Az immár szeptetté hízott, idősödő hamburgi tökfej-banda akkora lendülettel nyomja a dallamos metált, hogy közben észre se vesszük: alig van pár hangnyi igazi újdonság a lemezen. A Helloween annyi stagnálás után végre átemeli a zenekart a 21. századba, és a produkcióról is csak szuperlatívuszokban lehet beszélni.
A Helloween 37 évének történetét egy egomániás tehetségekkel büszkélkedő rockzenekartól elvárt mértékben szegélyezték sértődések, hisztik, sőt végzetes tragédiák (Ingo Schwichtenberg alapítótag-dobos öngyilkossága), ami minimum három – de akár több –, egymástól markánsan elkülönülő korszakot eredményezett a banda életében. A Kai Hansen énekes-gitáros vijjogásával kísért szárnypróbálgatást Michael Kiske gyönyörű, operás orgánuma váltotta, majd néhány, egyesek szerint túlzásba vitt műfaji kísérletezgetés után Andi Deris sokoldalú hangja lett a Helloween-hangzás meghatározója, immár 27 éve.
Éppen ezért volt a fémzene dallamosabbik felének egyik legelképesztőbb híre 2016-ban, hogy a Pumpkins United turné erejéig nemcsak az azóta sikeres Helloween-„spinoff”-zenekart (Gamma Ray) működtető Hansen, hanem Kiske is visszatér a bandába. Úgy tűnik, az idősödés jót tett a hamburgi egóknak, a tékozló fiúk pedig új összhangra leltek, így nemcsak a turnéra, hanem az új albumra is maradtak, amin, akárhogyan is számolom,
ezáltal három énekes és három gitáros szerepel.
Sőt, az album pőre címe – mindössze Helloween, mint a zenekar neve – egyfajta rebootot sejtet, a múlt és a sértődések eltörlését, újrakezdést, összegzést: valami definitívet. Az Eliran Kantor keze munkáját dicsérő, nagyszerű borítófestmény (hál’ istennek felhagytak az utóbbi lemezek gagyi digitális grafikájával) még árulkodóbb: megidéződnek rajta az egészen korai albumok is a Walls of Jerichótól kezdve a műfajteremtő Keeper of the Seven Keysen keresztül a Master of the Ringsig, ráadásul kiderült, hogy még a tragikusan fiatalon elhunyt Schwichtenberg dobszettjét is leporolták a lemez felvételéhez.
Az első kislemeznek választott (az albumverzióhoz képest jó pár perccel lerövidített) epikus Skyfall pedig már áprilisban végleg leszögezte: itt bizony erős fanszerviz, nosztalgiabomba várható, múltba röpítés igen magas színvonalon. És tényleg. A banda a 2000-es The Dark Ride óta nem jelentkezett ennyire erős és instant dúdolható anyaggal. Ráadásul az újfent meglelt bajtársiasság szellemében (szinte) mindenki kapott nemcsak előadói, hanem dalszerzői teret is a pandémia alatt rögzített albumon.
A Helloween többek között attól volt szimpatikusabb a többi, cséphadaró gyorsaságú ritmusokra magas hangon énekelő power metal zenekarnál, hogy
volt humorérzékük
– elég, ha a zenekar kabalájává választott tökfejre és néhány albumborítóra vagy dalszövegre gondolunk. De aki látta már őket koncerten, az tudja, hogy élőben sem veszik magukat 100%-osan komolyan (ami pedig a metálzenekarok egyik legnagyobb problémája tud lenni). Ugyan a poénkodást ezúttal nem tolják fullba, már az albumot nyitó Out for the Glory egy erős önreflexív gesztus Michael Weikath alapító gitáros részéről: egy munkában megfáradt, sörtől elpilledt rockerről szól, aki a kanapén szundikálva epikus metálélményekről álmodik, mintegy császárnak képzelve magát –
ilyen finoman szubverzív dalszöveg elképzelhetetlen lenne más zenekarnál, például a Manowarnál.
A szám zenei értelemben nem duplázik rá a dalszöveg jellegére, hacsak a gyors és vidám, majdhogynem pattogós témát nem tekintjük annak, amit Kiske összetéveszthetetlen orgánuma fed le egy éteri dallammal, amire a Helloween-mikrofon előtt 1987 óta nem hallott Hansen dupláz rá pár karcosabb mondattal – itt már nyilvánvaló lesz, hogy a három énekes közül az ő hangja a legkevésbé változatos, és talán pont ezért ő szerepel a legkevesebbet énekesként az albumon.
A dalszerzői stafétát és ezzel együtt a mikrofont Deris veszi át az egzisztencialista hangvételű Fear of the Fallennel, ami egy csalóka balladisztikus betéttel indul, mielőtt az előző számhoz hasonló regiszterbe váltana, de a dal végén legalább kapunk egy ízelítőt abból, hogy milyen lesz, amikor duettben csapnak össze az énekesek. Az együttes legfiatalabb tagja (az egyfajta Helloween-epigonnak is felfogható Freedom Callból áthívott Sascha Gerstner) által jegyzett, helloweeni mértékben középtempós, hurráoptimista Best Time talán a lemez legpoposabb darabja, ami a zenekar saját magától (konkrétan a Future Worldból) lopott ritmusára fogalmaz meg pár örökérvényű közhelyet, de legalább teret biztosít mindkét főbb énekesnek, hogy szakaszonként felelgessenek egymásnak.
Nyilvánvaló, hogy a Helloween legtermékenyebb dalszerzője Andi Deris: a Mass Pollution a címével ellentétben nem egy „zöld” nóta, hanem egy, a műfajban oly gyakori, öndefiniálós „metál ars poetica”: nem lehet nem egyetérteni azzal a szentenciával, hogy
ez a zenekar nem a tömeges zajszennyezés része, hanem egyedi eset.
