A zsarnok és a kisember

Nyolcvanéves lett Haumann Péter, a Nemzet Színésze, Jászai Mari-díjas és Kossuth-díjas színművész, akit ha népszerű szinkronszerepei, illetve Hókuszpók és a Macskafogó miatt emlegetünk, csak a felszínt kapargatjuk: színházi és filmes pályája ennél sokkal színesebb és gazdagabb, tele lenyűgözőbbnél lenyűgözőbb alakításokkal.

„Az ilyen vásári megoldásoktól én elhatárolom magam. Saját arcommal játszom valamennyi szerepet.” Ezt válaszolta a riporter kérdésére (hogy ti. sok maszkot visel-e?) a fiatal Haumann Péter a Magyar Művészeti Akadémia 2017-es portréfilmjében megidézett filmrészletben. Szerencsés volt az alkotók részéről a választás, mert ez a két mondat, különösen a második, tulajdonképpen Haumann ars poeticája. Ennek szellemében cselekedett 1959-es felvételijén is a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. Anekdotája szerint a felvételi vizsgára egy drámai monológot kellett volna vinnie, de ezt elmulasztotta, holott a bizottságban olyan nagy nevek voltak jelen, mint Olti Magda, Básti Lajos, Várkonyi Zoltán és későbbi mestere, illetve osztályfőnöke, Ádám Ottó.

Úgy döntött, drámai monológ helyett Petőfi Sándor Ivás közben című „részegversét” adja elő.

Magánszáma túlságosan is jól sikerült, mert egy ponton – hogy „hiteles részeg” legyen – arcátlanul ráült a zsűri asztalára, és megnyomta a főiskola jelenlévő rektorának az orrát. Ekkor Haumann elmondása szerint megfagyott a levegő, leállították őt, majd kiküldték a teremből. Tízperces feszült várakozás következett, ám csodák csodájára visszahívták, és azt mondták neki, hogy fel van véve, csak tűnjön el mielőbb, mert arra a napra elég volt belőle.

Később, amikor már túl volt pár másik főiskolai „csibészségen”, maga Ádám Ottó hűtötte le őt. Mintegy ráijesztett azzal, hogy ha nem hagy fel az ugratásokkal, akkor színpadon nem fog játszani, legfeljebb csak „a kecskeméti beretvás kocsma asztalán fog szteppelni és tamburázni”.

A fiatal színészjelölt látta, hogy osztályfőnöke komolyan beszél, így megemberelte magát.

Ennek köszönhetően gazdagodtunk számos emlékezetes színpadi alakítással, nagyjátékfilm-, tévéfilm- és szinkronszereppel.

Haumann Péter 1941. május 17-én született Budapesten, szülei női fodrászok voltak, így az orvosi pálya mellett bevallottan foglalkoztatta a későbbi színészt, hogy szülei nyomdokaiba lépve maga is borbély legyen. Végül csak eljátszotta a fodrászt Bacsó Péter 1972-ben bemutatott szatírájában, a Forró a vizet a kopaszra! című filmben. Ebben Haumann egy férfi fodrászat szigorú vezetőjét alakítja, akinek legnagyobb kétségbeesésére alkalmazottja, Boróka Mihály, a film antihőse egy napon a kelleténél tovább tolja a hajvágót kliense fején.

Érdekes, hogy nemcsak „fodrászvér” csörgedezik az ereiben, hanem színészvénája is van Haumann-nak,

mivel édesapja titokban amatőr színtársulatokban játszott, és állítólag fiának csak akkor fedte ezt fel, amikor az már elérte első nagy sikereit. A színművészet pedig családban maradt, mert három gyermeke közül kettő is ezt a pályát választotta, sőt Petrával és Mátéval játszottak is együtt a színpadon, például Molière A fösvényének feldolgozásában 2017-ben a Pesti Magyar Színházban.

