Éppen ma 50 éve jelent meg a legendás soulzenész, Marvin Gaye tizenegyedik stúdióalbuma, amely nemcsak kiadásakor tartott tükröt a társadalmi problémák, egyenlőtlenségek elé, hanem (sajnos) ma is hasonló élességgel kérdez rá a gyakorlatilag azóta sem megoldott gondokra. Nem csoda, hogy a Rolling Stone magazin tavaly frissült listáján, mely az 500 legjobbnak tartott lemezt rangsorolja, a What’s Going On a korábbi hatodikról az első helyre lépett a zeneipar képviselőinek szavazatai alapján.
„Who really cares, to save a world in despair?”
„Kit érdekel valójában egy kétségbeesett világ megmentése?”
(Marvin Gaye: Save The Children)
Marvin Gaye-t szokás a soul hercegének hívni, nem érdemtelenül. Az 1939. április 2-án született zenész már három-négyévesen templomokban énekelt, ahol apja lelkipásztorként tevékenykedett. Középiskolásként aztán elragadta a rhythm and blues-láz, ráadásul nemcsak az éneklés ment jól neki (hangterjedelme négy oktávra terjedt ki), hanem az ütős és billentyűs hangszerek megszólaltatása terén is tehetségesnek bizonyult. 1961-ben sessionzenészként költözött Detroitba, és igazolt le a leginkább afroamerikai muzsikusokat és előadókat foglalkoztató legendás lemezkiadóhoz, a Motown Recordshoz (náluk vált ismertté többek között Stevie Wonder, Little Richard, Diana Ross, a The Temptations és Michael Jackson is). Itt aztán komoly karriert futott be, amelyen persze sokat segített az a tény is, hogy feleségül vette Anna Gordyt, a kiadó főnökének (Berry Gordy) nővérét.
A zenész ekkortájt változtatta meg nevét is, hiszen eredeti családneve Gay volt. Ez a lépés több célt is szolgált. Egyrészt ezzel akarta lezárni a szexuális irányultsága körüli pletykákat (a gay az angolban többek között homoszexuálist jelent). Másrészt utalni akart nagy kedvencére, a máig tisztázatlan körülmények között, fiatalon meggyilkolt énekesre, Sam Cooke-ra (ő Cookból lett Cooke). Harmadrészt pedig ezzel is próbált eltávolodni az egyébként kibírhatatlan, alkoholista, családverő apjától (idősebb Marvin Gay), akivel egész élete során komoly csatákat vívott (erről később még lesz szó).
Az ifjú Marvin kezdeti sikereit leginkább a duettek hozták meg (olyan szólódalok mellett, mint például az I Heard It Through the Grapevine vagy az Ain’t That Peculiar): a Mary Wellsszel, Kim Westonnal és Tammi Terrell-lel készült szerelmes slágerek országosan is egyre népszerűbbé tették (az 1970-es években aztán Diana Ross-szal is kiadtak egy közös albumot). Ezek közül nálunk talán a Terrell-lel közös (és később sokak által fel is dolgozott) Ain’t No Mountain High Enough a legismertebb (például felcsendül A galaxis őrzői végén is).
Gaye a legszorosabb kapcsolatot éppen Terrell-lel ápolta, bár azt mindig igyekeztek hangsúlyozni, hogy csak barátok.
Mindettől függetlenül a zenészt hosszú időre sokkolta, amikor partnere egy 1967-es, közös koncertjükön összeesett, majd a vizsgálatok megállapították: agydaganata van. A kór nem sokkal később (1970-ben) el is ragadta a mindössze 24 éves énekesnőt.
Gaye depresszióssá és kiábrándulttá vált, s ekkoriban szokott rá komolyabban a kábítószerekre is.
Öngyilkos gondolatok kísértették, zenei karrierjét is fel akarta adni, majd végül kacérkodni kezdett az amerikai futballal: a Detroit Lions csapatánál próbálkozott, álmatlan éjszakákat okozva az akkori edzőnek, Joe Schmidtnek, aki attól félt, Amerika büszkeségét játék közben úgy földbe gyalulják, hogy ezzel végleg búcsút mondhat a zenélésnek (is). A futballból végül nem lett semmi, ugyanakkor olyan jól összebarátkozott két csapattársával, Mel Farr-ral és Lem Barney-val, hogy azok később a What’s Going On albumon háttérvokáloztak is.
És ezzel el is érkeztünk cikkünk fő tárgyához, a mai napon ötven éve, tehát 1971. május 21-én megjelent What’s Going On című lemezhez. A Motown Records egyik legsikeresebb kiadványához számtalan érdekes történet kötődik. Gaye a What’s Going On című dalt a Four Tops zenekar énekese, Renaldo Obie Benson ihletésére írta, miután kollégája beszámolt neki arról, milyen
brutális, feketéket sújtó rendőri fellépést tapasztalt egy tüntetésen.
