Interjú egy könyvvel. Nem a szerzővel, hanem a könyvével. Esterházy Péter lemásolta Ottlik Géza Iskola a határon című regényét kézírással, ami könyvként is megjelent, de több szépíró is alkalmazott hasonló megoldást. A megelevenedett tárgyak prózapoétikájának ötletét talán Mándy és Nabokov ültette el a tudatalattimban. Kérdéseim kifejezésmódjával igyekeztem visszatükrözni az „interjúra felkért könyv” stílusát, a válaszok pedig a könyvből vett idézetek, de nem mindig a könyvfolyamnak megfelelően, s olykor kisebb-nagyobb kihagyásokkal.
1. Extra vagány főszerv ez a Tárkony nem lesz, merthogy nemköltő, csak nyafogó, ásító félősködő? Hogy is van ez?
„Tárkony, a nemköltő költő a hideg konyhában gubbasztott, és nagyon sajnálta magát. Olyannyira sajnálta, hogy még nyafogni sem volt kedve. (…) Ásítva számba vette hát a tragikus lehetőségeket. Első tragikusság: reggel van. (…) Jaj, jaj, jaj, mégiscsak egy nyavalyás, semmirekellő, aluszékony nemköltő költő vagyok – pofozta magát, hogy még véletlenül se aludjon vissza. (…) De sajnos a költészetnek nem lehet ellenállni. Hiába pofozta, csipkedte, böködte magát. Hiába húzkodta a szemhéjait.”
2. A többit ne mondd el, mondja majd el gyerfelolvasód, gyerkőc vagy felnőtt olvasód! Vagy valamelyik barátja, vagy a Szörnyetek! Aki, huhh, ki is? És honnan is származik?
„Bekapcsolta a Szörnyet, az ócska kávéfőzőt, aki olyan hangos csörömpöléssel köszöntötte, hogy beleremegett az ablak.
– Egy presszó lesz, de gyorsan! – mondta sírós hangon Tárkony.
– Brrr! Egész véletlenül nem akartál még valamit mondani? – mordult fel Szörny.
(…) Ennek az otromba Szörnynek is pont most kellett cserbenhagyni őt! Kár volt megvenni Hentes Kopasztól, a világhírű kétjobblábas balhátvédtől.”
3. Hipp-hopp, gurul a labda hozzád újra, mondj, mondj Tárkony barátairól is végre valamit, ha nem az lenne a mese vége!
„Tárkony, a nemköltő költő gyerekkorában borzasztóan szeretett volna egy kutyát. Egy loncsos, morcos, loboncos kutyát. Egy harapós kutyát, aki megvédi őt a komiszoktól, hogy ne lógassák bele a bokájánál fogva a zúgóba… Kutyát akarok, kutyát akarok, kutyát akarok, visszhangozta a ház, a kert, a fáskamra. De a szülei nem akartak kutyát, mert a kutyát etetni kell, sétáltatni kell, beoltatni kell, csutakolni kell, beporozni kell. Meg kúrálni, ha belefúrja magát a toklász a mancsába… Egy harapós felelősség. (…)
– Honnan veszed ezt a baromságot? – csapta le Oregán az asztalra a vizes kancsót.
– Na, tessék, most is kiabálsz – biggyesztette le az ajkát Tárkony.
– De nem kiabálok! – kiabált most már igazán Oregán.
– Mégis kiabálsz – szipog Tárkony. És ettől a szipogástól Oregán végképp kétségbeesett. Mert van az a szipogás, aminél még Tárkony sóhajtozása is sokkal, de sokkal szórakoztatóbb. (…) Tárkony nagyon utálta a kávét, de nagyon szeretett találkozni Csücsökkel, mert az egész földkerekségen vele tudott a legeslegjobban unatkozni. (…)
– Unom, hogy unod, hogy ununk mindent – roskadt melléjük Lajos is.
Így nézték egykedvűen napokon, heteken, éveken át a változó felhők rohanását.”