Haumann Péter már a Toldy Ferenc Gimnáziumban eltöltött középiskolai évei alatt is járt színjátszó körökbe, sikeres főiskolai felvételije után pedig nem volt kérdés, hogy ezen a pályán van a helye. Elmondása szerint azért voltak benne kételyek, főleg amikor

1963-ban megkapta diplomáját, és vidékre került: Debrecenben kezdte karrierjét,

a Csokonai Színházban szabályos sokk-ként érte a – saját szavaival – „nagyüzemi színjátszás”, amellyel itt szembesült. Debrecen után a szerinte oldottabb hangulatú Pécsi Nemzeti Színház következett, majd 1970-ben térhetett vissza a fővárosba. Budapest kulturális értelemben vett nyüzsgését nagyon hiányolta, még ha vidéken sok olyan szerepet meg is kapott, amelyet Budapesten nem adtak volna oda neki.

Pályáján az áttörést a budapesti 25. Színházban nyújtott alakítása hozta el:

Platón klasszikusában, a Szókratész védőbeszéde színpadi változatában alakította a címszereplőt. A monodrámát a 2010-es évekig számos alkalommal, illetve színpadon előadta, amelynek politikai (1956-os) áthallásai mellett Haumann lenyűgöző alakításában rejlett a sikere. A színész ezután dolgozott a József Attila Színházban, Ádám Ottó felkérésére hosszabb ideig, tizenöt éven keresztül játszott a Madách Színházban. Nem túl sokáig a Nemzeti Színházban, ahol nyomasztónak találta a légkört, majd az Arizona Színházban és a Radnótiban is megfordult, hogy végül a Katona József Színháznál horgonyozzon le, ahol 1994 és 2016 között lépett fel.

Haumann Péter rengetegféle karaktert el tudott játszani a mindenkinek alávetett Woyzecktől a mártír Szókratészen és a Pygmalion Doolittle-jén át a Hamlet zsarnoki Claudiusáig. Éppen a Hamletből idézte a róla szóló 2017-es portréfilmben azt a részletet, amelyben a címszereplő a színészeknek beszél a színjátszás lényegéről (Arany János fordításában): „Illeszd a cselekvényt a szóhoz, a szót a cselekvényhez, különösen figyelve arra, hogy a természet szerénységét által ne hágd: mert minden olyas túlzott dolog távol esik a színjáték céljától, melynek föladata most és eleitől fogva az volt és az marad, hogy tükröt tartson mintegy a természetnek; hogy felmutassa az erénynek önábrázatát, a gúnynak önnön képét, és maga az idő, a század testének tulajdon alakját és lenyomatát.”

A színészhez nem titkoltan közel áll Sztanyiszlavszkij módszere, így ő maga is vallja, hogy egy színművész mélyedjen el a szerepében:

elemezze, bontsa részeire a szövegét, és ezekből építse fel fokozatosan, mértéktartóan a karakterét. Szerinte lényeges, hogy a befogadó ne „készen kapja” a jelentést, hanem az a színészi játékból apránként épüljön fel a néző fejében. Haumann Péter kifejezetten nem szereti, ha meglátja egy művészi alkotásban az azon átütő alkotói szándékot, mert ennek legfeljebb a próbákon szabad megjelennie, a művészetet viszont megöli a színpadon a didaktikusság. „A színész lelke alkalmas arra, hogy rég elfelejtett és szél által homokkal befújt dologról egy mondat egyszer csak lefújja a port, és ott virágzik valami, ami valóban megesett vele” – vallotta meg Haumann az Origónak adott 2016-os interjújában. Ez lehet a titka annak, hogy a színész nemcsak a színpadon, hanem a nagyvásznon és a kisképernyőn is képes volt eljátszani kifejezetten zsarnoki figurákat, tragikus sorsú kisembereket vagy groteszk karaktereket: mindegyikben meg tudta mutatni az (esendő) embert. Sőt, ezeket olykor egy karakterben szintetizálta.

Mindjárt színészi karrierje kezdetén eljátszhatott egy kulcsfontosságú filmben egy kiemelkedően fontos mellékszerepet. Kósa Ferenc Tízezer napjáról van szó, amely a hatvanas évek magyar újhullámának alapfilmje, egyúttal a rendszer valódi természetének leleplezője is volt. A mű 1964-ben, egy újságcikk alapján, magának Aczél Györgynek, a Kádár-korszak kultúrpolitikusának felkérésére készült el. A rendszer képviselői azonban nem számítottak rá, hogy Kósa a parasztság „megigazulásának” (vagyis, hogy nincs más út, be kell lépni a téeszbe) története helyett éppen a kisember második világháborút követő sanyarú sorsát mutatja be, ráadásul az 1956-os forradalmat sem a kádári ideológia szerint ábrázolja. Ezért a filmet 1965-ös bemutatója helyett betiltották, és

csak annak köszönhette, hogy 1967-ben mégis kikerült a dobozból, hogy csodával határos módon meghívták a cannes-i filmfesztiválra.

