Azt ígértem, tartom a teret. A térképet ők rajzolták, belső kertet gyomlált egy maroknyi nő, aztán csütörtökön kopogtatás nélkül érkeztek a férfiak. A táborban idén is a narancsszín klubszobát kapom, a csakrák közül a szakrális színe ez, onnan indítom a fonalat minden áldott reggel. Felveszik, átveszik, együtt szőjük tovább. A szőttes messziről terrakotta háló, bodobácsok hátán cipelt univerzum a közös minta. Én mesélek, közben gombolyítok, hittel abban, a próbálkozásban lakik a bátorság. Közelről irdatlan teher, távolról a Rend bizonyossága. Egy apró lakattal bíbelődünk a héten. Mint meseterapeuta debütálok.
Az írótábor korábban a szorongás tere volt, sűrű erdőben vesztettem el a lélek szilánkjait, aztán évekig próbáltam összeilleszteni, ami megmaradt. Hittem, fel tud bennem nőni egy japán nő, aki a törött edények darabjait arannyal forrasztja össze. Aki a törés helyét rögzítve mégsem válik élőhalott, fehérre meszelt gésává. Aki nem fél a fénytől, a naptól, szamuráj lakik a lelke mélyén. Magam elé képzeltem a testet ugyanebben a formában, a terhességi csíkoktól márványosra repedt domború lankás vidéket, a hirtelen hízástól, fogyástól megrepedt bőr folyamait. Úgy képzeltem, pont ilyen a lélek tisztaszobája.

A hőség fullasztó volt, izzadságcseppekből rajzolt égboltot ránk a verőfény, az alkaron kerestem a Nagy Medvét – de csak koporsó mellett síró asszonyokat találtam a combomon. Pár hónapja úgy döntöttem, nem siratok hiába sem élőt, sem holtakat, így történt, hogy a Göncölszekér egy távoli vidék maradt, és kézháttal sepertem le a jelentés nélküli verejtéket. Legyen ebből elég. Nincs mit kifogni a csillaghálóval, elég, ha hagyom, hogy megérintsen a nyári éjszaka.
Abban szólítottak meg. A tüdő, a gyomor, a lép és a vesék, mutatja magát a keresztcsont és a vékonybél, a máj és a hasnyálmirigy. Hátul kullogott a szív, nagy duzzogva, mint akiről elfeledkeztek, holott tenger hullámain forgatta őt a dagály. Várom, legyen újra újhold, aztán teljen ki a bujkáló égitest, akkor majd képes lesz lesütött szemhéja alól felnézni a dadogó szív is. Ahol ott ülünk egy körben mindannyian.
Van hely és idő végre élni.
Van hely, ahol a később érkezők billentik helyre a világot, ahol a türelem egy rózsagyökér álma, és a Rend a szélharang dallamát meghallva nyitja ki a szemét. Ebben a világban minden, ami érkezik, ami van, egymást emeli, húzza, egyengeti, fájjon bár megnevezhetetlenül. Nyög a súly alatt a nyelv, lépcsőn guggol, ahol aztán egy szürke macska bújik az ölébe. Dorombolva simogatja ki belőle az álmatlan hajnalokat.

