Othernity – Modern örökségünk újrakondicionálása címmel nyílt meg a Magyar Pavilon kiállítása a 17. Velencei Építészeti Biennálén. A projekt arra keresi a választ, hogy a modern építészet sokat vitatott, több szempontból elavult öröksége milyen lehetőségeket tartogat a jövő építészei számára.
A kurátorok 12 kelet-közép-európai építészirodát kértek fel arra, hogy gondoljanak újra tizenkét, a 20. század második felében, a szocialista rendszerben készült ikonikus budapesti modern épületet, ezzel egy lehetséges utat mutatva múlt és jövő építészetének összeegyeztetésére. A kiválasztott épületek értékeik ellenére mára veszélyeztetettek. A kiállítás két teremből áll: a LABOR a 12 épület történeti állapotát dokumentálja, a SHOWROOM pedig a 12 kortárs építészeti reflexiót mutatja be.
Az Othernity a Magyar Pavilon történetének első, széles körű nemzetközi együttműködésen alapuló kiállítási projektje.
A kiállítás kurátorával, Kovács Dániellel, valamint a tágabb kurátori csapat, az egyben kiállítóként is jelenlévő Paradigma Ariadné stúdió tagjaival, Csóka Attila Róberttel, Molnár Szabolccsal és Smiló Dáviddal beszélgettünk. A kiállítás decemberben Budapesten, a Ludwig Múzeumban is látható lesz.
KULTer.hu: Hogyan fogunk együtt élni? Hashim Sarkis főkurátor a 2020-as építészeti biennále kapcsán tette fel a kérdést, meghatározva ezzel a nemzetközi kiállítás alapgondolatát. Tavaly a biennálét a mindenki számára ismert körülmények következtében elhalasztották, először augusztusig, majd ezt követően az eredeti dátumhoz képest egy teljes évvel. Most 2021-ben beszélgetünk a velencei Magyar Pavilonban, és itt láthatjuk az immár felépült kiállításotokat. A főkurátori témamegjelölés már alapvetően magába foglalta a kérdést, hogy milyen világban fogunk élni, de ez most még aktuálisabb lett. Mit változtatott a koncepción ez az eltelt egy év? Ahhoz képest, amit 2020-ra megálmodtatok, egyáltalán változtatott-e valamit? Reflektál-e a jelenlegi formában a kiállítás a minket körbevevő helyzetre is?
Kovács Dániel: Mi azt szoktuk mondani, hogy amennyire a főkurátori koncepciónak jót tett az, ami azóta történt a világban, vagy inkább segített azt feltölteni tartalommal, annyira a mi kiállításunkat nem érintette elevenében. Azt gondoljuk, hogy a kérdés, amivel mi itt foglalkozunk, előtte is releváns volt és most is az, függetlenül attól, hogy a világ egyébként éppen mással foglalkozik. Apróságokban viszont nagyon is érintette, tehát a 12 épületből, amit kiválasztottunk, az egy év csúszás alatt kettőt elbontottak, magyarán a mi témánk is csak aktuálisabbá vált.
Smiló Dávid: Az extra időt ki tudtuk használni arra, hogy több időt fordítsunk azokra a tárgyakra, amelyeket kiállítottunk a pavilonban. Azt gondolom, hogy ebből a szempontból ez az egy év elég jót tett ennek a kiállításnak, mert minden egyes műtárgyat nagyon szép minőségben sikerült megvalósítani.
KULTer.hu: Beszéljünk az épületek kiválasztásának folyamatáról! A katalógusotok bevezető tanulmányában Edwin Heathcote két fő réteget különböztet meg az építészeti örökségünk védelmét illetően. Az egyik a már védett épületeket érinti, a másik pedig azokat, amelyek (még) nem védettek, ugyanakkor benne élnek a mindennapjaink szövetében, és itt példaként megemlíti a régiónkból származók számára jól ismert panelházakat. Hogyan határozhatjuk tehát meg, hogy mi az, ami megmentendő? Ti mi alapján választottátok ki a 12 épületet?