A történet főhősei egy kis falu egyszerű földművesei, az inkább apolitikus Széles István, valamint a kommunista agitátorrá vált Bánó Fülöp. Haumann Péter a háború utáni epizódokban, az átmeneti korszakban és az 1948 utáni erőszakos téeszesítés idején bukkan fel a fiatal rendőr szerepében, aki dulakodásba keveredik nagydarab sógorával, a terménybeszolgáltatás ellen lázadó Mihállyal, és eközben félelmében elsüti szolgálati fegyverét. A hatalom emberét könnyű lett volna eredendően gonosznak bemutatni, mégis inkább tragikus sorsú figuraként jelenik meg, aki korábban még együtt ünnepelte a (látszólagos) békét az egykori kastély udvarán a parasztokkal, de a diktatórikus hatalom és a történelem mintegy a „rossz oldalra” sodorta őt. Haumann arcát, illetve arckifejezésének megváltozását érdemes figyelni a dulakodás előtt, közben és után. Eleinte még magabiztosság sugárzik róla, parancsol, indulatos, majd amikor szembesül bűnével, és hogy Mihály megölésével végleg elvágta a köteléket, ami a parasztokhoz kapcsolta, riadtság, kétségbeesés ül ki rá.

A mindössze huszonhárom éves Haumann csak ebben az egy jelenetben is lehengerlően ábrázolta a kisember tragédiáját,

akit a diktatúra megvezetett, és az új, szebb világ építésének ígéretével az elnyomás szolgálatába állított. Mindjárt filmes pályafutása elején tökéletesen szintetizálta a zsarnokot és a kisembert egyetlen karakterben.

Nagyon hasonló, bár sokkal inkább zsarnoki figurát játszott Sára Sándor első nagyjátékfilmjében, a Feldobott kőben, de még két jelentős filmet forgatott Kósa Ferenccel, amelyekben kifinomult, inkább paternalista, semmint agresszív és kíméletlen zsarnokokat formált meg. Az 1929-ben, az illegalitásba kényszerült, majd bebörtönzött kommunisták elkeseredett éhségsztrájkját elmesélő Nincs időben (1973)

Haumann Péter játssza Zsitvayt, a börtönt felügyelő igazságügy-minisztert, akit hűvös és a maga módján kegyetlen figuraként ábrázol.

Zsitvay élet és halál ura, aki ha megjelenik, az emberséges, de ellentmondást nem tűrő börtönigazgató, Udvardi és utódja, a szadista Babella is engedelmes ölebbé vedlik át. Kádári figura ő abban az értelemben, hogy nem direkt fenyítéssel, hanem látszatjóléti intézkedésekkel, látszatdemokráciával és tömegmanipulációval képzeli el a rabok kordában tartását.

A szintén parabolikus, a vészkorszakban játszódó Hószakadásban (1974) a dezertőrök után kutató hadnagy karaktere tulajdonképpen Zsitvay „rokona”, illetve a Nincs idő zsarnokának kiégett, kiábrándult változata, aki már maga sem hisz a rendszerben. Menekülne, akár a dezertőr főhős, Márton, ám nincs hová, így inkább mechanikusan teljesíti a parancsokat.

Haumann negatív hőse itt már nem csupán demagóg beszédeiben ereszkedik le a kisemberhez, hanem valóságosan is,

bár ezzel csak Márton bizalmába akar férkőzni, hogy árulásra bírja őt. A színész tehát rendkívül ügyesen építette fel korábbi paternalista zsarnokjából kiindulva az újat.

Kósa mellett Haumann Péter rendszeresen dolgozott együtt a nagyobbrészt a tévé számára alkotó Dömölky Jánossal és Fehér Györggyel, akik persze rendeztek nagyjátékfilmeket is, többek között Haumann-nal. Dömölky meghatározó, moziban is vetített filmje az 1977-es A kard, amely a hetvenes évek egyik nagy irányzatához, a rendszerkritikus szatírákhoz tartozik.

