Felemás érzésekkel és némi izgatottsággal készültem az indulásra, hiszen az utóbbi időszak hatása rám az volt, hogy úgy éreztem, elfelejtettem, hogyan kell eseményeken viselkedni, illetve kinézni. Feltehetőleg nem voltam ezzel egyedül, legalábbis szeretném azt hinni, hogy a többi résztvevőnek és a felolvasó művészeknek is hasonló ember(közel)i tapasztalatban volt részük, mint amilyet én éreztem az Irodalom (mindhárom) Éjszakán. Számomra az olvasás mindig a csendes elvonulás, a sorok magányos, komótos követésének aktusa volt. Ha felolvasást hallottam, sosem tudtam igazán ráirányítani a figyelmem. A Debrecenben harmadjára megrendezett Irodalom Éjszakája azonban egy rendkívül különös találkozásnak adott színteret. A három éjszaka eseményei és a programfüzet által rám ruházott szabadság révén egy meglehetősen személyes töltetű beszámolót olvashatnak a következőkben.
Orientáció és a szabályok megismerése céljából rögvest a Kossuth térre vettem az irányt. Az egykori Veres torony, jelenleg Üvegpiramis helyszínén máris megkaptam a térképemet a kedélyes és lelkes önkéntesektől, majd rögtön elöntött a három estét meghatározó érzés, amelyet, akárcsak a térképet, mindenhová magammal hurcoltam. Tudtam, hogy minden felolvasást nem tudok meghallgatni, így döntenem kellett. A tudatos tervezést rögtön felrúgva, megérzések alapján választottam mindegyik estén a helyszíneim. Mennyivel másabb lehetett másodjára vagy harmadjára mondjuk Papp István felolvasása, akit végül először hallgattam meg a Karakter 1517 kávézó teraszán, a Nagytemplom lábánál. Ha először a Régi városházához mentem volna, akkor talán egyben hallhattam volna Juan Marsé szövegének részletét, amit Lehőcz Zsuzsa fergeteges játéka támogatott.
Persze, amint olvasni kezdtek a Csokonai Színház művészei, a két helyszín között felötlő szorongást rögtön felváltotta a különös érzet, ahogyan többedmagammal interakcióba kerültem más kultúrák, karakterek világával.
A szövegfoszlányok és a színészek membránként rezonálva teremtették meg a lehetőséget egy egyedi újrakapcsolódásra.
Mint egy sohasem volt régi ismerőssel újra először találkozni a félhomályban. Amikor a felismerés bizonytalanságát felváltja az interakció ereje. Minden felolvasás tökéletes alkalomnak tűnt arra, hogy újra megtapasztaljam, milyen is közösségben lenni, interakcióban emberi sorsokkal, érzelmekkel, mindezt a temporalitás és a megismételhetetlenség felemás érzetével kísérve. Ehhez olykor humor is társult, ha csak Mészáros Ibolya Halközben tartott felolvasására gondolok. A Sesztina Udvar két irányból egy szűk sikátoron keresztül közelíthető meg, mégis különös módon a felolvasás perceiben Debrecen motorosai közül néhányan pont azt a szűk átjárót választották, ezzel kivívva a színésznő haragját, aki a mögöttünk kialakult közlekedési slamasztikát persze csak egy megmosolyogtató pillantással nyugtázta.
Mostanára sem tudom meghatározni, hogy a kültéri helyszínek inkább szolgálták a felolvasók munkáját vagy sem.
Sok esetben a környezetünkben történő dolgok nehezítették, hogy a fellépők egy igazán immerzív élményt alakítsanak ki. Ellenben olykor a város nyüzsgése járult hozzá a felolvasáshoz. Az irodalom nem tudta megállítani a települést, hiszen pontosan ez volt az egyik ok, amiért felpezsdült Debrecen belvárosa az elmúlt pár napban. Amíg egyik helyszínről a másikig sétáltam, próbáltam figyelni az embereket. Az idősebbek csoportokban haladtak időnként megállva, és a térképeikkel konzultáltak egymással, keresve a konszenzust a következő állomást illetően. Mások családtagjaikkal, néhányak pedig hozzám hasonlóan egyedül adták át magukat a többnyire madárdallal támogatott találkozásoknak. Számomra kifejezetten jó érzés volt ilyen közvetlenségben, kedélyes emberekkel körülvéve osztozni ezeken a vissza nem térő pillanatokon.
A DEMKI udvarán a sötétben Csikos Sándor színművész lágy orgánumát hallgatva csak a mögötte absztrakt vászonként álló, nedvességtől foltos falat néztem, és igyekeztem elképzelni a Marco Balzano olasz író regényének helyszínét, az íves foltok mintha csak egy olasz kisváros utcarészletét rajzolták volna ki a színész mögött. Miután befejezte, és egy kedves mosoly után megigazgatta a lapokat maga előtt, arra gondoltam, hogy még egyszer meghallgatnám. Majd elindultam a Gambrinus-köz irányába az első nap utolsó felolvasására, ahol Majzik Edit kivételesen szórakoztatóan helyezkedett bele a felolvasott regényrészlet szarkasztikus, cinikus főhősnőjének hosszú monologizálásába.
