Krasznahorkai László új műve nem annyira borús és kiábrándító, mint ahogyan azt a fekete-fakószürke borító és „A remény hiba.” mottó implikálják. A Herscht 07769 valóban számtalan kilátástalan helyzetet és katasztrófát vonultat fel, a lendületesen áramló szöveg azonban mégsem lesz lehangoló, a történet pedig akár a mottó megkérdőjelezésére is ösztönözheti az olvasót. A mű számos idősík és perspektíva egymás mellé helyezésével és összefonásával játszik, egyik legnagyobb erőssége, hogy a felmerülő problémák több irányból is értelmezhetővé, a kérdésekre adott válaszok pedig bizonytalanná válnak.
A Herscht 07769 az elmúlt évek rövidebb terjedelmű Krasznahorkai megjelenéseivel ellentétben egy hosszabb lélegzetvételű munka, de jellemző módon egyetlen hosszú mondatból áll, mely átível több mint négyszáz oldalon. A történet éveket ölel fel, számtalan szereplő perspektívájával megismerkedhetünk, fölmerülhet azonban a kérdés, hogy nevezhető-e a mű regénynek. Ugyanis az író nem vonja vissza korábbi állítását, miszerint a Báró Wenckheim hazatér az utolsó regénye, a mostani megjelenést pedig a belső borítón az elbeszélés műfaji megjelöléssel illeti. Azonban ugyanezen az oldalon a következő alcím szerepel: Florian Herscht Bach-regénye, a pontos kategória meghatározása a paratextusok alapján így igencsak problematikus. Ráadásul a mű viszonylag kiterjedt időbeliséggel dolgozik, és
az események nem mindig lineárisan, inkább epizodikusan bontakoznak ki.
Több szereplő életét is részletesen megismerhetjük, melyek szorosan kötődnek egymáshoz, a történetek egyetlen konkrét eseménysor elbeszéléseként foghatók föl.
A felsoroltak – hosszú terjedelem, egymás mellett futó történetszálak stb. – nem feltétlenül határozzák meg, milyen műfajú szöveggel van dolgunk, a mű a belső borítón szereplő alcímekkel a kategóriák elbizonytalanításával játszik. Bár a Herscht 07769 szövegműködése inkább az elbeszélés-jelleget támasztja alá, tulajdonképpen nem nevezhető meg olyan tényező a művel kapcsolatban, mely kizárná a regényként való értelmezést. A műfaji megjelölés körüli dilemmákat így nem olyan kérdéseknek látom, melyekre maradéktalanul választ kellene találnunk – a szöveg ugyanis éppen ezeknek az eldönthetetlenségét hangsúlyozza –, a mérlegelésük azonban mindenképpen izgalmas szempontot jelent.
Az egyetlen hosszú mondatba időnként, a szöveghez képest nagyobb betűvel szedett, néhányszavas töredékek épülnek be, melyeket a kötet végén Szivárványpászmák címszó alatt, tartalomjegyzék-szerűen szintén megtalálhatunk. Ezek a beépülő szövegrészek azonban nem tekinthetők fejezetcímnek, semmit nem választanak el, az elbeszélés mondata megakadás nélkül folytatódik. Ezek a szivárványpászmák magából a szövegből vett idézetek, melyeket az ismétlés emel ki, visszaidézve az eredeti előfordulásuk környezetét. Például egy ponton megtudjuk, hogy a főszereplő időnként fagylaltot mért, ilyenkor „púpos gömböket adott” – ezen a szinte mellékesnek tűnő megjegyzésen akár gyorsan átugorhatnánk (a cselekmény jelenében a karakterizáláson túl nincs sok szerepe), az ismétléssel azonban felerősödik a hatása. A szivárványpászmák a mű időbeliségét is bonyolítják,
a visszautalásokkal és sejtetésekkel együtt megbontják a linearitást, és azt a benyomást erősítik, hogy minden mindennel összefügg.
Az elbeszélés középpontjában egy Florian Herscht nevű jámbor és segítőkész falmosó áll, aki Angela Merkelt bombázza a leveleivel. Kötelességének érzi, hogy figyelmeztesse a kancellárt a hamarosan bekövetkező és elkerülhetetlen katasztrófákra, melyeknek a megoldását tőle reméli. Florian a borítékon a feladóhoz mindig csak annyit ír, hogy „Herscht 07769”, hiszen nem lényeges, pontosan kitől származnak az üzenetek, hogyha pedig szeretnék, ennyi alapján is egészen biztosan megtalálják őt.
A Krasznahorkai-szöveg az első levél feladásánál kezdődik, ekkor lépünk be Florian életébe.