Ebben Haumann a Belvízvezető Vállalat igazgatóhelyettesét, Bojti Sándort játssza,

aki állami pénzen nyaral Bécsben a feleségével. Itt egy aukción Bojti felfedez egy kardot, és ráeszmél, hogy ezzel végezték ki 1671-ben a Habsburg-ellenes Wesselényi-összeesküvés résztvevőit, Zrínyi Pétert és Frangepán Ferencet, tehát a fegyver Magyarország számára fontos emléktárgy lehet. Saját kontóra, a családi autó eladása árán megveszi a nemzeti kincsnek vélt kardot, de már a határon való átlépése is hatalmas ellenállásba ütközik a vállalata, a Nemzeti Múzeum és az állam részéről.

Haumann Péter Bojtija egy igen erőszakos, makacs karakter, aki emlékeztet a Kósa-filmekben látott zsarnokokra. Mégis tragikomikus hőssé érik, mivel egyértelmű, hogy egy diktatórikus, rosszul működő, az egyéni szabadságjogokat nem tisztelő rendszerrel áll szemben, amelynek vezetői különösen retteghetnek egy olyan kardtól, amely nemcsak a Wesselényi-összeesküvést, hanem más, későbbi, vérbe fojtott magyar megmozdulásokat (például 1956-ot) is az emberek eszébe juttathatja. A kard, illetve Haumann figurája azért is zseniális, mert hangsúlyos, hogy Bojti Sándor már nem kisember, hiszen igazgatóhelyettes, így elvileg a rendszer kedvezményezettje. Ám valójában nincs hatalma, és pusztán a nemzeti érzése (amelyet a Kádár-korszakban nem volt tanácsos táplálni vagy firtatni) miatt hurcolják meg, majd

álszent módon emelik pajzsra, amikor már Bojti belefásult a felesleges botrányba.

Haumann Péter pályáján a másik meghatározó filmrendező Fehér György volt, aki bár 1971-ben végzett a főiskolán, de csak 1989-ben készíthette el első nagyjátékfilmjét. Az 1992-ben bemutatott, Friedrich Dürrenmatt filozofikus krimijéből, Az ígéretből készült Szürkület című filmben Haumann „az ígéret megszállottját”, az idős nyomozót alakítja. Ez persze együttműködésüknek csak az egyik csúcspontja volt. Fehér már az Edelényi Jánossal közös diplomafilmjétől, a Szerelőtől kezdve rendszeresen dolgozott együtt a színésszel, a kisjátékfilm mellett kiemelkedő televíziós munkáik közé tartozik az 1973-as III. Richárd és az 1977-es Dosztojevszkij-adaptáció, A bosszú.

A kádári diktatúra kíméletlen látleletét nyújtó, a vizsga után a nyilvánosság elől gondosan elzárt Szerelő is demonstrálja, hogy Haumann Péter mellett Fehér György is őstehetség. Ebben Haumann egy magát telefonszerelőnek kiadó állambiztonsági tartótisztet alakít, aki egy értelmiségit (a szintén kiváló Gábor Miklós játssza) szervez be a legaljasabb, finom zsarolási módszerrel és nyomásgyakorlással. Ahogy a Nincs időben és a Hószakadásban, úgy ebben a kisjátékfilmben is

rendkívül hitelesen formálja meg a színész a paternalista diktátort, aki úgy tud félelmetes lenni, hogy végig higgadt marad, sőt mosolyog.

Haumann és Fehér pontosan aszerint jártak el, ahogyan azt a színész az ars poeticájában kifejtette: nincs kimondva, hogy itt beszervezés folyik, abszolút nem üt át az alkotói szándék a képeken, a színészi alakításokon. Viszont a „telefonszerelő” első visszakozásától kezdve (a helyzetet felismerő értelmiségi hős elküldené, de ő marad) tudjuk, hogy ő nem az, akinek kiadja magát. Haumann negatív hőse halálos nyugalommal, a lehető legkifinomultabb módon gyalázza meg a privát szférát, és az a rendkívül nyomasztó a jelenlétében, hogy őt nem lehet feljelenteni, nem lehet kihívni rá a rendőrséget, hiszen ebben az országban ő képviseli a hatalmat és a „rendet”. Így még azt is megteheti, hogy az utolsó jelenetben – ami Haumann jutalomjátéka – a legnagyobb természetességgel előkészülődik az alváshoz, bebújik a paplan alá, és a kamerába nézve, áttörve a negyedik falat megkérdezi: „Na, mire várnak?”, mintha legalábbis az ő privát szféráját sértették volna meg.

