erudícióról van szó. Térjünk vissza most az előbb illusztrált tételhez: ha kizárólag a nyelv reprezentál, akkor a re-prezentáció is nyelvi természetű, és nem a jelenlét valódi visszanyerése. Az azonosságnak ezt az elvesztését Foucault a reneszánsz végéhez köti, addig ugyanis az európai episztémében szerinte a szavak és a dolgok a létezőknek ugyanabba a rendjébe tartoznak. Vagyis eszerint a felfogás szerint, ha jól választjuk meg a nyelvet, az leírja a dolgok tulajdonképpeni valóságát. Az istenségre utaló szimbólumok rendszere szövi át a világot, és ezek megfejthetők. Nem véletlenül említjük itt a reneszánszt,
Géczi ugyanis pontosan ahhoz a műveltséganyaghoz fordul, amelyet Európa az antikvitástól a humanizmus koráig felhalmozott,
többször elfeledett és felélesztett. Ez az érdeklődés nem esetleges, mivel anakronisztikusan azt is mondhatnánk, hogy akárcsak Arisztotelész vagy a kötetben név szerint is megidézett Plinius, végzettségét tekintve Géczi is biológus. Mégpedig olyan természettudós, akinél a tudomány- és a kultúrtörténet kéz a kézben járnak. Nem csoda, hogy Géczi, aki vaskos köteteket írt a rózsa szimbolikájának történetéről, előszeretettel hivatkozik a veszprémi Cholnoky családra, amely földrajztudóst, orvost és két prózaírót is adott a világnak. (Milyen jó volna, ha lenne nyelvünk, amelyen a provincializmus bélyege nélkül szólhatnánk Géczi keserű lokálpatriotizmusáról, a Balaton és Veszprém motívumairól. A mostani kötet Kíméletlenek című versében jól felismerhető István és Gizella szobráról a veszprémi vár mint Jancsó Fényes szelek című filmjének helyszíne.)
A régiség műveltséganyagának és a kortárs művészetnek a diszciplínák határait is ledöntő integrációjára jó példa a Dögkeselyűk című vers, amely Greta Alfaro képzőművész híres videóját, az In Ictu Oculit idézi meg. A műben azt láthatjuk, ahogy egy szabadban megterített asztalt kíméletlenül lecsupaszítanak az ételre lecsapó keselyűk.
Géczi a videó narrálását összekapcsolja a látottak allegorikus értelmezésével.
A szöveg archaikusra vált, és a régi magyar irodalom kedvelője még a pontos intertextust is felismerheti itt, azaz Miskolczi Csulyak Gáspár (1627–1696) Egy jeles vadkert című könyvét, amely a szerző halála után, 1702-ben jelent meg Lőcsén; a legkevésbé sem volt eredeti munka, hanem Wolfgang Frantze evangélikus lelkész könyvéből készült fordítás. Ebből a műből indul ki ez a részlet is: „Aquinói Tamás / tudja jól, ötvenezer lépésnyi földre / a tetem páráját megérezvén repül [tudniillik a keselyű] / annak megételére, lehetséges-e, / s hogy a büdösség az eget el ne érje, / azt megakadályozza a Mindenható?” Az idézet végén a kérdés teológiai átértelmezése már Géczi hozzátétele, ám ebből is kiderül, milyen pontosan látja a szerző, hogyan működtek ezek a zoológiai leírások. A középkori bestiáriumok ugyanis egyértelműen morális és teológiai allegóriát mutattak fel az élőlényekben, ami nem tűnt el az antik forrásokat módszeresebben és intenzívebben használó reneszánsz állattanokból sem. Persze Géczi versével ellentétben nem a kétely, hanem a Teremtés rendezettségébe vetett bizonyosság jellemezte ezeket a szövegeket. Cet, keselyű, vadlúd, szamár, gemmák, obeliszkek –
bárhol is olvasunk bele Géczi kötetébe, ott találjuk ennek a jelképekkel túlzsúfolt világnak a hieroglifáit.
Hieroglifák ezek, mégpedig a szónak abban a jelentésében, amely Platón termékeny félreértése nyomán a reneszánsz idején is élt. Ideák, az isteni bölcsesség szimbolikus képi megnyilatkozásai, „a teremtő isten gondolatai” (Jan Assmann). Ezek még Géczi szövegeiben is mind őrzik a régi jelentésüket, ahogyan a nyelv is emlékezik, legfeljebb már nem hiszünk bennük. Ennek az erudíciónak a fényében meglepőnek és szomorúnak találom egyébként, hogy az egyik leginkább idevágó vers, amelyet egy középkori kódex illuminációja ihletett, már címében szarvashibát tartalmaz: az Ars animale helyesen Ars animalis lenne, mivel az ars nőnemű. (Nem is hoznám fel, ha nem volnának olyan gyakoriak kortárs szövegekben vagy szépirodalmi folyóiratokban a hibásan írt idegen kifejezések; az angol szavakat még úgy-ahogy le tudjuk írni, mást már nem – ez nem vet túl jó fényt könyvkiadásunkra és szerkesztőinkre.)
Géczi János enciklopédikus költő. Egy régebbi kötetébe, az Ezer veszprémi naplementébe még tárgymutatót is tett. Ez az újabb könyve kisebb terjedelmű, nem szorulna talán indexre, ám nem a mennyiségen múlik az olvasó teljességérzete. Inkább a ráérős világépítésen és azon a költői nyelven, amely nem a befogadó hirtelen előtörő történetszomját csillapítja, és amely az alapos olvasást nem feltétlenül lineárisként képzeli el, hanem amely rászorít minket a motívumok lassúdad böngészésére. Kell ma Géczi János hangja, amellyel a szerző az idősebb nemzedék olyan mikrokozmoszokkal bíbelődő képviselőihez csatlakozik, mint Tandori Dezső vagy Tolnai Ottó. Szánjunk egy kis időt rá is.
Géczi János: Szűz a gyermekkel, Szent Annával és egy szamárral, Budapest, Kalligram, 2020.
A borítófotót Gáspár Gábor készítette.