Gaye a baráti körében folyamatosan olyan beszélgetésekbe bonyolódott, amelyek során a későbbi dalcím mindig felmerült bennük kérdésként („Mi történik?”). Sötét idők voltak ezek, főleg az afroamerikaiak számára: az USA egyes részein még mindig tombolt a rasszizmus, ráadásul polgárjogi mozgalmuk kissé megbicsaklott Martin Luther King 1968-as meggyilkolásával, a munkanélküliség is egyre csak nőtt, és zajlott az értelmetlen vietnámi háború.
Ettől függetlenül egy friss mondanivalóval felvértezett új album megjelenésére kezdetben semmilyen garancia nem volt: az elkészült címadó dal kiadását Gordy egyenesen ellenezte a túlzott politikai mondanivalója miatt (azzal érvelve, hogy ezzel elveszíthetik fehér rajongóik egy részét).
Persze nem lett igaza, hiszen amikor a Motown két munkatársa, Harry Balk és Barney Ales titokban mégis megjelentették a kislemezt 1971 januárjában, abból pár nap alatt elkelt százezer példány és további százezerre adtak le előrendelést. Ez már Gordyt is meggyőzte arról, hogy érdemes Gaye új elképzeléseinek zöld utat adnia, amit egy fogadással pecsételtek meg: a zenész úgy kapott szabad kezet, ha harminc nap alatt leszállítja a kész albumot. Gaye-t ez a kikötés inkább inspirálta, így egy sokkal spontánabb, organikusabb anyag született. A stúdiózás két hét alatt lement, és a keverés esetében még arra is volt idő, hogy a készülő anyagot némi finomhangolásra Los Angelesbe, majd visszareptessék – így végül a zenész megnyerte a fogadást.
Ezt a lemezt tartják a Motown és úgy általában véve a soul műfaj első konceptalbumának,
amely gyakorlatilag egy egybefüggő dalfolyam (ezt könnyen érzékelhetjük is, hiszen a számok nem igazán különülnek el egymástól, nincsenek éles szünetek közöttük), és amely végig társadalmi problémákat feszeget. Ráadásul keretes a szerkezete, hiszen a lezárásban visszatér a nyitány alaptémája és részben a dalszöveg is.
Az album a címadó számmal indít, amely a kislemezes verzióhoz képest zeneileg színesebb és izgalmasabb formát kapott. A szaxofonos nyitánynak külön története van: a hangszert kezelő Eli Fontaine nem tudta, hogy már a bemelegítő köreit is rögzítik, így amikor jelezte, készen áll a felvételre, Gaye (hogy megőrizze a szaxofonfutam spontán és emiatt finomabb, hangulatosabb jellegét) csak annyit mondott neki, megvannak, mehet is haza, ha akar.
Gaye egyébként szándékosan nem tett kérdőjelet a (lemez)címbe, mivel inkább kinyilatkoztatásnak, figyelemfelhívásnak szánta azt,
jelezve ezzel a kiadónak is, ideje foglalkoznia a valós problémákkal. A dalszövegek ennek fényében valóban elég határozottak, még ha néhány esetben kicsit burkoltabb is a megfogalmazás. A smooth jazzesen visszafogott Flyin’ High (In The Friendly Sky) a United Airlines légitársaság akkori szlogenjét (Flying in a friendly sky) figurázza ki, s a „high” szó beillesztésével új jelentést ad a kifejezésnek: a dal így egyértelműen a kábítószerezésről szól. A „Well I know I’m hooked my friends / To the boy who makes slaves out of men” sorokban a „boy” szó magát a drogot jelenti, amely rabszolgát csinál az emberekből.
A What’s Happening Brothert Gaye a testvére, Frankie levelei alapján írta, aki három évet szolgált Vietnámban és folyamatosan beszámolt arról, milyen szörnyűségeket tapasztalt.
A dal egyfajta válasz arra, hogy a háborúból hazatérve bizony nem érnek véget a borzalmak:
az újságok hiába beszélnek egy jobb, szebb világról, sokaknak valójában a munkanélküliség és a szegénység jut osztályrészül.
De Gaye az érdekes, szavalós-éneklős Save The Childrenben arra is rávilágít, hogy a gyerekek jövője sincs biztonságban: „Little children today / Are really going to suffer tomorrow” („A ma kisgyermekei / Valóban szenvedni fognak holnap”) – énekli. Erre jól reflektálnak a What’s Going On összefogásra buzdító sorai: „You know we’ve got to find a way / To bring some loving here today” („Tudod, meg kell találnunk a módját / Hogy ma némi szeretetet hozzunk ide [=a világba – szerk.]”). A Mercy, Mercy Me (The Ecology) a természet emberek általi elpusztítását énekli meg, a Right On és az Inner City Blues (Make Me Wanna Holler) a társadalmi egyenlőtlenségekre világít rá, a God is Love és a Wholy Holy pedig Istentől remél segítséget.
Zeneileg Gaye bevetette a soul- és a funkműfaj minden klasszikus hangszerét (rézfúvósok, konga, furulya, basszusgitár, billentyűsök, vonósok) s egy melankolikusan visszafogott, mégis roppant erőteljes hangzást sikerült megteremtenie, amely ügyesen szolgálja ki a dalszövegek mondanivalóját. Ezeket pedig énektudása maximális kihasználásával prezentálja, ha kell, nyávogósan andalító, ha kell, szolidan, finoman tolmácsolja a sorokat, időnként pedig viszi a lendület, és indulatszavakkal erősít rá egy-egy gondolatra.
