Ha a bibliai történeteket gyermekek számára dolgozzuk át, több kérdés is fölmerülhet a vállalkozással kapcsolatban: arról van-e szó elsősorban, hogy az archaikus és összetett szövegű Szentírást a gyermeki befogadás számára alkalmas módon tegyük hozzáférhetővé, lehetőség szerint minél inkább megőrizve egyfelől az eredeti bibliai történetek szerkezetét, fordulatait, (lényegi) részleteit, másfelől a biblikus üzenetet magát? Vagy másról is, nevezetesen arról, hogy a parafrázis során eltérhetünk a Szentírás narratívájának szószerintiségétől, és akár narrációs módosításokkal (például a szereplők nézőpontjához közelítéssel), akár a történet alakításával, kiegészítésével igyekezzünk kinyitni, más megvilágításba helyezni a történeteket, s ezáltal elősegíteni a(z üzenettel harmonizáló) megértést? Avagy, egy szabadabb formában gondolkodva, a Bibliára mint irodalmi anyagra és párbeszédképes tradícióra tekintünk, és a parafrázisok leginkább sajátszerű élményhez – irodalmi, művészi tapasztalathoz – igyekeznek juttatni, adott esetben szórakoztatni?
A katechetikai, valláspedagógiai vagy kulturális ismeretközvetítő célú gyerekbibliák a fenti felosztásban leginkább az első, esetenként a második típusba tartozhatnak, bár érdemes elmondani, hogy az a transzformáció, amely akkor megy végbe, amikor a gyerekbiblia szerzője kidolgozza a gyermeki befogadás számára hatékonynak, alkalmasnak tartott nyelvezetet, illetve szelektál a Szentírás nyelvi-cselekményi mozzanatai között, akkor az adaptációs döntésekkel együtt szükségszerűen hoz teológiai döntéseket is. Tehát épp a teológiai üzenet az, amelynek rekonstruálása nem feltétlenül magától értetődő: ebben az értelemben a gyerekbiblia nem pusztán közvetít jelentéseket, de teremt is – és akkor az illusztrációs anyag jelentésszóró teljesítményéről még nem beszéltünk. A fönti bevezetőben említett harmadik típusra ugyanakkor leginkább az jellemző, hogy a bibliai hagyományt már valamilyen szinten ismertnek tételezi, ezért nem feltétlenül ismételni igyekszik azt, hanem párbeszédbe lép, aktív értelmezői viszonyt alakít ki vele.
Továbbgondol, akár provokatív, felforgató kérdéseket is föltesz, mer szembenézni a kételyekkel is,
s válaszaiban problémaközpontú szerkezetekkel dolgozik. Oktatási célra – legyen annak színtere a hitoktatás vagy valamilyen művelődéstörténeti, irodalmi szcéna –, más-más módszertannal és didaktikai filozófiával közelítve ugyan, de mindegyik alkalmas lehet.