4. Majd megette őket a nagy fene, Feneunalom, vagyis Uralom Unalom szokás szerint. Mi lenne erre a bizonyítékod?
„Ez a délutáni semmittevés különben egy borzasztóan nehéz dolog. Sokat kell gyakorolni. Úgy kell csinálni, hogy bámulni kell… Tárkony hosszú hetekig mást sem csinált, csak gyanakodva figyelte a cserje növekedését. (…) Nagyon jól ment neki a semmittevés, annyira jól, hogy…
Egy rigóra gondolt. Egy izgága feketerigóra, aki gondolatokat csempészett a fejébe. (…)
– Unom a pöfeteget, unom a lócitromot, unom a gondolatot, unom az unalmat! – fakadt ki Tárkony a nemköltő költő.
– Menjünk, nyuvasszuk meg a Vöröst, és vegyük végre vissza a labdánkat!
(…) Labda híján sürgősen ki kellett találniuk valamit, ha nem akarták, hogy megegye őket az unalom, akár az iskolatáskában felejtett uzsonnát a nyári penész.”
5. És most jön az Ötpontos Labda! Figyelj, készülj, és mondd meg te, mi legyen a gól! Jó a vers vagy nem jó?
„Cím nélkül, írta Tárkony, a költő.
A púpom púpjából csöpög a világ.
Ó.
(…) Na, de Tárkony, milyen marhaság már az, hogy a púpodból csöpög a világ? Nincs is púpod! A nincs púpodnak meg végképp nem lehet púpja. Meg egyáltalán, minek a végére az az Ó?
– Attól, hogy nincs púpom, egy versben még írhatom, hogy csöpög! – tiltakozott szenvedélyesen Tárkony. (…)
Az egyik különösen jól sikerült felolvasás után Tárkony elnevezte a cserjét Cserjének. (…) Az irigy emberekkel ellentétben ő csöndben végighallgatta az előadást. Nem gúnyolódott, nem fogta be a fülét, nem vágta hozzá a cipőjét. (…) Tárkony jutalomból mindennap megsétáltatta őt a Zúgónál. (…) Dagadt a melle a büszkeségtől. A diadal után biztos volt benne, hogy ez a vers nemsokára rajta lesz a világ összes tejesüvegén! (…) Cserje pedig százszorosan is meghálálta a gondoskodást. Gyönyörű göcsörtös ágakat hajtott. A gyönyörű göcsörtös ágakon gyönyörű tojásdad levelek fakadtak és gyönyörű piros bogyók teremtek. (…) De borzalom, egy szeszélyes tavaszi napon Cserje zsenge hajtásain millió parányi vérvörös izé jelent meg.”
6. De Tárkonyunk mindentől fél, mint tudjuk, és azt az izét ki nem issza senki a fehér lelkéből. Ugye, nem neveted ki ezért?
„Hozzászokott már a félelemhez, hozzászokott már az emberek nevetéséhez, akár a téli legyek a kóválygáshoz. De ha Csücsök nevetett rajta, az rosszabb volt mindennél. Az perzselőbb volt a bugyborgó lávánál is, mert az vörösre égette az arcát… Szegény Tárkony már torkig volt saját gyávaságával. Szeretett volna olyan bátor lenni, mint a Tündér, akit Csücsök soha, de soha nem nevetett ki… Ebben a Tündérben amúgy egy fikarcnyi tündéres sem volt. Még egy fikarc fikarcának fikarca sem…
– Ettől bátor leszel, mint a veszett róka – dobott Tárkony lába elé a Tündér egy rézszínű pozdorjacsavart.
– De figyelmeztetlek, a bátorság nagyon fárasztó dolog! (…) A boltba menet Csücsök észrevette, hogy ott gubbaszt, akár egy rakás szerencsétlenség. Egyből mosolyra görbült a szája, de gyorsan le is görbedt az a mosoly, mert Tárkony hirtelen felpattant, mintha rugó lenne a fenekében, és szó nélkül beleugrott a kútba.”
7. Hetvenhétszer gondolták meg talán Tárkony és barátai, hogy Vöröshöz belépjenek-e vagy berúgják-e hozzá a labdát. Pedig tudjuk: Vörösnek se paradicsomkarója, se sóspuskája, se baseballütője, se frizbije, se drónja. Lehet, mobiltelefonja se. Mit tudsz minderről te?
„Igazán undok egy dög volt… ez a Vörös. Senki sem szerette, viszont mindenki utálta.