Egy idő után már bekötött szemmel, a borító böngészése nélkül is hallatszik, hogy ki melyik nótáért felelős: a zenekarból nemcsak a kora, hanem a kinézete miatt is némileg kilógó Gerstner sejtelmes, cyber-billentyűsökkel induló, majd templomi orgonát is kiforgató Angelse a másik dalához hasonlóan középtempósabb, és elvileg bukott angyalokról szól, de a dalszöveg böngészése közben nyugtázhatjuk, hogy csak alibi ahhoz, hogy Kiske és Deris „megmérkőzzön” egy kicsit a dalnokversenyen az átvezető részek alatt.
Így félidő táján egy ilyen hosszú albumhoz már igazán illene valami pihenő,
netán egy ballada – de nem, egy másik Deris-nótával (Rise Without Chains) kíméletlenül dübörög tovább a lemez, és a szerzőjéhez képest előzékenyen sok teret enged a másik énekes kibontakozásának is. Pofonegyszerű, fülbemászó refrénje a kilencvenes évek közepének második Helloween-fénykorát idézi.
Az Indestructible-lel a lemez egyetlen Grosskopf-dala következik, és érződik rajta, hogy basszusgitáros írta: pörölycsapásként lesújtó ritmus és már-már thrashes horzsolású gitárriff görgeti tovább a megállásra képtelen albumot, a refrénben viszont már teljes pompájában kapjuk a tipikus Helloween-melódiákat, és végre Hansen is újra megtiszteli a mikrofont. Kellett is, hiszen abszolút meta-nóta ez, magáról a zenekarról, az újra meglelt egységről („we are one”) szól, meg úgy általában a rocker életformáról, bármit is jelentsen ez 2021-ben.
A stafétát Weikath kvázi-zenekarvezető veszi vissza a Robot Kinggel, ami egyrészt a legelső lemez Gorgar című dalára utal, másrészt végre kissé progresszívebb, hangulat- és ritmusváltásokkal alaposan megszórt szám, ami jól megtornáztatja az énekes(ek) tork(ai)nak nemcsak himnikus, hanem a szokásosnál brutálisabb, ordibálósabb regisztereit is. A Cyanide című Deris-darabban főleg ő maga énekel, de kezd érződni, hogy fulladozik az album: sohasem jó jel, amikor a „refrén” mindössze a dal címének ismételgetése.
A Weikath-féle Down in the Dumps tovább érezteti ezt a kifulladás-érzést zeneileg, de szövegileg huncutul visszautal az album nyitányára: az álomból kábán felébredő (egyes szám első) személy másnaposságával indul. Bármelyik más Helloween-albumon kiváló dal lett volna, itt azonban a sok kitűnő téma között már-már elvész, ráadásul ezen a ponton már bő háromnegyed órája szusszanás nélkül dübörögnek a tempójukban sokszor egymásra hasonlító számok. Ha belegondolunk, hogy az első Keeper-album mindössze 36 perces volt (de a második is 50 perc alatti), érthető, hogy miért tudtak feszesek maradni és fémzene-történelmet írni. A Helloween, bármennyire is büszkén jelent meg változatos színű bakelit-kiadásokban is a sima CD, no meg a streaming-felületek mellett,
már a digitális túltermelés korszakának terméke.
Ezt az egyre kesernyésebb szájízt tökéletesen enyhíti a lemezt záró egyetlen Hansen-szerzemény, az intróval együtt majdnem negyedórás Skyfall, amely olyan tökéletes arányérzékkel sűríti a klasszikus Helloween-esszenciákat, mintha szerzője egy pillanatra sem távozott volna a zenekarból. Himnikus, epikus, egyből énekelhető refrénnel kezd, ami nemcsak a Keeper-lemezeket idézi meg, hanem egy huncut szöveges idézettel („somewhere out in space”) – no meg sci-fi-tematikájával – még Hansen másik zenekarát, a Gamma Ray-t is. Ráadásul végre mindhárom énekes teljes pompájában tündökölhet, és a műfaji változatosság iránt szomjúhozók is kapnak jó pár hangulat-, ritmus- és témaváltást.
Itt érződik igazán a Helloween aduásza: olyan „best of” album, amin mégiscsak új szerzemények szerepelnek. Vadiúj, mégis ismerős. Igen, fanszerviz, de kortalan, lendületes, és annyi stagnálás után végre átemeli a zenekart a 21. századba. A produkcióról is csak szuperlatívuszokban lehet beszélni: a műfajveterán Charlie Bauerfeind producer-hangmérnök biztos kézzel irányítja a zenekart, nagyszerűen rétegzett, sem túl modernül, sem ósdin nem szóló, „középutas” album lett a Helloween, amelyen egyik gitár sem kiabálja túl a másikat, mindegyik vokalista tündökölhet, ráadásul a háttérben megbújó billentyűsöknek köszönhetően nem válik unalmassá a keménykedés sem.
A fiatalabb bandáknak is alaposan fel kell kötniük azt a proverbiális gatyát,
ha egy ligába akarnak kerülni az öregedő hamburgi töklámpás-hetessel: bivalyerős „visszatérő” album lett a Helloween, abszolút megérdemelten dobbantott a német és a spanyol toplisták élén (Helloween-albumként első alkalommal!), erősségei még a túlpörgetettséget, a hosszúságot meg azt a pár inspirálatlan momentumot is feledtetik. Úgy tűnik, még mindig ők őrzik azt a bizonyos hét kulcsot.
Helloween: Helloween, Nuclear Blast, 2021.
A borítókép forrása a Helloween Facebook-oldala.