A mű egészében kevés szó esik a múltbeli dolgokról. Így azt ugyan megtudjuk, miért írja Florian ezeket a leveleket, vagy pontosabban, hogy hogyan támadt föl benne az érdeklődés az univerzum és annak lehetséges megsemmisülése iránt. A levélírás mégis inkább egy állomásnak tűnik a főszereplő életében, mintsem a róla szóló elbeszélés kezdőpontjának. Mintha Florian története (ahogyan az összes többi szereplőé) már eddig is folyt volna, olvasóként pedig csak hirtelen belecsöppennénk azon a ponton, ahol a szöveg elkezdődik. A négyszáz oldal után kitett írásjel sem tűnik olyan lezárásnak, mely után már nem következik semmi – ezt erősítik a megoldatlan rejtélyek, a lezáratlan történetszálak is –, hanem csak egy olyan pontnak, amelynek révén olvasóként kilépünk a szövegből.
A mű egészét talán nem is Florian figurája, hanem a helyszín kapcsolja igazán össze. A történet egy Kana nevű, türingiai településen játszódik, ahol egymás után számtalan mindennapi, majd számtalan tragikus esemény következik be. A narrátor mintha ezeket a különböző történéseket igyekezne a legtöbb nézőpontból megmutatni. Megismerhetjük az itt lakók motivációit és gondolatait, a szöveg sokszor szinte jelöletlenül vált egyik figura perspektívájáról a másikra. Az alakok ilyen szintű mozgatása, az eseményekről alkotott különböző vélemények érzékeltetése remekül működik a szövegben. Közben olvasóként mégsem lehet az az érzésünk, hogy mindenre és mindenkire rálátunk, sőt,
ezzel a technikával az elbeszélő a folytonos bizonytalanság érzését kelti.
Annak ellenére, hogy az egyes eseményekről szóló információk birtokában lévő szereplőkkel a szóban forgó történések óta már töltöttünk el időt, csak jóval később derül ki, hogy voltaképpen mi is történt valójában – a legtöbb esetben azonban a pontos magyarázatok teljes mértékben homályban maradnak. Példaként hozható erre Köhler úr, aki egy nap hirtelen eltűnik a városból, majd jóval később újra visszatér, mintha mi sem történt volna. Azt megtudjuk, milyen hatást vált ki Florianból, valamint a környéken lakókból Köhler úr eltűnése, ahogyan azzal is szembesülünk, mi történik a visszatérés után, illetve milyen gyökeres változásokon megy keresztül a figura – azt azonban soha nem tudjuk meg, mi történt a távozás és a hazatérés között. Ugyanígy a piknikező házaspárra támadó farkasokról is számtalan forrásból hallunk. Azt is végigkövethetjük, ez az esemény miként vált ki félelmet a különböző szereplőkből, hogyan alakul a valóságtól egészen elrugaszkodott fenyegetéssé a farkastámadás. Az állatok föltűnése körüli kontextus azonban egy idő után kibogozhatatlanná, az emberek által alkotott meseszerű képektől elválaszthatatlanná válik.
Az események körüli bizonytalanság a Florian karaktere körüli kételyekkel szintén párhuzamba állítható.
A mű központi figurája rendkívül érdekes, végső soron pedig kiismerhetetlen mind a városban lakók, mind az olvasó számára. Az elbeszélés elején egy végtelenül szelíd és irányítható alakként tűnik föl, akit elsősorban mások gondolatai befolyásolnak. Ez egyfelől Köhler úr anyagról és ellenanyagról, ősrobbanásról és megsemmisülésről szóló tanításaihoz kapcsolható, mely meghatározza Florian világról alkotott elképzelését, és arra sarkallja, hogy a kancellárhoz forduljon. Másfelől a falmosó a napjai nagy részét az erőszakos és sokat káromkodó főnökével tölti, aki mindenkivel csak Bossznak hívatja magát. Bossz hatására ismerkedik meg Florian Bach zenéjével, melynek teljesen a hatása alá kerül.
A folyamatos zenehallgatás az egész elbeszélést végigkíséri,
a főszereplő Bachot is beépíti az Angela Merkelnek küldött leveleibe. A művészt a megoldás egyik eszközének tekinti, akinek a zenéjét az univerzumról szóló tárgyalásokba is be kellene vonni. Florian egyenesen azt írja, hogy „Bach voltaképpen nem is zene, hanem maga a mennyország, és biztos benne, hogy ezt és éppen ezt a Kancellárasszony éppúgy megérti, mint mindazt, amit korábban írt” (216). A történet helyszíne Türingia, a német zeneszerző szülőhelye, a hozzá kapcsolódó emlékhelyek pedig szintén jelentőssé válnak. A Bachhoz kötődő számtalan építményen feltűnik egy WIR feliratból és egy farkasfejből álló graffiti. A falfeliratokat fenyegetésként, egy hamarosan bekövetkező támadás jelzéseként értelmezi a Bosszhoz kötődő neonáci csoport, akikhez bizonyos mértékig Florian is kapcsolódik. A felfestett farkasfejek eredetére szintén nem kapunk egyértelmű magyarázatot a szövegből, különböző szereplők más-más megoldásra jutnak. Azonban nem sokkal a megjelenésük után valóban számtalan katasztrófa történik: egy valódi farkastámadás, robbantások, gyilkosságok, továbbá a mű végén egy titokzatos járvány fenyegetéséről is egyre többet hallunk.
