Poszttrauma Babilonban

„Amikor Babilon folyói mellett laktunk, sírtunk, ha Sionra gondoltunk. […] mert akik elhurcoltak minket, énekszót követeltek tőlünk, és akik sanyargattak, öröméneket” – tanúskodnak az Ószövetség 137. zsoltárának szónokai. A bibliai eseményekkel rezonáló brutalitásra, a kilencvenes évek dunaszerdahelyi maffiauralmának időszakára emlékezik Durica Katarina 2018-ban megjelent szociografikus regénye, A rendes lányok csendben sírnak.

A sustyákit (suhogós szabadidőruhát), tyeplákit (melegítőnadrágot) és riflit (farmert) viselő zsarnokok áldozatainak történetéből készült, azonos című, megrázó előadást 2021. március 13-án mutatta be a Vígszínház Házi Színpadának streamingszolgáltatása. A háromszereplős feldolgozás női monológjai közé helyenként, különböző stílusokban be-bekúszik (mintegy fél-bibliai allúzióként) a Boney M. Rivers of Babylon című számának dallama. A régi popsláger megfelelő dramaturgiai pillanatokban történő használata csupán egyike azon elemeknek, melyek az önmagában is megrázó szöveget „színpadkompatibilissé” teszik.

A filmkészítőként is tevékenykedő Paczolay Béla rendezésében a rendes lányok nemhogy csendben sírnak, de könnyes szemek helyett hol kiüresedett, hol csillogó tekintettel, semmibe meredve mesélnek a vágyott-elképzelt közönségnek. Mégis, e karakterek néhol mintha egymást túllicitáló gyermekekként szólnának édesanyjukhoz, másutt meg hangoskönyvszerű beszédmódjuknak csupán egy-egy szaporább lélegzetvétele árulkodik érzelmi töltetről.

Három női karakter segítségével lehetünk részesei az eseményeknek.

Végig színen van a tulajdon maffiózó fiától rettegő Erzsi (Kiss Mari), az életbe belepilledt, fodrászként dolgozó, egykori fiatal szeretőjéért húsz év elteltével is epekedő rendőrfeleség, Júlia (Balázsovits Edit), valamint Hilda (Márkus Luca), a csoportos nemi erőszak áldozatává váló szeleburdi, álmodozó tinilány, aki poszttraumájából ki nem zökkenve, szinte végig szenvtelenül narrálja a vele történteket.

Míg a Durica-regényben a három lány-nő-asszony egy panelház ugyanazon lépcsőházának lakója, a színpadon egy lakáson „osztoznak”.

Az otthon díszlete és a kellékek hátborzongató nosztalgiát ébreszthetnek a nézőben (Khell Csörsz díszlettervező munkáját dicsérve), hisz a lakásban olyan, a legtöbbek által igen jól ismert tárgyak találhatók, mint például a régi, narancs-zöld szaloncukros doboz, melyet a fél Kárpát-medence még mindig karácsonyfadísz-tárolóként használ.

Bár a Paczolay-rendezés sokat bíz a néző fantáziájára (az adaptáció nem mindenhol követi szorosan a regényt, annak sorai esetenként az előadás szöveges elemeiként tűnnek föl), igencsak szerencsés, hogy a Kovács Krisztina által átdolgozott szövegből nem hiányoznak a szereplők egyéni tragédiáinak párhuzamai sem.

Helyenként bámulatos összemozgások történnek a színen, melyek egy részét olykor enyhe fáziskéséssel mutatja a kamera.

Az egyik, maffiarémségektől szenvedő nőalak történetére rímel a másik mozdulata, a harmadik félmondatát meg felkapja és továbbszövi az első… Annak ellenére, hogy a regényben Erzsi, Júlia és Hilda aktívan nincsenek jelen egymás életében, a két idősebb nő hangja mindig ellágyul a többiek említésekor. E momentumokat általában szereplői odapillantások követik, afféle felebaráti-sorstársi szeretetként. Egyikük teát vagy levest készít az asztalra, melyet végül a másik fogyaszt el. Mintha nem is ugyanabban a lakásban lennének, csupán néhány tökéletesen egyforma panelotthon diaképe vetülne egymásra. A sematikusságában is személyes, kellemesen belakott otthonnak csupán három, „klasszikusan női” helyiségébe nyerhetünk bepillantást: a színen lévő miliő „résztvevői” a konyha, a nappali, illetve talán a háló egyik sarka is, melynek radiátorán színes melltartók száradnak.

