Egy ifjúsági mozgalom születése és letűnése
A Hartmann házaspárnak, Louise-nak és Ferdynek, három évnyi, tétlennek nem mondható várakozás után végre fia született, akit az anyja után Louisnak kereszteltek. Érdeklődő gyermek volt, aki – mihelyt megtanult beszélni – meglepően okos kérdéseket tudott föltenni, mint például: Isten aranyhal vajon? Ötévesen lejtős utcákon parkoló autók kézifékjét oldotta ki, amivel bizonyos respektusra tett szert a szomszédság körében. Másrészt időnként óvodástársai mamáit lepte meg, tudniillik késő délután meg-megjelent hol az egyik, hol a másik család ajtaja előtt, gondosan fésülten és vasárnapiasan felöltözve. Virágot vagy gyümölcsöt hozott ajándékba, elhárított minden köszönetet, és udvariasan elbúcsúzott. Senki nem tudta meg, hogy úgy lopta az ajándékokat. Nyolcéves korában azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy levélben tett panaszt a tanügyi hatóságnál, amiért tanulótársai többször is megzavarják a hittanórákat.
Mielőtt továbblépnénk, röviden szólnunk kell Louis szüleiről. Mint az köztudott, a természet különösen esztétikai tekintetben képes egyazon családban több salto mortalét is bemutatni: az apa, az atlétikus alkatú Ferdy Hartmann egy banknál volt cégvezető. Sajnos annyira elálltak a fülei, hogy erős hátszélben előrefelé hajlottak, a halántéka felé. Egyébként bízvást lehetett volna jóképűnek nevezni, és törzsasztal-cimborái úgy vélekedtek, simán szerezhetett volna diplomát is, csak egy kicsit lett volna intelligensebb. Az anya, Louise, kecses volt és törékeny, akár egy meisseni porcelánfigura, csupán a lába volt szemmel láthatóan túl rövid; olykor maga is megjegyezte, hogy csak egy kicsivel lett volna hosszabb a combja, garantáltan műkorcsolya-bajnoknő lett volna belőle. A másik apró hibája az erősen pisze orra volt. Fiatal lányoknál a turcsi orr szexepil, ám a kor haladtával egyre inkább balesetnek, kínos tévedésnek hat.
Louis – tizenöt éves lett és gimnáziumba járt – sajnos több mint gyakran kapott kosarat a diszkóban a csinos lányoktól. Tizenhatodik születésnapjának reggelén hosszan állt a tükör előtt, és kérlelhetetlen önkritikával vette szemügyre magát: égnek meredő orra van, túl rövid a lába és eláll a füle. Amúgy vonzó fiatalembernek lehetett volna nevezni: fehér fogsor, izmos karok, sűrű, göndör, szőke haj.
Ezen a bizonyos születésnapon iskola után megjelent az ebédlőasztalnál, amelyen csinosan becsomagolt ajándékok várták. Az asztalon ünnepi ebéd: borjúvesepecsenye, csőtészta és borsó, s édesanyja előre bejelentette a desszertet: pezsgő-szörbet. Louis leült, nem nyúlt se a késhez, sem a villához, ellenben belefújta az orrát a szalvétába. Kihűl az étel, mondta aggodalmasan az anyja, mire Louis azt válaszolta, ez pont annyira érdekli, mint az, ha elpatkol egy biciklista, most viszont eljött az igazság pillanata.
Turcsi orrom van, túl rövid a lábam és eláll a fülem, szögezte le. Egy évet adok a természetnek, egy évet; nem többet. Ha ez alatt az év alatt nem változnak meg ezek a tények, öngyilkos leszek. Louis fölállt, a szemetesbe dobta a vesepecsenyét, és elhagyta a lakást. A szülők bűntudatosan és leverten ülve maradtak. Ijesztő, vészterhes évnek néztek elébe. Nem azért, mert atombombát fognak dobni Grönlandra, vagy mert átmenetileg elterelik a Golf-áramlatot; e lehetőségeket a rájuk váróhoz képest ártatlan természeti katasztrófáknak látták. Az év egyetlen, háromszázhatvanöt napig tartó countdown volt. Az asztalnál egyetlen szó nem hangzott el többé, a szülők a legapróbb köhécselést is elfojtották. Louis hetekig nem mutatkozott.
Eljött a tizenhetedik születésnap. Ismét föl volt díszítve az asztal a nagy napra, s a szülők is kiöltöztek. Louis terítéke mellett egy boríték hevert. A fiú pontosan jelent meg az asztalnál, s a szülők félhangosan rázendítettek a „Happy birthday to you…”-ra. Louis egy mozdulattal, akár egy karmester, leintette az éneket. Nos?, kérdezte. A szülők egymásra pillantottak, mert Louis mintha nem vette volna észre a széles fehér kötést az apja fején. Az anya elkezdte szaporán letekerni a kötést; s láss csodát – az elálló füleket korrigálta egy plasztikai műtét. Louis az apjára meredt. Nézz csak bele a borítékba, biztatta boldog izgalommal az apja, találsz benne egy csekket; ebből a legjobb plasztikai műtétet tudod megfizetni egy híres sebésznél.