A második nap délelőttjén továbbra is éreztem az előző este különös energiáit. Arra gondoltam, hogy valójában csak túldimenzionáltam ezt a találkozást,
tartottam tőle, hogy a második napra elmúlik a varázs,
a helyszíneken nem fog várni ez a különösség. Mindent egy lapra feltéve nemcsak hogy ennek a különösségnek a megismétlésére határoztam el magam. Magammal vittem egy barátomat is, aki velem ellentétben kevésbé lenyűgözhető a szépirodalom által, de pont erre volt szükség ehhez a próbához. Persze megjegyezte, hogyha végül nem mozgatja meg az esemény, akkor megvár egy italfogyasztásra kijelölt objektumban. Általában ilyenkor mindig az történik, hogy igyekszem győzködni, ám ezúttal eltekintettem ettől, semmiképp nem akartam befolyásolni. Önjelölt idegenvezető szerepében tetszelegve vezettem el magunkat a Déri Múzeum elé, ahol ugyan kissé nehezen tudtam elengedni magam a régi lépcsőkön folyton billegő székem miatt, azonban az útitársam arcára pillantva érzékeltem a pillanatról pillanatra növekvő érdeklődés vonásait.
Ahogyan tegnap is, minden felolvasáson az első sorba ültettem magunkat,
így tettünk második helyszínünk, a Karakter 1517 teraszán is. A brüsszeli Antoine Wauters sorait Horváth Julianna tolmácsolásában hallgatva újra éreztem, hogy rám telepszik ez a megmagyarázhatatlan érzés, ahogyan a jelenlegi iteráció már előkészíti a következőt a sorban, ahogyan a saját elmúlását is. A színésznő ezt a kollektív anomáliát, amiben vele osztoztunk hallgatóságként, a lapról fel-felbukkanó tekintetével csak még tovább erősítette.
Miután véget ért a felolvasás, kissé haboztunk felállni a székeinkből.
Majd pár pillanattal később barátom kihajtogatta a térképét, és láttam, ahogy végigfut a szeme a sorokon, majd így szólt: „Én Svájcra nagyon kíváncsi vagyok”. Így tudtam, hogy nemcsak társaságban nem szenvedek majd hiányt, de a bennem megfogalmazódó, kavargó különös érzettel, gondolatokkal sem lehetek egyedül. Az üres székre helyezett ajándékcukorkát, amit a Sesztina udvarban kaptunk, csak beledobtam az ingem zsebébe. Barátom azzal viccelődött a kezdés előtt, hogy szerinte több ülőhelyet is ki kellene próbálnunk, persze végül gondoltunk a későn érkezőkre is. Demian Lienhard nagyszerű szövege és Hajdu Imelda magával ragadó játéka pedig hozzá is szegezett minket a székünkhöz.
A harmadik napon már sokkal lassabbnak éreztem magam, de így is, ahogyan az előző napokon, sikerült minden félórát egy-egy helyszínen eltöltenem. Talán ezen a napon láttam a legtöbb embert egy-egy felolvasáson és ironikus módon a legkevesebbet is. A tömeg helyszínről helyszínre változó volt, a Kálvin téren Varga Klári egyébként rendkívül szórakoztató felolvasását az észt Maarja Kangro írónőtől választott műből már többen csak állva hallgatták. Az árkád csengő-bongó akusztikája és a Kossuth téri nyüzsgés háttérzaja segített, hogy úgy érezhessük, mi is ott vagyunk abban a plázában Atroposszal és az Opel kisorsolását követjük nyomon. A színésznő pedig kiválóan keltette életre a ripacs házigazdát, aki még a nyertesektől is jobban tudott örülni az ingyenes sztepptáncórának. Az utolsó napon a DEMKI igazán maradandó élményben részesített, hiszen – talán azért, mert viszonylag eldugottabb helyen volt található – egy családias felolvasás részese lehettem. Vranyecz Artúr szűk körben adott hangot Száraz Miklós György egy regényrészletének.
Kifejezetten örültem, hogy eltekintett a mikrofon használatától,
hiszen így még inkább cinkosnak éreztük magunkat a fiatal betörőkkel. Együtt lopakodtunk és fedeztük fel az öreg Móré házát. Miközben Vranyecz olvasott, különös nosztalgia fogott el. Hirtelen magaménak éreztem a régi házban kalandozó fiúk izgatottságát, ahogyan szobáról szobára haladtak és nézegették a porral ellepett tárgyakat. Száraz metareflexív elbeszélése és a színész selymes orgánuma remek atmoszférát teremtett, amiben könnyű volt elveszni.
Ez a nap tartogatta a legtöbb meglepetést, ugyanis bizonyos helyszíneken még apró ajándékokat is bezsebelhetett a hallgatóság. Zárásként a Déri térre elsősorban a szerző iránti érdeklődésem miatt érkeztem, botladoztam a murvás talajon, és miközben ülőhelyemet kerestem, egy kedves hölgy átnyújtott egy szövetszatyrot. A felolvasás előtt elégedetten konstatáltam, hogy tökéletes lesz bevásárlós táskának. Számomra azonban ez csak tárgyi emlékeztetője lesz annak a bizonyos találkozásnak, ami az irodalom különös ereje – hogy közel hozza a távolit –, a Csokonai Színház tehetséges, elhivatott színészei, illetve a szépirodalom iránt töretlenül érdeklődő debreceniek között történt ebben a pár napban.
Irodalom Éjszakája, Debrecen, 2021. június 10–12.
A fotók forrása az Irodalom Éjszakája Facebook-oldala, a képeket Bódi Sándor készítette.