A Csimota Kiadó ótestamentumi történeteket feldolgozó sorozata nem pusztán a Szentírásból meríti alapanyagát, hanem a zsidó rabbinikus tradícióból és a különböző keresztény hagyományokból (valamint igen, az írói fantáziából is). Időnként inkább hangsúlyokat helyez át markáns módon, mint például a sorozat harmadik részében, a Királyokban, amikor Dávid király erkölcsi bukásakor úgy látszik, hogy a király és hadvezére, Jóáb nem ismerik (jól) Uriást, annak a Betsabének elveszejtendő férjét, akire Dávid szemet vetett. Az Ószövetség alapján azonban inkább úgy látszik, hogy a hettita Uriás a király jó embere volt, és kortörténetileg arra következtethetünk, hogy Dávid válogatott, „profi” harcos kísérői köréhez tartozott. Máskor Szokács erőteljesebben ír át részleteket, egészít ki történeteket, mint például ugyanebben a könyvben Sába királynő látogatása esetében. A Királyok történeteinek forrása nagyobb részt Sámuel könyvei, kisebb részben – Salamon uralkodására vonatkozóan – a Királyok első és a Krónikák második könyve. A kötetzáró történet, amelyben Sába királynője próbára teszi Salamon bölcsességét, nem pusztán a keresztény és héber Szentírás vonatkozó részein alapul (1Kir 10,1-13; 2Krón 9, 1-12), hanem az esemény későbbi hagyományain: ezek alapján kap a királynő nevet (Makéda), a találós kérdések pedig konkrét formát. Irodalmi szempontból ez a Királyok legüdébb, legkompaktabb és egyben legszórakoztatóbb darabja: jól felépített mesévé válik, és ide lesz becsempészve nagyon röviden a dávidi-salamoni uralkodás teológiai és történelmi szempontból egyébként egyik legfontosabb tette, a jeruzsálemi templom megépítése. Bár az illusztrátor, Nagy Norbert ezúttal is brillírozik, és emlékezetes karakterpillanatokban, megkapó hangulati leírásokban ezúttal sincs hiány,
az eddigi kötetek közül érzékelhetően a Királyok anyagával boldogult legnehezebben a szövegíró:
a Bibliában is széttartó és szinte regényszerűen összetett, több hagyományrétegből felépülő anyagból, a legismertebb történeteket leszámítva (mint Dávid és Góliát küzdelme), nem könnyű egy gyerekkönyvi narratívát hézagmentesen, szép ívben fölépíteni. Ennek is köszönhető, hogy időnként hirtelen, egy-két mondattal vág el fejlődési ívéket, történetszálakat, s tudósít pusztán egyik-másik központi szereplő sorsáról (hiányérzetünk leginkább talán Saul és Jonatán esetében lehet ebből a szempontból); elmarad vagy sajátos színezetet kap a magyarázat egy-egy történés mögül, mint például a könyv legvégén: Salamon uralkodásának sikerkorszakánál zárunk, előre vetítve, hogy a későbbi királyok kezén elromlik és felbomlik az ország, miközben a Szentírás alapján hangsúlyos, hogy már Salamon uralkodása alatt megkezdődik a hanyatlás, a nagy király eltávolodik Istentől. Máskülönben Szokács Eszter könyve sem hallgatja el a szereplők gyarlóságait: sem Sámuelét, aki hasonlóan képtelen kezelni fiai istentelenségét, mint elődje, Éli főpap; sem Saul királyét, akinek uralkodásáról sok pozitívumot itt nem hallunk, leginkább már mint a saját démonaival küzdő embert ismerjük meg; sem Dávidét, a szent királyét, akinek Betsabéval elkövetett bűne és őszinte bűnbánata egyaránt hangsúlyos – adott lenne tehát, hogy a Szentírást magát is végigkísérő ismétlődő bukás-mintázatok Salamon esetében is megmutatkozzanak. Ez persze ellentmondott volna a mesei szerkezet követelményeinek.
A hol sikeres, hol kételyekkel illethető „lavírozás” a pszichológiai, a mesei és a teológiai hajtóerők között a Kezdetben esetében is fölmerül majd.
A Kezdetben ugyanakkor két szempontból is változást mutat a korábbi kötetekhez képest.
A sorozat első, az ószövetségi József történetét feldolgozó darabjában egyetlen egyszer, a könyv végén szerepel leírva az Isten szó, s ott és akkor is félig-meddig szófordulatként. Amikor az öreg Jákób viszontlátja halottnak hitt gyermekként, ekként fordul hozzá: „Istenem […], kisfiam, kisfiam… Már nem gondoltam, hogy ekkora öröm ér az életben!” (József, 62.) Lapis-Lovas Anett Csilla azonban meggyőzően mutatja ki tanulmányában, hogy az Isten-név használatának e visszafogottsága nem jelenti szükségképpen azt, hogy a mű ne volna képes közvetíteni a bibliai hitüzenetet – még azzal együtt is, hogy a történet fordulópontjai jellemzően nem az isteni hatalomnak, hanem az egyén felelősségének (József esetében eszességének, ügyességének) tulajdonítódnak. Ugyanis a József cselekményének mélyén az a gondviselés-paradigma húzódik meg mégiscsak, amely a Szentírás nagy történetének egyik fő mozgatórugója. (A szövegben rejtőzködő Isten, Prae, 2019/2, 23–27.)
