Guy Ritchie kétségkívül már évtizedekkel ezelőtt beírta nevét a filmes kánonba rövid, csavaros és mesterien megkomponált akciófilmjeivel. Hamar kultfilmmé nőtte ki magát A Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacső című 1998-as alkotása, majd két évvel ezt követően a Blöff is. Így nemhiába magasak az elvárások vele szemben, annál is inkább, mert Ritchie-nél a néző jól megírt, szórakoztató karakterekre, pörgős akcióra és igényesen szerkesztett történetre számít.
Azonban ilyen értelemben a kritikusi értékelés is nehezebb, mert az, hogy ezt a filmet teljesen középszerűnek, vagy az akciófilmes felhozatalhoz képest minőségibbnek látjuk, attól függ, hogy a Guy Ritchie-féle színvonal vagy az elmúlt évek blockbuster akciófilmjeinek nívója jelenti-e a viszonyítási alapot.
Mert ez a film tagadhatatlanul pörgős, akciódús, talán még az izgalmas jelző használatát is megkockáztatnám vele kapcsolatban, és hát azért „Jason Stathamet is tartalmaz”. Ha agykikapcsolós, egyszernézős, de azért szórakoztató akciófilmet keresünk,
az Egy igazán dühös ember jó választás, már ha nem zavar minket a zsánerre jellemző összes narratív és vizuális klisé eldurrantása,
a karakterek és a fordulatok teljes átlátszósága. Ezek azok a pontok, ahol bukdácsol a film. Egyrészt a cselekménye megegyezik minden második valaha készült akciófilm történetével, hiába harangozott be ennél valamivel többet, grandiózusabbat a film előzetese és az eredeti címe is (Az ember haragja). A magyar címfordítás ezt a – egy akciófilmnél többet sejtető, misztikus – hangulatot veszi ki a történet mögül, persze az is igaz, hogy a magyar változat jobban illik a film egydimenziósságához.
A legnagyobb probléma, hogy ezt a filmet már mindenki látta. Akkor is, ha fizikailag nem ülte végig ezt a konkrét alkotást, mert szinte semmi újat nem fog kapni tőle, és ez csak részben magyarázható azzal, hogy
az Egy igazán dühös ember egy 2004-es francia film, A pénzszállító remake-je.
A Ritchie-film rágógumihoz hasonlóan ad folyamatos elfoglaltságot az agyunknak, és ezt csak olyan disszonanciák szakítják meg, mint például az, hogy egy biztonságtechnikai cégnél valamiért mindenki vagy alpári kifejezésmóddal él, vagy pedig kínosan karakteridegen bölcsésznyelven, jambusokban és haikukban beszél. Szürreális, hogy Jason Statham karaktere elvileg egy átlagemberé a fizika törvényei alapján működő világban, de valamiért mégis fáradhatatlan, golyóálló és halhatatlan. Ezen az egyébként már a színészre ragadt, szinte túlvilági ellentmondáson az sem segít, hogy hősét a rendező néha megállítja egy kicsit lihegni. Ritchie úgy érezhette, ha ez nem lenne, a címszereplőt mindenki terminátornak nézné, úgy pedig a fő cselekményszálban ábrázolt emberi tragédia teljesen megfoghatatlan maradna.
Egy tragédia és egy bosszúhadjárat filmen akkor működik, ha a nézőnek van ideje, oka és szándéka arra, hogy átérezze a fájdalmat és a bekövetkezett igazságtalanságot. Az így keletkező feszültség a végén – így vagy úgy – feloldódik. Ebben a filmben ez már csak a karakterek vázlatossága miatt sem működik, és arra nem elég egy apa-fiú burritózás, hogy a néző valódi érzelmeket fedezzen fel a két szereplő kapcsolatában.
Az sem segít a filmen, hogy a struktúrája nagyon szimmetrikus, kimért és kínosan repetitív.
Egymás után háromszor történik meg ugyanaz az eseménysor, kisebb-nagyobb kimeneteli különbségekkel. Megy a pénzszállító autó, rátámadnak, Jason Statham megöl mindenkit. Ennek az ismétlésnek a karakterfejlődési, a történetvezetési és a ritmikai célját is nehéz felfedezni.
Szintén gátolja az elmerülést a film világában, hogy a komoly, tétre menő, felnőtteknek gyártott akciófilmben minden karakter rajzfilmes szinten sztereotip castingot és jelmezt kapott.
Megvan itt a rosszfiúk között a sebhelyes arcú, a távol-keleti kigyúrt, az öltönyös, a vietnami veterán, az arany pecsétgyűrűs,
a szivarozó, a bolgár maffiózó, és velük szemben a fiatal, védtelen, göndör-barna, kék szemű, mosolygós jófiú. És persze a fekete, sötétített ablakos Chevroletben ülő öltönyös, napszemüveges gengszterek „Főnök” -nek nevezik a megbízót, nehogy idő előtt kiderülhessen, melyik szereplő is áll a háttérben.
A rendező ezzel az apróságnak tűnő motívummal tisztázza, hogy ez a filmje a tömegeknek készült, nem akar igazán váratlant nyújtani, csak minél emészthetőbbnek, közérthetőbbnek maradni. Ez nem ördögtől való szándék, csak elszomorító. Reméljük, hogy még láthatunk tőle a régi Guy Ritchie-t, vagy legalább a tavalyelőtti Úriembereket idéző alkotást a közeljövőben. Mert az említett munkái nem a klasszikus, egyszerű, jól körülhatárolható értelemben vett akciófilmek, és talán a nagyközönség is a műfajt meghaladó alkotásokként emlékszik rájuk.
Egy igazán dühös ember (Wrath of Man), 2021. Rendezte: Guy Ritchie. Írta: Nicolas Boukhrief, Éric Besnard, Guy Ritchie. Szereplők: Jason Statham, Holt McCallany, Niamh Algar, Josh Hartnett, Scott Eastwood. Forgalmazza: Freeman Film.
Az Egy igazán dühös ember a Magyar Filmadatbázison.