Haumann Péter elmondása szerint a Fehér Györggyel folytatott közös munka során szinte szavak nélkül, „hümmögésből” is megértették egymást. Ugyan A bosszú forgatása közben volt egy kisebb konfliktusuk, mert a színésznek a „csinovnyikhős” dührohamát többször el kellett játszania, és az egyik sikertelen próbálkozás után Haumann kiviharzott a díszletből egy közeli presszóba egy felesért. A bosszú ennek ellenére a legjobban sikerült közös műveik között szerepel. Akár a III. Richárd, úgy a Dosztojevszkij-adaptáció is igen közel áll a színházhoz, mivel javarészt díszletek között, kevés szereplővel vették fel őket, és mindkét film erősen dialógusalapú.

Fehér György elsősorban az arcközelik segítségével avatta filmszerűvé, intim filmdrámákká ezeket az alkotásokat.

Gloster, a leendő III. Richárd és Dobronravov csak látszólag különböző antihősök, valójában nagyon is hasonlítanak. Igen, a Shakespeare-mű címszereplője klasszikus zsarnok, aki mindenkit meggyilkol, aki az útjában áll, Dobronravov pedig az önérzetében sértett, jelentéktelen kisember, aki egy prostituáltra zúdítja rá sérelmeit és filozófiai fejtegetéseit. Azonban közös bennük, hogy a nő (mindkét filmben Bánsági Ildikó játssza remekül), illetve a szerelem jelenti számukra az utolsó kapcsolatot a világhoz, ez garantálja, hogy a szörnyetegben és a tébolyultban is utolsó pillanatáig ott lapuljon az esendő, érző ember.

„Szinte már kínos, hogy ilyesmikre emlékeznek, mint a Safranek [a Macskafogó negatív hősének csatlósa, Haumann Péter adta a karakter hangját – a szerk.] meg a Hókuszpók [a Hupikék törpikék gonosztevője, szintén Haumann szinkronhangjával – a szerk.], közben meg játszottam én III. Richárdot, II. Richárdot, Dosztojevszkij-figurákat, de ezekre valamiért nem. Olyan kevés marad meg a színészből” – nyilatkozta néhány éve Haumann az Origónak, bár azt hozzátette, hogy egy filmforgatáson vagy egy szinkronstúdióban is ugyanazzal az odaadással dolgozott, mint a színpadon. A róla készül portréfilmben kifejtette, hogy

egy bohózatban játszva is csúnyán el lehet hasalni, ha nincs meg a teljes átlényegülés.

Így ha egy Hupikék törpikék, egy Indul a bakterház, egy Fantomas (ebben Louis de Funès legendás Juve felügyelőjét szinkronizálta), egy Mátrix: Újratöltve (ebben a virtuális valóság zsarnoki programozójának hangját adta) egy Hófehér (a Hófehérke és a hét törpe felnőtt, cinikus és szatirikus rajzfilmváltozata a kiváló Nepp Józseftől), egy Szabadság, szerelem vagy A vizsga (mindkét történelmi zsánerfilmben kádári paternalista zsarnokokat formált meg) „rutinszerepei” nem is vethetők össze egy fajsúlyos III. Richárddal, a Szürkület az igazságot megszállottan, neurotikusan kutató nyomozójával vagy Szász János Woyzeckjének orvos karakterével, ezeket a feladatokat is hozzá méltó módon, „Haumann-színvonalon” oldotta meg a színész.

Rajzfilm- és szinkronszerepei is mennyire igazodtak színházi és nagyjátékfilmes figuráihoz! Ez azért is alakulhatott így, mert élete nagy alakításai után látszott, hogy mennyire

hitelesen el tudja játszani az emberarcú zsarnokokat és az emberi méltóságukhoz elkeseredetten ragaszkodó kisembereket is.