Az erőszakos események híreivel tarkított, ám egyébként meglepően átlagos szerdahelyi hétköznapok történetében senki nem olyan, „mint aki fájdalmat érezne, mint aki bármit is érezne”. A Kiss Mari által alakított Erzsi azonban fiáról, Ricsiről beszélve szinte ragyog. Ez a fajta büszkeségtől megilletődött, szinte gyermeki fény pedig igéző összhangban van a fiútól „kronológiailag” később kapott, ám már disszonánsan, az előadás elején is viselt, lopott, fehér szőrmekabáttal.

A szőrmét és az alatta viselt otthonos, összedobált ruházatot leszámítva Erzsi testben szinte nincs is jelen,

intenzív belső világában élő idős asszonyként idézve fel a nézőben a Rekviem egy álomért című kultfilm Sara Goldfarbjának alakját. Filmkészítői jártasságát kihasználva Paczolay az imént említetthez hasonlóan apró, elsősorban vizuális szimbólum- és utalásrendszerrel dolgozik. Az általa használt képek közül a legsokrétűbben értelmezhető talán a nappali kanapéján ülő színésznők arcát szabdaló redőnycsík-árnyék. A dunaszerdahelyi, általában „láthatatlan”, fojtogató terror börtönében raboskodó nők egyfajta takarásból tekintenek az őket körülvevő, ám velük csöppet sem foglalkozó, képmutató világra. A redőnyminta egyébként olyan filmekben szerepelt kulcsmotívumként, mint a Tony Scott-féle 1983-as erotikus vámpírhorror, az Éhség, valamint az 1993-as Wayne Wang-film, a Mennyei örömök klubja.

A rendes lányok csendben sírnak egyetlen (buli)jelenetét leszámítva a három nő közül egyértelműen a fényes hangú Balázsovits Edit karaktere a „leglátványosabb”. Ő már az előadás elején kifinomult, tapadós neccharisnyára és bőrminire cseréli a hupilila tyeplákialsót.

Júlia öltözve-vetkőzve, majd a körmét lakkozva egyenest a kamerába néz, hisz neki már mindegy,

„karácsony előtt mindenki új fejet akar”, ő meg végre megcsalta a férjét. Tökéletesen hiteles ez a szeretője melegbarna szemeiről ábrándozó háziasszony-kép, minden lépcsőházban akad néhány ilyen hölgy, akik általában kedvesek a másikhoz, mert másmilyenek nem is tudnának lenni. Júlia is ilyen, egészen az előadás háromnegyedéig, amikor kívülállóként mégis képes lesz mellékszereplővé válni Hilda tragédiájában.

Márkus Luca Hildája vadóc, nyegle, önkereső, és mégis ő az a szereplő, aki tökéletesen megrág minden szót, még az előadás tetőpontján lévő erőszakmonológ végére visszatérő tiniszleng-szavakat is. Ahogy a Zabhegyezőben Jane, Holden Caulfield plátói szerelme,

A rendes lányok… Hildája is idegességét leplező beszédében ezerfelé rángatja a száját, grimaszol,

kezeivel szüntelenül babrál. Előbb naplót ír, majd az egyik pillanatban a kólát az asztal sarkán nyitja ki (le is tör belőle, mármint az asztalból egy darabot), a másikban merőkanállal eszi a fazékból a hirtelenzöld levest (a szájából még egy hajszálat is kipiszkál, melyet sikerrel rögzített a szemfüles operatőr). Később meg pattanásait nyomkodja és masszívan utálja a testét. A Kiss-Balázsovits kettőst mégis a tinilány görbe tartású alakja vonzza-taszítja a színen. Egy idő után minden mozdulat hozzá idomul, az ő megrázó, lélegzetvisszafojtva hallgatandó nagymonológját készítve elő.

A rendes lányok Dunaszerdahely babiloni fogságában léteznek, szomorúak, összetörnek, felállnak, továbblépnek, emlékeznek, rájönnek, hogy sosem voltak rosszak, „rendetlenek”, mindezt a szomszédok sutyorgásának zenei aláfestése kíséri…

A kontextus ugyan felvidéki, de a helyszín lehetne bármely egyéb település.

Az előadás végén a kanapén matrjoskaszerűen bebugyolált Hildának is önmagából kiindulva kellene felépülnie. Hiába fonódik tehát többé-kevésbé össze három pontosan, hideg fejjel narrált drámai történet a színpadon, az igazi áttörést, reményt éppen az előadás lezáratlansága, és az általa sejtetett nyugalmasabb jövőkép kelti a nézőben.

Durica Katarina: A rendes lányok csendben sírnak. A regényt színpadra adaptálta Kovács Krisztina. Rendezte: Paczolay Béla. Játsszák: Balázsovits Edit, Kiss Mari m.v., Márkus Luca. Vígszínház, VígStreamHáz, 2021. március 13.

A borítófotót Dömölky Dániel készítette.

A Márkus Lucával az előadás kapcsán készült interjú itt olvasható.