Szintén Lapis-Lovas az, aki a második könyv, a Mózes esetében teszi föl azt a kérdést, hogy „szabad-e, és ha igen, mennyire lehet a szakrális szöveget megváltoztatni” (Bibliai történetből meséket szőni, Studia Litteraria, 2019/12, 113.). A kérdést csak a szöveg és az illusztráció szorosabb olvasásával tudja megválaszolni, mégpedig úgy, hogy rámutat: az Ószövetségben marginális figuraként feltűnő Káleb alakja alkalmas arra, hogy a gyerekkönyv egyik fontos hithősévé megtéve képes legyen a modern olvasó számára közvetíteni a Biblia üzenetét a feltétlen hit szabadító voltáról és Jahve engedetlen népe iránti féltő szeretetéről. Szokács Eszter itt az Exodust,
az Egyiptomból Kánaán földjére történő eljutást úgy meséli el, hogy fontos pontokon változtat például a Szentírás narrációs megoldásain,
legfőképpen az elbeszélés perspektíváján: a történetfüzér minden egyes darabja más-más karaktert tesz középpontivá, s például a Vörös-tenger kettéválasztásának lényegi eseményét egyfelől Káleb tapasztalatának nyelvi megjelenítésén, másfelől Nagy Norbert kétoldalas, összetett illusztrációján keresztül mondja el (vö. Lapis-Lovas, i. m., 111–113.). A Királyok esetében azért válik még hangsúlyosabbá Isten jelenléte, mert főbb szereplői főpapok, próféták és királyok, akik maguk is az Úr akaratának földi közvetítői, kapcsolatuk Istennel hol erősebb, elemibb, közvetlenebb, hűség-alapú (mint Sámuel és Dávid példája mutatja), hol a hűtlenség és eltávolodás jellemzi (mint Éli fiainak, illetve Saulnak esetében). A gyermek Sámuelt megszólítja Isten, majd később, a Dávid fölkenését megelőző jelenetben pedig igencsak közvetlen társalgási fordulatokkal beszélget a próféta az Úrral – mintha egy mester adna tanácsot tanítványának, hogyan cselekedjen úgy, hogy szavainak igazsága se sérüljön, de feladatát is elvégezze. (A stílusregisztert leszámítva egyébként összhangban az 1Sám 16,1–3-mal.) Az emberszerűen fellépő, a szereplőkkel kapcsolatot tartó Isten alakja a Kezdetben esetében még inkább meghatározó lesz.
Amiben a negyedik könyv markánsabb elmozdulást mutat az előző háromhoz képest, az a gyerekkönyvjelleg fölerősödése
a narratív keret által. Jóllehet, Szokács Eszter mindvégig dolgozott olyan motívumokkal, helyzetekkel, amelyek tekinthetőek a gyermek befogadók felé tett gesztusokként a történetvezetésen és -(át)alakításon túl: a Királyokban ilyen például a gyermek Sámuel és Dávid figurájának alaposabb kidolgozása (akár a családjuk közegében megjelenve, akár gyermeki foglalatosságok között). A Kezdetben továbblép e tekintetben is, amennyiben az őstörténetek minden esetben egy keretelbeszélésben, mégpedig Jákóbnak és fiának, Józsefnek a beszélgetéseiben jelennek meg. Ez annyiban mindenképpen jó értelemben vett didaktikus megoldásnak tekinthető, hogy a fiatal József sok esetben épp azokat a kérdéseket teszi fel apjának a „mesék” végén, amelyek a gyermek (de akár az Ószövetség logikájával épp ismerkedő felnőtt) befogadó gondolataiban is jó eséllyel felbukkannak. Most csak egy jellegzetes példát említve: Káin és Ábel szomorú esetének megismerése után fölmerül benne az a kérdés, hogy kiktől is kell féltenie magát a bűnös, megbélyegzett Káinnak, ha ők az első emberek gyermekei? Ki azok a többiek, akik a jelből tudják, hogy Káint nem szabad bántani?
„Kezdetben”: a Teremtés könyvének és a teljes Bibliának legelső szava ez a hagyományos magyar fordításokban.