S.D.: A válogatásnak nagyon fontos szempontja volt az a fajta veszélyeztetettség, ami a már említett két épületet időközben eltüntette. Továbbá fontos volt, hogy olyan épületek legyenek, amelyekről egyfelől tudjuk, hogy kimagasló értéket képviselnek valamilyen szempontból, akár a telepítésükből, a környezetükből adódóan, akár konkrétan az építészeti minőségükből fakadóan. Voltak persze egyéb szempontjaink is, amik felmerültek a kiválasztási folyamat során.
Molnár Szabolcs: Legyen intakt, ne legyen átalakítva, tehát eredeti állapotában legyen a ház, viszonylag széles skálát fedjen le funkcióban: lakóépülettől kezdve irodaépületen, ipari funkción át kulturálisig. Minél szélesebb skálán próbáltuk elhelyezni az időperiódust is, tehát 1960-tól 1987-ig tart az a korszak, amiben ez a 12 épület elhelyezhető.
K. D.: A Heathcote-idézettel kapcsolatban nekünk van egy fontos alapállításunk, nevezetesen az, hogy
más típusú örökségvédelemre van szükség ezzel a korszakkal kapcsolatban ahhoz képest, amit ismerünk és ami jelenleg működik.
Részben a modern számossága miatt, részben a másfajta technológiák, részben bizonyos speciális földrajzi, társadalmi hagyományok miatt. És az Othernityvel mi egy olyan értékalapú örökségvédelmi módszert is próbálunk kínálni, felvetni, kutatni, ami talán egyfajta megoldást jelenthet ezeknek az épületeknek az erőteljesebb társadalmi beágyazódására, a teljesebb megőrzésére.
S. D.: A Heathcote lakótelepekkel kapcsolatos felvetése egyébként abból a szempontból is érdekes, hogy igazából most látszik az, hogy bár a lakótelep talán a legelutasítottabb az esztétikai színvonalat illetően – hiszen esetükben tényleg teljes városnegyedekről beszélünk, amit az emberek úgy könyvelnek el, hogy az nem is a város része –, mégis a nagyon sok kis tulajdonos miatt az egyik talán legvédettebb építészeti örökség. Nagyon ritkán jön szembe a hírekben, hogy egy panel épületet elbontanak.
KULTer.hu: Az egész projektet illetően kulcsszó az együttműködés. A projekttel most nem csupán az épületeket tervezitek újra, hanem a volt keleti blokkon belüli kollektív együttműködést is különböző építészeti stúdiókkal. De ezúttal nem az építés, hanem a múlt építményeinek megőrzése, átértékelése a cél. A pavilonban kiállított ötletek meglehetősen konceptuálisak, nem feltétlenül az építészeti megvalósulás gondolata hajtja őket, ilyen értelemben ez a munka milyen irányból érkező kezdeményezés lenne? Miből fakad az inspiráció?
S. D.: Ha a párbeszéd egy alulról jövő vízió, akkor azt gondolom, hogy ez az alulról szervezettség passzol a pavilon alapvető koncepciójához. Ezekről az épületekről beszélgetni kell, még mielőtt egyébként megtalálnánk a módját annak, hogy hogyan maradjon meg az utókornak, vagy ha nem marad meg, akkor milyen beszélgetés folyamán kerül ki a fizikai valóságból az az épület, és mi marad meg utána mint örökség.
M. Sz.: Ehhez kapcsolódik, hogy
olyan fiatal irodákat kerestünk, akik egyébként érdekeltek, illetve törekvőek abban, hogy a szocializmus épített örökségével valamit kezdjenek,
vagy legalábbis volt ezzel kapcsolatos munkájuk, azaz élő párbeszédeik. A feltételezés, amivel Dani nyitott, hogy van egyfajta közös kulturális, szociális közösségünk, az a workshopokon meg a munkákon keresztül beigazolódott, és szerintem a csoportosságnak vagy a csoportos kiállításnak ott érhető tetten az esszenciája vagy a hatása, hogy mennyire sokszínű meg széttartó megoldások jöttek létre mind léptékben, mind gondolatiságban, mind formában. Ez is azt bizonyítja, hogy biztosan sok megoldás van még az általános örökségkezelésen túl.
