Jönni-menni
Nem aludtam túl jól. Egyszer a gyerek ébresztett, aztán te, harmadszor magamtól ébredtem fel. Szokatlan álmaim vannak az utóbbi időben. Szabadság, szabad vagyok, el kellene tudni fogadni végre, ilyenek. Ki a fene álmodik szabadságról? Mármint szó szerint. Felkeltem, ittam egy pohár vizet, még ment a mosogatógép. Az órára szándékosan nem néztem rá. Visszafeküdtem, betakartalak benneteket, próbáltam a légzésemre koncentrálni, de beugrott egy beszélgetés, amit nem olyan régen a buszon hallottam. Egy idős utas az indulás időpontjáról érdeklődött, nem értette a buszsofőr válaszát, és ettől ingerülten dobta le magát a mellettem lévő ülésbe. Én nem beszélem ezt a nyelvet, mondta aztán szabadkozva, miközben a busz elindult. Nekem nem tűnt olyan erősnek a buszsofőr akcentusa, mégsem szóltam semmit, pedig mondhattam volna az idős utasnak, hogy ez egy és ugyanaz a nyelv. Végül aludtam vagy hét órát. Fogjuk rá, hogy elég volt.
Reggel a havazás miatt késtek a buszok, sikerült az átszállás, de annyira csúsztak az utak, hogy a hegyre már nem tudott felhajtani, így kénytelenek voltunk gyalogolni. A gyerek nem bánta, én utáltam, hiszen ismersz. Az óvónő emlékeztetett, hogy a gyerekek a héten a lavórban töltik majd a délutánokat, kapnak majd egy-egy báránybőrt, így nem fog fázni a fenekük, illetve megkért, hogy uzsonnára valami könnyen megfogható, száraz ételt csomagoljunk, mert a folyós, maszatolós dolgok a kezükre fagynak. Rákérdeztem, hogy tulajdonképpen mi is az a lavór, mire egy félig nyitott fakunyhóra mutatott a fenyők alatt. Szerinte a gyerekek imádják, én mégis furcsállottam a szóhasználatot. A kerítés mellől integető anyuka szomszédai a hangzavar miatt panaszkodnak. Faházban laknak, mondta, miután jó reggelt kívánt, és egy építész barátnője el is magyarázta neki, hogy a falak között nagyobb helyet kellett volna hagyni, és be kellett volna tenni valami anyagot, de nem emlékezett pontosan, hogy mit, valamit, ami szigetel. „Mi a téglához meg a betonhoz vagyunk szokva, nem igaz? Nem ehhez a nyikorgáshoz. A gyerekek pedig hát gyerekek, pláne az enyéim.” Én nem vagyok benne biztos, hogy azok a betonok, amikben én laktam, annyival jobban szigeteltek volna. Legalábbis az üvöltözések, a vizelések és a nyögések emlékei nem erre engednek következtetni.
Bár sokáig úgy tűnt, hogy nem fog sikerülni, végül időben beértem a munkahelyemre. Semmi különös nem történt, vulkánt készítettünk só-liszt gyurmából, vörös ételfestékből és szódabikarbónából, megtárgyaltuk a részeit, magma, kürtő, kráter, láva, hamu, aztán megcsodáltuk az erupciót. Ebédszünetben szóba elegyedett velem egy kolléga, akit még soha nem láttam azelőtt. Az ebédem érdekelte, hogy ez valami ázsiai-e, és hogy én főztem-e. „Jól néz ki. Múltkor voltam én is az új rámen helyen. Jó-jó, de nekem túl sós. A szusi jobban bejön. Tudtad, hogy a lazacos innen származik? Az ötlet, a nyolcvanas évekből.” Meg ilyenek, aztán a konyhafelújításról kezdett mesélni, arról, hogy mekkora nyűg, mert kevés a jó szakember, ráadásul az igazán jók meg nem is mindig értik, hogy mit akar, és ezért fordítóprogrammal kell elmagyaráznia, hogy milyen csaptest, meg milyen szabályozó kar illene a matt fehér fózolt metrócsempéhez. Itt aztán elveszítettem az érdeklődésemet, és legközelebb akkor nyertem vissza, amikor a buszmegállóban ácsorogva megpillantottam a sztratoszférát. Először azt hittem, hogy az északi fény, de a gyöngyház csillogása eltért attól, amit eddig a képeken láttam. Poláris sztratoszférikus felhő. Gyönyörű volt. És mint megtudtam, pusztító.
Emlékszel a nőre, akivel együtt vajúdtam? Hát ez az, én is alig ismertem meg így felöltözve, de valamiért ő tudta, hogy ki vagyok, megszólított, mellém ült hazafelé a buszon, de tulajdonképpen csak ő beszélt. „Rég láttalak. Én? Semmit sem csináltam az elmúlt négy évben. Persze, ha jobban belegondolok, de, szültem, otthon voltam egy kisgyerekkel, közben elvégeztem egy mesterképzést. Ám amikor behívnak egy állásinterjúra, akkor mégiscsak úgy érzem, hogy semmit se csináltam az elmúlt négy évben.” Aztán elköszönt, és eltűnt, én pedig mire észbe kaptam, már ígéretet is tettem egy zokogó nőnek, hogy a következő megállónál leszállok vele, és megmutatom, hogy melyik járat viszi vissza az elektronikai áruházhoz, ahova eredetileg indult. Jajistenemezett, alig bírtam kihámozni a könnyei közül, hogy egyedül eddig még soha nem járt errefelé, csak a fiával együtt, aki viszont a munkája miatt éppen nem tudta elkísérni. Rengeteg mondatot elkezdett, és egyet sem fejezett be, így a hümmögésen túl nem nagyon tudtam mit hozzáfűzni. Aztán megkérdezte, hogy hallottam-e a robbanásról a kikötőben, mert ő ismer olyanokat itt, akiknek családja van ott. Irgalmas isten. „Ez lesz az? A százas busz? Nagyon kedves, hadd öleljem meg. Inkább ne?”
Komolyan azt hittem, hogy már sosem érek haza. Nem nekem találták ki az ingázást. Szerencsére kaptam friss lazacot, tegnapelőtti fogás, ehetjük nyersen. Fáradt vagy? Annak tűnsz? A gyerek? Mit mondtak, evett rendesen? Ettél rendesen, kicsikém? Két tányér karfiollevest? Az rendben van. Van kakaó, igen. Hogy te is fáradt vagy? A naphiány az oka. Vacsora után kapsz egy evőkanál halolajat. Ma én viszlek aludni, igen. Jöhet a dinó is. Igen, a repülők is. Nem az összes, csak kettő. Ma éjjel jól alszunk majd, és végre kipihenjük magunkat rendesen. Mit meséljek? Ezt itt? Na lássuk. „A repülőgépek a kifutópályán landolnak. Az utasokat egy busz viszi a terminálba, ahol aztán átvehetik a csomagjaikat. Itt az ideje, hogy végre hazatérjenek.”
Borítókép: Flickr