Az volt a kedvenc szórakozása, hogy a kiskapuból válogatott sértéseket vágott a járókelőkhöz. A kövérre ráförmedt, hogy annyira dagadt vagy, mindjárt földobod a pacskert, a csúnyára meg rámordult, hogy annyira rusnya vagy, nem ver vissza a tükör.
A padlásán kacagó gerléket tartott, amiket pálinkás kenyérrel etetett. Hátborzongató kacagás szivárgott a házából. (…) Oregán persze mindig az ő kertjébe barmolta be a labdát. Ilyenkor a Vörös egyből lecsapott rá… Labda híján sürgősen ki kellett találniuk valamit, ha nem akarták, hogy megegye őket az unalom… Készítettek aztán rongylabdát lyukas zokniból, passzoltak lócitrommal, dekáztak vadnaranccsal. Siralmas volt mind az egyetlen és igazi labdájukhoz képest, amit még a Tündér hozott nekik az egyik portyázásáról… Így találták ki a gondolatfocit, amihez nem kellett kertek alja, kapu, de még labda sem… Tárkony például fantasztikusan cselezett, Lajos, a mindenes prímán szerelt, csak kicsit sokat gáncsolt gondolatban… Oregán pedig még így is folyton bebarmolta a labdát a Vörös kertjébe. (…) A Vörös úgy meglepődött az eszeveszett társaságon, hogy még egy keszeg kis sértést sem tudott utánuk köpni.
– Unom a rohanást, unom a gerléket, unom a labdát, unom az unalmatlanságot – lihegte térdre roskadva Tárkony, amikor a gáton túl végre kifogyott belőlük a szusz.
Oregán erre csak nagyot hörgött hanyatt fekve. Hiába tátogott, nem kapott levegőt. Nem találta a tüdejét, biztos volt benne, hogy az a Vörösnél maradt, már a gerlék csipegetik a padláson.”
8. A Világhír is félhet, akár épp tőlem, gondolhatta Tárkonyunk, amikor már éhes volt, és napok, hetek, hónapok, évek óta ezért nem érte el az ihlet. Hm. Há-, hát, te mit gondolsz minderről?
„Szegény Tárkonyt szörnyű gondok gyötörték, mióta a boltban elolvasott a tejesüvegen egy bugyuta reklámverset. Megtudta, hogy nem ő az egyetlen költő a világon, és jaj, azt is meg kellett tudnia, hogy kettejük közül nem ő a leghíresebb. (…) Ha híres lesz a Völgy, ide csődül a fél világ, és mindenki megismeri Tárkonyt, a költőt! Hiszen úgy képtelenség a világhír, ha a kutya se jár errefelé. Hiába ír most… Ha híres lesz a Völgy, végre az ő verse lesz rajta a világ összes tejesüvegén.
– De hogyan kell csinálni a világhíresítést? – kérdezte a kocsmárostól.
– Pofonegyszerű! Sürgősen szereznünk kell egy meg nem értett költőt, aki itt született a Völgyben!… A Tündér kocsma nélkül is meg tud szerezni mindenkitől mindent. Ő biztos tudja a világhír receptjét is…
– Háború! – vágta rá a Tündér…
– Nem nagyon muszáj, ha ilyen nevenincs firkász akarsz maradni egész életedben, akkor semmiképpen! (…) – Elég unalmas dolog ez a háború – morogta Oregán… Irtó morcos volt, mert a kocsmáros megtiltotta neki, hogy palacsintát süssön, nehogy a füst elriassza az ellenséget. Palacsinta nélkül viszont Oregán szerint mit sem ér a világhír… Tárkonyt küldték előre felderítőnek, hogy tudakolja ki az ellenség szándékát… Mindenkit azzal lehet a legjobban kínozni, amit a legjobban utál. Ugye, utálod a lekváros palacsintát? – fordult a Remetéhez…
– Ó, jaj – sóhajtott a Remete –, nem tudom, hogyan fogom túlélni ezt a kegyetlenséget… Tárkony pedig szilvalekvárral felírta a barlang falára a világraszóló hódítást elzengő versét. (…) Tárkony, a nemköltő költő a friss zsömlére gondolt. A zsömlére, aminek puha belseje őrzi még a kemence emlékét. A ropogós kéregre, ami szépen megcserepesedett, amikor hűlni kezdett… Hogy mennyire jó lett volna beleharapni abba a zsömlébe. Ha Oregán nem tépi fel bömbölve konyhájának ajtaját… Történt ugyanis, hogy portyázás közben a Tündér a Nagy Büdös Semmi kellős közepén megtalálta a Vonalat. Tíznapi járóföldre a Völgytől, legfeljebb százra vagy ezerre… A Vonalat, amiről eddig csak a mesékben hallhattak… Tíz, legfeljebb száz vagy ezer napja már, hogy a Nagy Büdös Semmiben baktattak, amikor Tárkonynak egyszer csak eszébe jutott a zsömle…
– Éljen Tárkony! Éljen Tárkony, a nemköltő költő, aki elsőként lépte át a Vonalat! – ünnepelték a többiek a világraszóló hőstettet… De Tárkonyt ez az egész már régen nem érdekelte. Hátat fordított a Vonalnak. Hazaindult, hogy végre megegye azt a kőkeményre szikkadt zsömlét. (…) – Kit érdekel a hülye Vonalatok, fetrengeni otthon is lehet! – fakadt ki Tárkony.”