KULTer.hu: Hogy zajlottak a workshopok? Milyen feladatokat adtok egy ilyen workshopon a többi csapatnak, amikor fel akartok dolgozni egy témát?
M. Sz.: Mi már a pályázati szakaszban elkezdtük az együttműködést, és mindenkinek összeállítottunk a kiválasztott épületekről egy nagy csomagot, amibe az archív anyagokat, illetve az egyéb elérhető dolgokat összeszedtük.
Arra kértük a tervezőket, hogy készüljenek ötletekkel meg reflexiókkal, amiket be tudunk építeni a pályázatba.
Miután elnyertük a rendezés jogát, egy budapesti workshopot tartottunk, amely alatt továbbfejlesztettük az ötleteket több kerekasztal-beszélgetés és nagyon produktív, konstruktív vita keretén belül. Mindenki hozzá tudott szólni mindenkiéhez, és ezen keresztül szerintem ugrásszerűen fejlődtek az ötletek. Ez egy háromnapos workshop volt Budapesten. Csupán egy alkalommal. Sajnos a Covid miatt nem lehetett többször megtartani.
K. D.: Ennek a budapesti workshopnak egyébként legalább ugyanilyen fontos része volt a csapatépítés, vagyis hogy személyesen is megismerjük egymást, egymás hátterét, azt, hogy ki mit tud a régióról, kinek milyen közös tapasztalatai vannak. Tehát pont ugyanolyan része volt az esti közös vacsora, mint a délutáni közös munka. Talán ezeknek a nagyon pozitív benyomásoknak köszönhetően is folytatódhatott ez a munka, egy olyan bizalmi szinttel, amely számunkra nagyon örömteli meglepetés volt. A Covid, tehát a kétszeri csúszás ellenére sem merült föl egyetlen partnerben sem az, hogy megkérdőjelezze a kiállítást vagy hogy kilépjen. Ez egy nagyon gördülékeny, tehát nagyon szép folyamat volt.
Csóka Attila Róbert: A kiállítókkal a magyar közönség személyesen is találkozhatott már Budapesten, mert a workshop keretében tartottunk egy pecha-kucha estet a Kortárs Építészeti Központ szervezésében. Ilyen formátum keretében gyakorlatilag mindenki bemutatkozhatott, elmondhatta, hogy milyen tevékenységet folytat a saját praxisában.
KULTer.hu: A LABOR mutatja be a kiválasztott épületeket, itt beszélhetünk konkrétabb építészeti tartalomról, a SHOWROOM-ban pedig láthatjuk az ezek átértékeléséhez, vagy akár átépítéséhez kapcsolódó koncepciókat. Rengeteg gondolat megszületett ezeken a workshopokon az épületek áttervezésére. Van-e, egyáltalán kell-e, hogy legyen ezeknek gyakorlati megvalósíthatósága? Beszélhetünk-e itt egy olyan szintről, ahol az építészet már meghaladja saját magát, és inkább a művészet területére tör be?
S. D.: Szerintem azt fontos hangsúlyozni, hogy nincs szó erről a meghaladásról. Azokból az ötletekből, amiket a kiállításon bemutatunk, bármelyik értelmezhető lenne tervezői szinten, és ténylegesen megtörténhetne terv formájában is. Ahogy mi gyakoroljuk a szakmát, aszerint
kell lennie egy nulladik lépésnek minden projekt esetében, ahol bizonyos kulturális és társadalmi összefüggéseket végiggondolunk.