Hogy?! Micsoda??, kiáltotta magánkívül a fiú, nem süllyedsz el, hogy képes voltál így beavatkozni a természet dolgába?! A természetnek kell győznie, nem nekünk. – Ebben volt némi igaza, nemsokára épp ezért figyelemreméltó hangerővel harsogott. – Nézzetek rám, nyomorultak! Elálló fül, rövid láb és turcsi orr, ami csak nő és nő! Tizenhét éve szenvedek több barátommal együtt a ti és a magatokfajták hülye génjei miatt! Meg nem fordult a fejetekben, hogy velünk mi lesz, egyszerűen csak bagzottatok, és most miattatok még kés alá is feküdjünk?! Természet; veszitek: természet!
Azzal Louis zsebre gyűrte a csekket, fölállt, és vészjóslóan halkan azt mondta: Nem, nem ölöm meg magam; megtanítom nektek, mi az a félelem. Mától fogva vállalom magamat, igen. Mostantól büszke leszek a rövid lábamra, a turcsi orromra és az elálló fülemre, és alapítok egy pártot, ami… Itt elhallgatott, és bevágva maga után az ajtót kiviharzott a lakásból.
A szülők még aznap expresszlevelet kaptak. A levél tulajdonképpen a kormánynak szólt, továbbá valamennyi rádióadónak, lapszerkesztőségnek és tévécsatornának. Vagy százan aláírták; tartalma összefoglalva így hangzott: Mi, az új generáció, minden megalkuvás nélkül készek vagyunk kivívni ez embereket testi hibásnak, csúnyának vagy visszataszítónak megalkotó természetnek az őt megillető tekintélyt és megbecsülést. A kövérek, a kancsalok, a rövidlábúak, akiket tehát alacsony termettel vagy rútsággal sújtott a természet, pártot alapítanak, amely győzelemre fogja segíteni az úgynevezett emberi rútságot. Heil, Therszitész, heil!
Therszitész volt, amint az a média másnapi híradásaiból kiderült, Homérosz szerint minden görögök legrútabbika, így az új párt a Therszitész Párt nevet vette föl. Mondani sem kell, hogy taglétszáma napról napra gyarapodott. A húsz év alatti fiatalok valamennyien hangsúlyozni kezdték csúf testi jegyeiket. Ha korábban világos púderrel pamacsolták be az orrhátukat és sötéttel az orrcimpájukat, úgy az új ifjúsági mozgalomban az orrhát sötét és a cimpák világos púderezése dívott, hogy az orr szélesnek és formátlannak hasson. Ugyanígy bántak az ajkakkal: a szép, telt ajkakat kontúrceruzával csúf, harapós, keskeny ajkakká változtatták. A kövérek túl szűk öltönyt viseltek, amely kiemelte a hordóhasukat, a dúskeblű lányok hallani sem akartak melltartóról, inkább tőgy módjára lógatták a mellüket, az izmos fiatalemberek hónapszámra nem mozdították sem a kisujjukat, sem a testüket, sem semmijüket, így aztán elsatnyultak, mintha aggastyánok lennének. A természetes szépség a párttal szembeni árulásnak számított, és aki valamely apró testi hibáját (amilyenje jószerével mindegyikünknek van) eltüntette, azt páriának nyilvánították.
Mindehhez nyelvhasználat-szabályozás társult, amely csak ocsmány kifejezéseket tűrt meg. A televízióban bizonyos órákban csak csúf lányok voltak láthatók, a híreket pedig heges arcú vagy gülüszemű férfiak olvasták be, a rádióban a férfibemondók fejhangon konferálták be a zenei újdonságokat. A csúnyák legalább ugyanolyan csúnya párt kerestek, hogy különösképpen csúnya gyerekük szülessen; havonta vetélkedőkön díjazták a legcsúnyább babákat. Az elit sem akart lemaradni; az előkelők és gazdagok összemocskolták magukat és rongyosra szaggatták a ruhájukat, mielőtt a sofőrjükkel elvitették volna magukat valahová. Kiváltképp a politikusok és az államférfiak tűntek ki rútságban, hiszen másképp nem szavaztak volna rájuk, és a nagy példányszámú magazinok címoldalán csakis görbe lábú és rövid nyakú nők szerepeltek.
És ahogy ez már a politikai divatok esetében lenni szokott: pár év múltán a pártvezetőség tagjai összekülönböztek, és azután, hogy egyiküket rajtakapták egy ugyan koszos hotelszobában, de egy csinos lánnyal, a rútság legmértékadóbb teoretikusai fokozatosan kezdtek eltávolodni saját alapvető téziseiktől, nyilvános önkritikát gyakoroltak, kezdték elismerni túlzásaikat és tévedéseiket.
S ily módon a világ ismét szépülni kezdett…
Ja, igen, Louisról, az egykoron új ifjúsági mozgalom tulajdonképpeni alapítójáról csaknem meg is feledkeztünk közben – nos, ő is elhagyta a pártot, hozott magának Manilából (charter-járat) egy csodaszép, harmatosan ifjú, mandulaszemű feleséget, és elszegődött pedellusnak Kelet-Svájcban.
Az ifjúság a világ reménysége.
Fordító: Tatár Sándor
Borítókép: Stocksnap