A What’s Going On a külsőségek, a külalak terén is hozott változásokat mind a zenész, mind a kiadó életében.
Egyrészt az addig mindig simára borotvált, kisfiúsan sármos Gaye ettől kezdve kicsit lazább, elegánsan vad imidzset öltött, például szakállat növesztett, ami egyfajta jelzése volt annak, hogy „felnőtt”, önálló útra lépett. A lemez tokján pedig a Motown fennállása során először voltak olvashatók a dalszövegek (ezeket Gaye a szűkös nyomdai határidő miatt telefonon diktálta le a kiadó egyik munkatársának, mivel éppen Los Angelesben tartózkodott egy filmforgatáson), illetve kreditet kaptak a zenészek is.
A Motownnak saját sessionzenekara volt, a The Funk Brothers, amely számtalan előadó lemezén szerepelt (különböző felállásban), de sosem tüntették fel őket név szerint – egészen a What’s Going On megjelenéséig. Emellett a vonósok munkáját felügyelő és a lemez hangzásához igen sokat hozzátevő David Van De Pitte kiemelt helyen, a frontborítón kapott név szerinti említést.
A fentiek miatt tudhatunk az album aprócska magyar vonatkozásáról is. A basszusgitárosi feladatokat ellátó James Jamerson például a más énekesekkel való folyamatos stúdiózás (és a szinten tartás miatt használt alkohol és kábítószerek) miatt annyira kimerült, hogy a dalok egy részét csak a földön fekve bírta eljátszani. Végül azonban kénytelen volt pihenőre vonulni, emiatt a magyar származású Bob Babbitt vette át tőle a feladatot, így a Mercy, Mercy Me (The Ecology) és az Inner City Blues (Make Me Wanna Holler) című dalban az ő játékát hallhatjuk.
Az album – ahogy sejteni lehetett – óriási siker lett, közel egy éven keresztül a lemezeladási listák élmezőnyében maradt,
és manapság is sokak kedvence. Ráadásul megnyitotta az utat a Motown-zenészeknek, hogy személyesebb témákkal is foglalkozhassanak és kísérletezősebb dalokat írhassanak (például Stevie Wonder Talking Book című lemeze is emiatt jelenhetett meg 1972-ben).
A What’s Going On sikere egyébként új lökést adott Gaye karrierjének is, bár a lemezen megénekelt szeretet és jobbító szándék azért neki sem nagyon ment: hamarosan újra elhatalmasodott rajta a depresszió, a drogfüggőség, ráadásul az adóbefizetéssel is igencsak elmaradt, így egy ideig Mauin, majd Európában húzta meg magát az amerikai hatóságok elől.
Belgiumban sikerült a drogokról is leszoknia, ez azonban csak átmeneti állapotot jelentett, hiszen az Egyesült Államokba visszatérve újra rákapott a kokainra és az angyalporra. Habár
a Midnight Love című lemezzel és az azon hallható Sexual Healing című dallal ismét felért a csúcsra
(két Grammy-díjat is kapott), mégis elhatalmasodott rajta a paranoia: az album turnéján folyamatosan attól tartott, hogy meg akarják ölni, így fegyveres testőrökkel vette körbe magát, és golyóálló mellényt hordott.
Valójában azonban egyre jobban vágyott a halálra, többször megállították öngyilkossági kísérleteit, és egyszer még egy száguldó sportkocsiból is kivetette magát (de megúszta karcolásokkal). Utolsó napjait a szülei házában töltötte (folyamatos kábítószeres delíriumban), ahol apja és közte újra fellángolt az ellentét. Ez végül odáig fajult, hogy egy nappal Gaye 45. születésnapja előtt, 1984. április 1-jén este az idősebb Marvin a vita hevében kétszer rálőtt a fiára (szíven és vállon találta), aki a kórházba szállítás közben meghalt. Később az akkoriban a hátsó vendégházban élő Frankie elmondta, bátyja neki intézett utolsó szavaiból arra lehetett következtetni, szándékosan provokálta ki apjukból a gyilkosságot, mivel ő képtelen volt saját magát megölni.
Egy nagyszerű karrier tragikus véget ért ugyan,
Marvin Gaye dalai azonban a mai napig népszerűek
és a zenésznél most már öt évvel idősebb What’s Going On esetében (sajnos) még mindig égető társadalmi kérdéseket feszegetnek. Ha Gaye még élne, a populista politikát, a talán már túlzottan is agresszív píszí-mozgalmakat, a zaklatási botrányokat, az egymást felüllicitáló, őrültebbnél őrültebb összeesküvés-elméleteket, a rendőri túlkapásokat látva jó eséllyel inkább azt énekelné: What The Fuck’s Going On?
Marvin Gaye: What’s Going On, 1971, Motown Records (Tamla).
A borítófotó forrása a Marvin Gaye Facebook-oldal.