Így érdemes gondolkodni ezekről az épületekről is. Miben születtek, miért jöttek létre, mi a jelentőségük, miért fontosak a szakma számára és miért nem fontosak az emberek számára? Fel kell tenni a kérdést, hogy majd ebből hogyan lehet kibontani egy építészetet.
A saját, a kiállításon bemutatott javaslatunkkal szemléltetve ezt: amit mi készítettünk, az egy nagyon művészinek tűnő album. Egy megközelítése annak, hogy a Déli pályaudvar tervezőjének, Kővári Györgynek az örökségét hogyan fordítsuk át egy folytatható építészeti stílussá. A könyv javaslatot ad arra, hogy miként lehet olyan házakat tervezni, mint amilyeneket ő is tervezett, mert neki egy elég karakteres építészete volt, amelynek a modernizmus univerzalitása mellett is voltak sajátos jegyei. Ennek a könyvnek a használatán keresztül az ő építészete megmaradhatna akkor is az utókornak, ha esetleg az általa tervezett Déli pályaudvart és Skála Metró áruházat elbontják. Ez így elrugaszkodottnak hangozhat, de igazából ahogyan ma létrejönnek városnegyedek, mondjuk Budapesten is, azt a folyamatot két dolog határozza meg. Egyfelől készül egy master plan, ami a köztérhálózatot, az épületek elhelyezését, tömegét határozza meg. Másfelől pedig készül egy design guide nevezetű kézikönyv, amely dizájnjavaslatokat ad arra, hogy milyen esztétikájú épületek legyenek odatervezve, ha elindul a városnegyed fejlesztése, és több különböző építész kezd el dolgozni a városnegyed épületeinek tervein.
Ma rendszerint az ilyen design guide-ok minimalista esztétikát határoznak meg,
vagy egy vágyott skandináv stílust. Mi azt mondtuk, hogy ha ilyen formátumok léteznek, akkor ezeket megtölthetjük másfajta tartalommal is, és felépülhet például egy olyan városnegyed, ami Kővári György stílusában jön létre. Ebben az esetben máris realitásként beszélhetünk erről a projektről.
Cs. A. R.: Én azért azt gondolom, egyetértve Dáviddal, hogy alapvetően mindegyik munka diskurzusteremtő és vitaindító, de hogyha ezt megpróbáljuk lefordítani cselekvésre, az nem lehetetlen projekt. Nagyon egyszerű példa a Villamos Teherelosztó kérdése, ami
napok alatt tűnt el úgy, hogy a közönség csak újságokból értesült róla.
Az A-A Collective, akik ezzel a házzal foglalkoztak, még a bontás valósága előtt játszottak el a gondolattal, hogy egy ilyen épület eltűnése, lebontása hogyan történhet másként. Azt gondolom, hogy történhetett volna másként, mint hogy egyik nap megjelennek a munkagépek és paravánok, majd egy hét múlva már semmi nincs a helyén. Ők ezt egy hosszabb folyamatként próbálták előrevetíteni, ahol a társadalom egésze valamilyen módon megismerkedhet ezzel a házzal, a múltjával, a jelenével, és adott esetben el tud tőle búcsúzni. Azt gondolom, hogy ez nem egy szentimentális, hanem inkább szociális, illetve kulturális kérdés, hogy az épületeink hogyan tűnnek el a városunkból. És lehetne folytatni a sort: van olyan munka, ami egész egyszerűen pusztán annyit lép meg, hogy egy viszonylag elutasított épületnek a művészi kvalitásaira kíván rávilágítani, és így próbál lépéseket tenni az érzékenyítésben.