A Kezdetben Mózes első könyvének legmeghatározóbb ősi történeteit beszéli el:
a teremtést, a bűnbeesést, az első testvérpár esetét, Noé és az özönvíz mítoszát, a bábeli zűrzavart, majd a pátriárkák, Ábrahám, Izsák és Jákób családjához kötődő főbb történéseket. Végül oda érkezik el, ahol a sorozat első könyve kezdődik: József történetének elmeséléséhez. A keretelbeszélésben pedig, mint említettem, már magával a gyermek Józseffel is találkozunk. Ekképp jelen állás szerint Szokács Eszter könyveit a megjelenéstől eltérő sorrendben is olvashatjuk: logikusan következne, hogy a Kezdetben legyen az első, majd folytassuk a Józseffel – ez a sorrendiség, a megismert ótestamentumi világnak köszönhetően, már azt a helyzetet is eredményesen kezeli, hogy a Józsefben az isteni háttér csak visszafogottan mutatkozik meg (az Úr maga pedig egyáltalán nem).
Ráadásul a keret tulajdonképpen kétszeres.
A Honnan tudod? című rövid nyitófejezetben egy apa és fia beszélgetésnek lehetünk tanúi a világról és a teremtésről: egyiküknek sincsen neve, ez térben és időben nyitott szituáció, a történetek mindenkori hagyományozódását jelképezi: „Apám mesélte nekem, akinek az apja mesélte, akinek szintén az apja mesélte, akinek…” (8.) A címben föltett gyermeki kérdésre az egyik válasz tehát ez: onnan tudom, hogy továbbadták nekem a tudást az ősök. A „Honnan tudod?” kérdés másik jelentése ugyanakkor a történetek igazságára vonatkozik: honnan tudod, hogy tényleg így történt? Erre pedig a válasz nem más, mint a hit: „Elhiszem.” E két alapállásból indul az ősi történetek elbeszélése, kiegészülve egy alapviszonnyal, amely ember és világ kapcsolatát határozza meg: a felelősségteljes gondoskodás viszonylatáéval. Isten az embereknek adta a világot, „[d]e azzal, hogy vigyázni kell rá. Azért, mert a miénk az egész világ, felelősek is vagyunk érte.”
Ez a biblikus ökológiai szemlélet folytatódik aztán a bűnbeesés történetének elbeszélésében: előbb a keretben a mesélő Jákób a gazdaság ügyes irányítójaként, gondos gazdaként, állatok felügyelőjeként jelenik meg – a Józsefnek elmondott esetben pedig az első emberpár úgy tűnik föl előttünk, mint az Éden gazdái, akiket Isten azzal bízott meg, „hogy gondoskodjanak a kert állatairól és növényeiről” (10.). Ádám és Éva a növényekért aggódó földművesként várják a megváltó esőt.
Nagy Norbert illusztrációján (11.) az Édenkert ábrázolása nem épp szokványos:
ijedt, világító szemű állatok (majmok, medvék, zsiráfok, őzek…) néznek egyenesen ránk a szürke esőfüggönyön keresztül. Olyanok, mint a riadt gyermekek. Ádám és Éva szintén bírnak gyermeki vonásokkal: formálódó naivitás, kíváncsiság, az érzékletek uralma (mint a gyümölcs finom íze) jellemzi őket. Bukásuk gyors és könnyű és végleges. Először alig értik a helyzetet, saját meztelenségük tudása, az Úr könyörtelensége meglepi őket. Ádám felesel: „Nem lett volna egyszerűbb, ha nem ülteted ide?”, kérdi, bizonyos nézőpontból logikusan. (17.) S itt össze is csap a mitikus, a teológiai és a pszichológiai távlat – mert ha ugyanezt a kérdést a gyermek József tenné föl a keretelbeszélésben, meglenne a helye: a mesére reflektáló mindenkori (gyermek)logika betaláló kérdése. Ádám ugyanakkor itt „out of character” viselkedik, s az Isten ebben a narratívában csak erővel oldhatja meg a helyzetet: engedetlen voltál, büntetést érdemelsz. De míg a Szentírásban ez egy szimbolikus helyzet, az eredendő bűn az Isten közelségétől való megfosztottságot jelenti, az eredeti teremtés állapotának végleges megbomlását, azt a folyamatot, amelyben az Isten idegenné kezd válni az ember számára – addig itt az engedetlen gyermek-büntető szülő lélektani kettősségében maradunk, amelyben Ádámnak és Évának bűntudata támad amiatt, hogy szófogadatlanok voltak. Jóvátételre nem marad mód: „Isten azonban nem kegyelmezett.”