9. Mi történt? Ez csak költői kérdés. De a vadcsízekkel mi és miért? Szerepel benne a Tündér?
„A Tündér a nézésben volt a legeslegjobb, meg a semmittevésben. Abban még Tárkonynál is sokkal jobb. Ha sokáig nézett farkasszemet valamivel, akkor a semmi, ami a Tündérben volt, átment abba a valamibe, és az a valami semmivé lett. Nem is mert szemezni vele senki a Völgyben. (…) Puha koppanások, mintha egy bennrekedt dongó repülne neki újra meg újra a jégvirágos üvegnek… Hiába… Oregán abbahagyta a füttyögést, és letekerte a gázt a fazék alól. Tátott szájjal fülelt. A bal fülére kissé nagyot hallott, a jobbra pedig nagyon. Mint habarás közben a fakanál, fejében őrülten pörögtek a gondolatok… Csücsök lázasan öltözködött, érezte, hogy valami nagyon nagy baj van odakinn.
A Völgy ájultan hevert a méteres hó alatt. (…) A vadcsízektől jön minden hang a Völgyben. A patak csörgése, a szú percegése, a vadkan röfögése, az avar zizegése. Őket hallani suhogó őszben, a ropogó télben, a harsogó tavaszban, vagy a bágyadtan zümmögő nyárban. Ha elvonulnak fölötte, hangja lesz a Völgynek. De jaj, nélkülük itt egész évben néma lenne minden, akár a sír. (…) A madarak dalolva hasították a levegőt, átröppentek a gát fölött, aztán jött az a puffanás, mintha egy hatalmas, káprázatos üveglapnak ütköztek volna a magasban. Mintha felrobbant volna egy kispárna, tollpihék szállingóznak a haragos-szürke felhők alól. (…) Igaza volt Lajosnak, gumipókkal, szigetelőszalaggal, postásgumival mindent meg lehet javítani. Mindent, kivéve a vadcsízek eltört énekét.”
10. Adjunk a könyvnyalóknak még egy kis bátorságot, segítséget, hogy akár a lekváros palacsintát, tömjék szavaid magukba? II. költő, költői kérdése volt. Mik azok a színnyalók? Légy észnél és a befejezést nehogy elmondd!
„Tárkony még soha életében nem látott ehhez foghatót. Olyan volt, mint egy széttaposott meztelencsiga, csak sokkal másabb. Inkább mint a velős csontból egy szuszra kifújt velő. (…) Megtámadták a Völgyet! (…) Otthon már izgatott csapat várt Tárkonyra. Oregán, Lajos, Csücsök meg a Kocsmáros az asztalnál szorongtak. Hentes Kopasz, a világhírű kétjobblábas balhátvéd pedig a pulton ücsörögve szürcsölte Szörny kávéját.
– Na, mi volt? – kérdezte izgatottan Oregán.”
Itt most véget ér a könyvinterjú-mese, nehogy véletlen az olvasótól kapjunk egy tizenegyest.
A borítókép illusztráció a kötetből.