M. Sz.: Azt hiszem, hogy a mi értelmezési tartományunkban az építészetet lehet borzasztó tágan kezelni, tehát minden, ami a SHOWROOM-ban szerepelt, de egyébként a LABOR-oldalon is van, és amit átlagemberként az építészet témájáról gondolunk, mint épületek meg tervek, az mind benne van ebben a halmazban. Tehát elfér a könyv mellett egy nagyon absztrakt modell, elfér egy átalakítási javaslat vagy egy terv is. Ami egyébként kiállításügyben vagy a kiállítás platformján összeköti ezeket, az az, hogy nagyon erős formátumot adtunk ezeknek, minden esetben egy tárgyiasult, nagyléptékű tárgyat, egy objektet kellett terveznünk, és ez az, ami igazából összekapcsolja ezeket a gondolatokat, hogy lehet köztük sétálva szemlélni őket. Hatásosak a méretükből, az anyagszerűségükből meg a valóságukból fakadóan. Kvázi építészetként vagy épületként jelennek meg a kiállítótérben is.
Cs. A. R.: És egyébként ahogyan a SHOWROOM hiánypótló, diskurzusteremtő szerepet kíván betölteni, úgy a LABOR-nak is egyfajta hiánypótló célkitűzése van, ugyanis azzal, hogy ezeket az archívumokat összeállítottuk az építészeti múzeum és magángyűjtemények segítségével, illetve részben a saját gyűjteményeink felhasználásával, azért mégiscsak rá lehet világítani arra, hogy
ezek a házak, ezeknek az alkotóknak az életművei nem feldolgozottak, hiányosak.
Tehát ilyen módon ez is csak egy első lépés tud lenni, nem lehet teljes körű és teljes értékű.
K. D.: Ebben Attilának annyira igaza van, hogy előállt egy rettentően abszurd helyzet, ugyanis a mai napig van egy olyan építész a 12 ház alkotói közül, akiről nem tudjuk, hogy él-e. Boros Zoltánról, az OTP lakóház tervezőjéről semmit sem tudunk.
KULTer.hu: Nekem nagyon tetszik a magyar Architecture Uncomfortable Workshop javaslata, amely Szabó István hatszögletű, méhsejtre hasonlító formájú templomát egy viaszmunkás történetén keresztül tárja fel, ahol az épület egy keleti mese nyomán elrepül a helyéről. A megőrzésben, a funkcióváltásban nagy szerepe van a fikciónak, a mesének, ezzel a koncepció számomra azt állítja, hogy ha közelebb akarok kerülni egy épülethez, akkor kell hozzá egy olyan narratíva, amin keresztül be lehet bújni az épület terébe, kinyitni azt az emberek felé, kapcsolódási pontokat teremteni, majd ezen a vonalon keresztül új érzelmi irányokat nyitni meg. Felhántja azokat a lerakódott, jelen esetben a kommunizmus örökségéhez kapcsolódó negatív érzelmeket, amelyek meggátolják, hogy műemlékké váljon egy ilyen épület, akár a funkciójának megváltoztatásával.
K. D.: A mi elsődleges feladatunk az volt, hogy csináljunk egy kiállítást. Ennek a kiállításnak a magyar és a nemzetközi közönséghez is szólnia kell. Érthető és magaddal vihető módon, ha lehet, diskurzust generálva. Ez így rettentően nehéz feladat. Ezzel a 12 történettel szerintem megtaláltuk annak a módját, hogy talán mindkét csoporthoz szóljunk. Úgy érzékelem, hogy a hazait megszólítottuk, tehát otthon tényleg sikerült továbbgenerálni a párbeszédet.
Az most derül ki, hogy a nemzetközi közönség tudja-e értékelni, illetve átérezni ezt a helyzetet.
Az eddigi látogatóktól azt a visszajelzést kaptuk, hogy ez működhet. Nyilván nagyon személyfüggő, hogy kit melyik történet szólít meg, ki melyik helyzetben ismer magára, látja-e azt a megoldást, ami esetleg neki jutna eszébe. De hát éppen a 12 teljesen eltérő megközelítés garantálhatja azt, hogy mindenki megtalálja, ami neki tetszik.
