Maczák Orsolya Rita prózája

Ragya

Ha van leárazott csirke az üzletben, anyámnak muszáj vagy fél kilót vennie, szorosan bezacskózza, kis cetlire ráírja a dátumot, elteszi a mélyhűtőbe, pontosabban bekalapálja száz másik leárazott, zacskóban fagyasztott, dátumos csirke és pár tégely fagyi közé. Nna. Mondja aztán, és begórja a hűtőajtót, elégedetten, mert hogy nehéz becsukni, abból az következik, hogy ezen a télen sem halunk éhen.

Hétközben dohányozhatok, alkoholt ihatok, fűszereset ehetek, indiait, kínait, amihez csak kedvem van, aztán este kétféle krémmel mosom le az arcomat, egy a ráncok, egy a pattanások ellen, és reggelre olyan sima az arcbőröm, mint a babapopsi. A titkom többek között az, hogy semmilyen körülmények között nem nyúlok a fejemhez. Az ételeket, az utcát, a többi ember érintését nem viszem a kezemmel oda. Ez a legfontosabb. A többit intézik a krémek.

Amikor kivettem ezt a lakást, a fürdőszobámat úgy rendeztem be, hogyha tükörbe nézek, páfrányokkal körülvéve, plafonra fordított világítással, mindig a legelőnyösebb oldalamat lássam. Már tizennégy éves koromban szétrepedt a fenekemen a bőr, hosszú csíkok szelik át a teljes felületét, a fejemen meg a szétkapart kamaszkori pattanások helyén szabad szemmel alig látható kis kráterek vannak. A hasam picit gömbölyded, a hátam egy cseppet széles, de mindez ellensúlyozható egy tökéletes pózzal, amit a tükörképem felvesz. Kívülről mindez nevetséges lehet, de én tudom, hogy valójában ez a legtöbb, amit tehetek. Mert a fürdőszobán kívül ugyan nem marad meg a póz, sem az előnyös fények, de a kép a fejemben igen. Azt mindenhova magammal viszem.

Szinte minden hétvégén meglátogatom a szüleimet vidéken. Anyám előző nap felhív, hogy mit főzzön. Nekem általában semmi sem jut eszembe, de az első ötletére olyan lelkesen reagálok, hogy aztán úgy készíti el, mintha a gyermekkori álmomat váltaná valóra. Amikor elégedetten nézi, ahogy eszek, nem kell megjátszanom magamat, minden ételt úgy készít el, ahogy az a házias magyar ízek nagykönyvében meg van írva. El kell találni a megfelelő mértékű étvágyat, mert ha nem eszem elég sokat, azt kérdezi, nem ízlett-e, és készítsen valami mást, már indul a hűtő felé, ha meg túl sokat eszem, mosolyogva kinyújtja a kezét, és megsimogatja az arcomat. Biztos megrándul ilyenkor a szemem, vagy alig észrevehetően behúzom a nyakamat, mert sokszor félbemarad a mozdulat, leejti a kezét, és mintha csak azért emelte volta fel, eligazít egy ráncot a terítőn vagy felcsippent egy képzeletbeli morzsát.

Mégis az a rosszabb, ha nem vagyok elég lelkes, és nekiáll főzni. Annak ellenére, hogy anyám minden héten egyszer húsaprítás közben megvágja a kezét, apám minden hónap elején megélezi a késeket. Ha azelőtt főzött, hogy hazamentem, gyakran öleli körbe sebtapasz az ujját, aminek a látványától ugyanúgy számba gyűlik a gyomorsav, mintha szemtanúja lennék az esetnek. De legalább a szisszentését nem hallom, a szétnyíló ujj hangját a száj tolmácsolásában. Viszont, ha miattam, a jelenlétemben főz, és az ujját is elvágja, a legkevesebb, hogy odanézek, nem kapom el a szemem. Látom a kést, ami félig ujj, félig csirkemell, a cafatok rajta, az csirke, de a vér az anyám. Rászólok, hogy legalább mossa le. Különben az állat halott, fagyasztott, felolvasztott sejtjei a seben keresztül átvándorolnak az én anyukámba.