Aki virraszt, öregszik, s így lesz egyre éberebb. Egymást érintik a segédegyenesek, mintha az életnek lenne egy közös előszobája a töréspontokon, ahol valaki mindig vár, mondja, jó, hogy itt vagy végre, már vártalak. Lesegíti a kabátot, hagyja, érkezzek meg a magam idejében, a cipőből úgy bújjak ki, ahogy a szerelmesek merítkeznek meg éjszaka egymás párájában lankákat és völgyeket, dombokat és kisebb hegyeket járva be. Közös meder épül, a folyó is közös.
Lakkszömörce és aranypor. Japánban így lesz, ami törött volt, egész. Most jut eszembe, gyerekként nagymamám képkeretező műhelyében a kedvencem volt arannyal festeni be a szögek okozta sérülést a képkeret sarkain. Utána csillámporos lett minden, amihez hozzányúltam, a roller, a homokozó, a könyvek gerince és a csillagos ég a fejem felett. Ez most egy másik világ. Ugyanúgy aszimmetrikus, hiányos, sérüléssel teli, de a héten inkább arra leszek figyelmes, hogy az aranypor a törések nyomát hogyan emeli ki. Hogyan tesz értékesebbé a törésvonal – ami elsőre úgy tűnt, megfosztott valamitől, most az egész része, az emlékezés tere lett – ezzel téve igazzá a történeteket.
Az egyik azzal kezdi, szeretne nyitni, de fél. Azt mondja a másik, válaszokat szeretne, fejlődni, jobban írni. Én azt ígérem, egyiket sem tudom teljesíteni. Összerezzenek, könnyen menne elvárások mentén haladni, de annyit már tudok, a megengedésben tud igazán szárnyalni a lélek. Abban a szabadságban, ami játékosan teremt teret, mégis keretekkel ellátott, hogy legyen, ami inspirál itt a földi közegben is – a kettő közti helyes mértéket megtalálni mindig nagy izgalommal tölt el. Mert nem hiszek abban, hogy az írás tanítható. Harmadik éve húz mégis valami ide, Hajdúböszörménybe, talán a főszervező Papp-Für Jancsi derűje és humora, a szervezők lelkiismeretessége, kedvessége, a gyerekek tiszta tekintete, mert magamban rendre így nevezem őket – letagadhatatlan a 14 év tanítás. Párom Emese tanárnőnek hívja azt az arcomat, én csak annyit érzékelek, lakik bennem egy másik nő, az, aki tartja a teret, és nagyon figyel. Írni megtanítani nem tudok, csak példát mutatni azzal, ahogy élek. Nem kis felelősség, de beláttam, máshogy számomra nem érdemes. A meséknek hála lassan-lassan megszületik egy másik nő is, egy asszony a többi közül, aki napra nap mesélni kezd. Az ő arcában nincs feszesség, csak lágyság. Nem szorong a közös tértől, hanem bátor feloldódni benne, bátor rész lenni egy nagy egészben. Annak az egója nem akar tündökölni.

Mesehallgatási transznak hívja Boldizsár Ildikó azt az állapotot, amiben megnyílik a lélek. Hangszeren játszom, úgy öltöztetem ünneplőbe egytől-egyig mindegyikükét. Nincs bennem kétség, hogy ez a majd’ egy tucat ember a töréspontok előszobájában most egymásra várt. Nem tudom, milyen szövegek születnek, annyiféle cél és irány rajzolódik ki, összemérhetetlenek, de emlékszem, hogy tudtam hinni korábban, micsoda sorokat írtam én is. Hülyeség. Talán a kor és az éberség teszi ezt is, hogy a hübriszbe egyre több alázat keveredik. Az az ácsmester jut eszembe, aki egész életén keresztül fát csiszolt. Mitől lenne kevesebb vagy más? Tud-e nála többet bárki a fáról, mint aki ugyanazzal az anyaggal töltött éveket? Érti-e bárki jobban az erezet nyelvét, a gyökerek, gyűrűk világát? Van, aki fával bíbelődik, van, aki sorokkal, de az nem mindegy, hogyan telik el az élet, hogy egy dologra mennyi időt szántál. Hogy van-e türelmed magadra, a másikra, a jelenlétre? Tudsz-e csinálni valami szépet az életedből, vagy sírdogálsz a szilánkok felett?
Annyi biztos, hogy az egyik azzal zárja, lecsendesedett. A másik azt mondja a végén, megnyílt más nézőpontok felé. Van, aki felismerte, lakik benne egy bátrabb énrész, és olyan is van, aki egyensúlyt talált. Az egészség dinamikus egyensúly, mondom, ezen összenevetünk, lesz majd, aki szelet vet benne nemsokára. Rám kacsint, úgy folytatja: „De most már van vitorlám!”
Kérdezi a riporter, miben mérem a sikert. A múzeumkertben zsong mögöttem a tábor, a nő szájából majd’ kiesik a rágó, a szemével a tömeget pásztázza, visszakérdezek valami furát, érezze, mit veszít, amikor képletekre egyszerűsíti a létet – mondd, te hány csillaggal kéred, és menekítettél-e ki újszülöttet éjszaka? Persze ezt nem értheti, műhelytitkok buggyannak ki belőlem, egy feladat kezdősora, illetve a filmklub egyik filmjére utalok. Sértődés helyett igyekszem komolyan venni a kérdést. Nem magammal, hanem mással és a közös éggel. Hogy talán mégis van, ami túlmutat az egyénen, az ember képes meghallani a másikat, és lehet fogadni érzéseket, gondolatokat anélkül, hogy folyton attól fél az ember, csupán egy törött csésze darabja lesz a végén.
Nézem a kezemben ezt az edényt, ujjal simítom végig az aranyszálat, ami behálózza a törések helyén a testet. Felvillannak az arcok, a képek, az érzések, a mesék, amiket elmeséltem – lezárni nincs mit, a folyó tengerbe ömlik, ragyog a nap. Jövőre találkozunk.
Borítókép: Teszler Tamás