S. D.: Szerintem a kérdésben meg is válaszoltad, amire kíváncsi voltál. Igen, meg kell találni a csatlakozási pontokat ezekhez az épületekhez. Ebből a szempontból megint csak nem nagy ördöngösség, ami történik, mert a társadalmi érzékenyítés alapvetően úgy történik, hogy van egy elutasított topik a társadalmon belül, és arra megtalálod azokat a módokat, hogy valahogy mégis közelebb vidd azt az emberekhez. Ez egy európai módja annak, hogy együtt éljünk bizonyos objektekkel, csoportokkal, emlékekkel.
Cs. A. R.: Csak hogy felhívjam a figyelmet egy fontos dologra: a kiállítás nem foglal állást ezeknek az épületeknek a megmentése vagy megtartása, illetve mindenáron való újrahasznosítása mellett, hanem elsődleges célja a párbeszéd megteremtése.
KULTer.hu: Tehát hogyha ezekből a történetekből az a konklúzió, hogy bontsuk le, akkor bontsuk le?
Cs. A. R.: Van olyan eset is, amikor a bontás egy fenntartható megoldás. De fontos, hogy a kérdések feltevésére mindig legyen lehetőség. És ez már csak idő kérdése. Nem nagy anyagi ráfordítást igényel az, ha időt adunk a dolgoknak megtörténni vagy átgondolni őket, és megfontoltan, nem pedig zsigerileg hozunk döntést. Tehát ilyen módon a dogmák, a berögződések, a rossz gyakorlatok leépítése szintén velejárója a kiállításnak.
S. D.: Ebből a szempontból, azt hiszem, érdekes az a két épület, amelyeket elbontottak, mialatt a kiállítás készült. Virág Csaba várbeli Teherelosztó épülete esetében például ha a folyamatot végiggondolják, akkor elég hamar kiderült volna, hogy az épület jól használható lett volna bármi másra, kulturálistól közigazgatási funkcióig. Míg mondjuk az újpesti művelődési ház esetében, ami egy kicsi funkció egy elég nagy és elég értékes területen, piaci szempontból felmerülhet az is, hogy valamilyen módon mégiscsak pazarló, mégiscsak lehet bontani és azon gondolkodni, hogy oda lakóépület kerüljön majd a jövőben.
K. D.: Igen, de hogy megint csak Attilához kapcsolódjak, itt azt szeretnénk elérni, hogy legalább néhány alapkérdést föltegyünk ezekkel a házakkal kapcsolatban. Tényleg nézzük végig őket, és lássuk, mi az, ami mégiscsak használható marad, esetleg mi az, amit szeretünk ezekben a házakban. És itt persze mindegyik építész más kapcsolódást talált. Az említett példa, amit mi is nagyon szeretünk, az Architecture Uncomfortable Workshoptól származik, és ők a Külső-Kelenföldi Református Templommal foglalkoztak.
Elmentek a templomhoz, beszélgettek a gyülekezet tagjaival és a református lelkésszel is,
és az derült ki, hogy a gyülekezet egy kicsit túlnőtt ezen a templomon. Sokan vannak, a templom nyáron meleg, télen hideg, így azon gondolkoznak, hogy elköltöznek. Amire az építészek azt a javaslatot adták, hogy mi lenne, ha nem ők költöznének el, hanem a templom, akár a gyülekezet egy részével együtt, hiszen ez egy ideiglenes épületként épült, szétszedhető, újra felállítható egy másik területen. És akkor tovább tudna élni benne a gyülekezet egy új kezdettel. Egy kisebb csoport ugyanúgy tudná használni, de így megmaradnának az érzelmi, történeti, személyes kapcsolatok, amik ehhez az épülethez kötődnek. Valahol ez a személyesség, ez a nem leplezett érzelmesség szerintünk része annak, ahogyan az építészetről kellene gondolkodni és beszélni. Ezt nem tagadjuk annak ellenére sem, hogy négy férfi van a csapatban.
Borítókép: Smiló Dávid, Kovács Dániel, Csóka Attila Róbert és Molnár Szabolcs (fotó: Dömölky Dániel)