Van egy visszatérő álmom, egy-két hétvégente ismétlődik, amikor a kamaszkori szobámban, a régi ágyamban alszom. Lefekvés előtt próbálok nem gondolni a hűtőre, hogy hány egész csirkét lehetne kirakni a darabokból, amik bele vannak passzírozva. Álmomban ugyanis összeillesztem őket, illetve nem tudom, hogy én vagy egy láthatatlan kéz teszi, de torz állatok, sántítanak, nincs két egyforma végtagjuk, aztán fejjel szaladnak a falnak, illetve fej nélkül, ráng a fagyasztott testük, beállnak a nyitott hűtőajtóba, mintha visszavágynának oda, ahol még öntudatlanul, darabokban szorongtak.

A szüleimnél rendszeresen felébredek, és nem tudom, hány óra, sötét vagy világos van, aztán kiderül, hogy álmomban a fal felé fordultam, azért nem látom az ablakot. Kimegyek a fürdőbe, megmosom az arcomat, próbálok feleleveníteni minden részletet, mert amit ismer az ember, azt uralja, de a csirkéken és egy-két képen kívül már szinte semmi sincsen, értelmezhetetlen vagy jelentéktelen mozzanatok, a testvéreim állnak egy dombon, mind golyóstollakból fűzött tunikában, hullámzik a ruha, mint egy búzatábla a szélben, egy másikban meg például a főnököm hangja ébreszt, mint egy vekker, hogy: Hozzád beszélek!

Ha nem tudok visszaaludni, felkapcsolom a tükör fölötti lámpát a fürdőben, nagyon közel hajolok, és ellenőrzöm az arcbőrömet. Iszonyú erős, egyenesen a fejre fordított körte van a szüleimnél. A teljes felületen körbejártatom a tekintetem. Olyan részletek kerülnek így napvilágra, aminek a létezéséről egész héten nem tudtam. Úgy járkáltam az emberek között, hogy sem a hajtövemben megbújó hólyagocskákról, sem az állam alatti kiütésekről, sem az orrcimpáimon éktelenkedő fekete pontokról nem tudtam. Sem azokról az egész homlokomat elborító, apró puklikról, amik színben annyira egyeznek a környező bőrfelülettel, hogy csakis és kizárólag az arcomra oldalról beeső fényben lehet tetten érni őket.

Néha nem bírok magammal, és óvatosan, nehogy kárt okozzak, eltüntetem az orrom körüli apró fekete mitesszereket. De tényleg csak ennyi. Aztán másnap mégis úgy ébredek, hogy tele van vörös foltokkal a fejem.

Volt, nem is egyszer, hogy képtelen voltam visszamenni a szobámba, és inkább díszpárnán, pokróccal a fürdőkádban aludtam el. Ilyenkor ébresztőt állítottam, hogy mire apám elindul, hogy felkeltsen, már az ágyamban feküdjek. Na, most egy alkalommal minden előkészültségem ellenére rosszul sült el a dolog. Éjszaka megjött, korábban, mint kellett volna, a vékony pokróc alatt is leizzadtam, és amikor felriadtam, vérben és izzadtságban feküdtem a kádban, mintha levet eresztettem volna. Úgy be voltam tekeredve a takaróba, hogy komoly erőfeszítéssel tudtam csak kiszabadítani a kezem. Az éjszaka közepén kellett beraknom egy mosást, persze apám felébredt rá, és úgy kért számon, mintha másnap korán kelnék, hogy iskolába menjek, vagy mintha dohányzáson kapott volna. Pedig otthon, hétvégén soha nem gyújtanék rá, eszembe se jut, meg cigi sincs nálam.

Nekem a saját lakásomban nincs fürdőkádam, csak zuhanyzó, mondjuk szerencsére szükségem sincs rá. Ennek ellenére, ha kitör az apokalipszis, biztos, hogy hazamegyek a szüleimhez. Csirke is lesz elég, és senki sem fogja látni a ragyás fejemet.

Borítókép: Hippopx