Florian azonban a történet egy pontján kifordul önmagából: az eddigi hatalmas testi erővel rendelkező, mindenkinek segítő, alárendelt figurából gyilkossá változik, aki brutális módon számol le a neonáci csoport tagjaival. A szövegben különösen érdekes, hogy jóval előbb szembesülünk magával a ténnyel, miszerint Florian megölte a főnökét, minthogy végigkövetnénk a főszereplő gyilkossághoz vezető útját. A tett pedig látszólag ellentmond az eddig megismert karakter viselkedésének. Florian azonban nagyon egyedi világképpel rendelkezik: amíg például soha nem merül föl benne kétség afelől, hogy Angela Merkel olvassa a neki küldött leveleket és bármelyik nap ott teremhet a vasútállomáson, hogy megvitassák az univerzum jövőjét, addig nem tud mit kezdeni azzal, hogy Bossz hirtelen megajándékozza egy telefonnal, miközben eddig határozottan kijelentette, semmi szüksége rá („minek neked mobil?! mi?! te csak velem beszéljél, bzmeg, ahhoz meg nem kell mobil” [66]). A telefon (melyre végig csupa nagybetűvel, NOKIA-ként hivatkozik) először igazi csodának tűnik Florian számára, folyamatosan nyomkodja, vele alszik – majd egyre jobban kezdi zavarni a Bossz korábbi állításával szembemenő ajándék, a telefonon lévő felvételek megnézése után pedig elindul a neonáci csoport tagjainak felkutatására.
Florian sorozatgyilkosként azonban egészen másképp értelmezhető a városlakók számára.
Van, akit félelemmel tölt el a tény, hogy eddig közelségben élt egy ilyen emberrel; más egy egészen különböző személyt lát így benne („Florian már nem az a Florian volt, akit ismert, ez a Florian olyan volt, mint egy kiképzett gerilla” [345]); megint mások föl sem ismerik már, mikor újra találkoznak vele. A figura kétarcúsága a legtöbbeknek megmagyarázhatatlan, a korábbi szelíd természet és a testi erővel elkövetett cselekedetek nem összeegyeztethetők egymással. A mű azonban fölkínál egy olyan értelmezést is, miszerint ez a kétarcúság (itt felmerül több angyali-, illetve Janus-hasonlat) Florian lényege: „biztos volt benne, hogy az a Florian, akit ismert, és az a Florian, aki ölt, egy és ugyanaz az ember, Florian nem változott, minden, amit tett, halálpontosan abból következett, aki ő volt, és maradt” (418).
A szöveg remekül játszik a figurák gondolatainak közvetítésével, eltérő beszédmódjuk narrációba építésével.
Az elbeszélés rendkívül lendületesen indul, az olvasó könnyen belekerül a szöveg sodrásába – a lendület azonban mintha egy ponton apadni kezdene, és képtelen lenne kitartani a mű végéig. Összességében egy kiválóan megírt munkáról van szó, mely tele van szórakoztató, izgalmas, vagy akár elkeserítő részekkel.
Remekül mozgat és kelt életre számtalan összetett karaktert, valami azonban mintha elveszne a történet második felében.
Florian, ahogyan az előbbi idézet is alátámasztja, nem feltétlenül lesz más karakter, a bosszúhadjárat organikusan építkezik az azt megelőző részekből – valami mégis szétesik a történetnek azon a pontján, ahol a főszereplő egy jó darabig eltűnik a szövegből (hiszen a szereplők nagy részének életéből is eltűnik), és már nem tér vissza oda, ahol addig kiválóan tudott működni.
A mű több ponton (gyakran a szereplők képzeletére építve) elrugaszkodik a valóságtól, a farkasok már nemcsak falra festett jelzésként, hanem szinte mitológiai szörnyként támadnak a városban lakókra. A fölmerülő problémák és kérdések, melyekre ugyanakkor nem ad sosem egyértelmű választ a szöveg, nagyon is valóságosak vagy időszerűek lehetnek. Ezért különösen érdekes a mottó és a történet szereplőinek reményhez való viszonya. Florian kitartóan reménykedik a kancellártól jövő segítségben, a leveleire jött válasszal azonban a postás már nem tud mit kezdeni, így az is rejtély marad, mit írhatott Angela Merkel a Herscht 07769-es címre. Van, aki hiába reménykedik a hatóságok segítségében, és van, aki egészen eltérően látja ugyanazokat a katasztrófákat: „így maradunk, és imádkozunk, és remélünk, mert mit lehet mást tenni, mint maradni, és imádkozni, és remélni, még akkor is, ha már semmi értelme nincsen, de hát ilyen az ember” (275). Így végső soron Krasznahorkai műve azt mutatta meg, milyen sokféleképpen viszonyulhatnak az emberek a félelmetes eseményekhez, például egy különös farkastámadáshoz vagy egy megoldatlan rejtélyhez: összetörhetnek, dühösek lehetnek, kifordulhatnak magukból, de akár még reménykedhetnek is.
Krasznahorkai László: Herscht 07769, Magvető, Budapest, 2021.
A borítófotót Marjai János készítette.