Persze ezek mesterséges kategóriák, amelyekbe csak erőltetve lehetne besorolni még a mellékkarakterként is komplex, már csak Haumann érzékeny alakítása miatt is összetett hősöket. A Keménykalap és krumpliorr cirkuszigazgatója csak eleinte despotikus alak, később a főhős kamaszok ügye mellé áll. A Szürkület nyomozója ugyan az igazságszolgáltatást képviseli, olykor kiabál és fitogtatja hatalmát, de az igazságkeresés kiszolgáltatottjaként valójában ugyanolyan esendő kisember, mint azok a gyermekek, akik egy sorozatgyilkos áldozatai lesznek. A Hófehérben Haumann mintegy a két jellegzetes figurát, a zsarnokot és a kisembert is eljátszotta: egyrészt a diktatórikus hatalmat képviselő udvarmester, másrészt a „hét törpe” közül Péntek szinkronhangjaként.

Remek tévéfilmes alakítását láthatjuk Tasnádi István 2016-ban bemutatott Memójában, amelyben Haumann a hipermnéziás („túlemlékező”) főhős „ellenfelét”,

a főhősön segítő pszichiáter memóriazavarral küzdő édesapját megindító hitelességgel formálja meg,

és ebben a figurában is megvalósítja a zsarnok és a kisember tökéletes szintézisét. Az idős férfi elnyomó abból a szempontból, hogy mindent el kell neki ismételni, fennhangon hallgatja a rádiót és a tévét, viszont esendő, szánalomra méltó karakter betegsége miatt. Tasnádi és a színész végig tudatosítják, hogy a férfi zsarnoki természete mentális problémáiból fakad.

Végezetül említsünk meg egy talán méltán elfeledett nagyjátékfilmet 2006-ból, amelyet Vecsernyés János rendezett Kertész Imre kisregénye alapján Emelet címmel. Ez a tulajdonképpeni disztópia, amelynek valósága a 2020-as évek Magyarországán hátborzongató módon még közelibbnek érződik, egyrészt hatalmi játszmákról, másrészt az apa-fiú kapcsolatról szól. Míg Vecsernyés az izgalmas alapanyagból nem tudott egy kellőképp erős filmet rendezni, addig Haumann Péter és fia, Máté mentik a menthetőt. Ha Máté annyira nem is kiváló színész, mint édesapja, ám mivel kettejük között rendkívül erős a családi, illetve a kollegiális kapcsolat, közös jeleneteik az Emelet legemlékezetesebb momentumai.

Haumann egy Hoffmann nevű államtitkárt játszik, aki otthonában paternalista zsarnok:

kedves vacsorákon, borkóstolók mellett tart gasztronómiai „előadásokat”, még ha egyetemista fia számára ezek unalmas, érdektelen, sőt kínzással felérő „szeánszok” is. Ugyanakkor Hoffmannból minduntalan elő-előbújik az esendő kisember az apai érzelmei miatt. Szenvedélyesen okítja fiát, és még egy végzetes politikai játszmába is belemegy csak azért, hogy megóvja lázadó természetű gyermekét. Ez is lesz az ő tragédiája: annyira szereti fiát, annyira gondoskodni akar róla, hogy már árt neki.

Természetesen ezzel összehasonlítva Haumann Péter, Máté és Petra kapcsolata egészen más, legalábbis a színészek elmondása szerint, mivel közös fellépéseik alkalmával édesapjuk egyenrangú félként, kollégaként kezeli gyermekeit. Hogy a „Haumann-vérvonal” fenn fog-e maradni a színpadon és a nagyvásznakon, az Haumann Péter unokáin is múlik, azonban egy biztos: amikor ez a kiváló színész 1963-ban kilépett a főiskola kapuin a színház és a filmművészet „nagyvilágába”, akkor rövid idő elteltével felejthetetlen alakításainak köszönhetően a halhatatlanok csarnokába is bebocsátást nyert.

A cikkben felhasznált források:

Haumann Péter színművész – portréfilm, 2017, Magyar Művészeti Akadémia. Rendező: Medgyesi Gabriella.

Kecskés Noémi: Haumann Péter, a gondolat színésze. Magyar Művészeti Akadémia.

Vajda Judit: Haumann Péter: Hókuszpók vagy III. Richárd, nem mindegy. Origo, 2016. október 14.

A borítófotót Margitay Klára készítette.