Nagy kérdés, hogy Szokács erőteljes interpretációja, amely a süket módon kegyetlen Urat állítja elénk itt, mire vezet.
„Ádám és Éva kézen fogták egymást, mert mostantól csak egymásra számíthattak, és elindultak kifelé az Édenkertből.” (17.) Ez az olvasat szemben áll a Bibliával, hiszen ott szó sincsen arról, hogy mostantól nem számíthatnak az Úr gondoskodására, elegendő arra gondolni, hogy az 1Móz 3,21-ben hangsúlyosan szerepel, hogy „[a]z Úristen pedig bőrruhát készített az embernek és feleségének, és felöltöztette őket”. Ám az a helyzet, hogy a könyvsorozat nagyobb része sem ezt az elhagyatott öngondoskodó szükségszerűséget példázza – még ha épp a Józsefben fontos is lesz a saját ügyességre, észre, tapasztalatra hagyatkozás.
A második történetben az első emberpárt és gyermekeiket a föld művelőiként és állattartókként látjuk viszont. A szerkezet hasonló: Káin szörnyű bűnt követ el, Isten számonkér, és azonnal büntet. Mindkettő fontos: egyfelől az, hogy az eredeti bűnbeesés nem egyszeri botlás volt, hanem egy sor egyéb bűn megelőlegezése. Másfelől az, hogy Isten szeme az emberen marad, s ennyiben a magukra maradottság máris megkérdőjeleződik. Ahogyan Szokácsnál is az „Ádám, hol vagy?” kérdéssel fordul az Úr teremtményéhez, úgy Káinhoz is közvetlenül odafordul: „Hol van Ábel?” Ez tehát nem pusztán külső számonkérés, hanem mindig a bűn azonnali önmagára kiáltása is – s mindig követi a bűntudat (ez a lelkiismereti mintázat majd Jákobnál is folytatódik). Egy-két különbség azonban megfigyelhető. Káin csak a harag megtapasztalásakor érti meg, hogy mit is tett, és ez a bűntudat és félelem megindítja az Urat: ekkor kapja a jelet, amely egyszerre írja rá örökre a bűnt Káinra, de meg is óvja az önbíráskodástól. (Jelzése ez annak, hogy a büntetés joga nem az egyéné, a törvénykezés kultúrájának kezdeteiről van szó.) Isten tanítja is az embert, és törvénye mérce kezd lenni a mindennapokra. A keretben a testvércivakodás hívja elő épp ezt a mesét, s József magabiztosan jegyzi meg, hogy „[a]z én testvéreim csak veszekednek velem, de nem akarnak megölni” (23.). Akik még most ismerkednek a Bibliával, azoknak ez megnyugtató tanulság, akik a hagyomány (vagy épp a József-könyv) ismeretében olvassák Szokács Eszter könyvét, azoknak viszont baljós előreutalás.
A haragvó és büntető Úr képe erősödik az özönvíz történetével is,
amelyben fordulatos és szép részleteket olvashatunk az állatok begyűjtésének és gondozásának folyamatairól és kemény munkájáról, végül Istennek a szivárvány hordozta ígéretéről: többé nem pusztítja el az emberiséget. (József fifikás kérdése a keretben: a halakra nem haragudott Isten, őket nem akarta elpusztítani?) A bábeli torony esetével és a nyelvek kialakulásával – a keretben József egyiptomiul tanul – zárulnak az emberiség egészére vonatkozó, mitikus jellegű őstörténetek, s ezután kezdődnek a pátriárkák, az atyák történetei, amelyekkel egyben az Isten-kép tekintetében is változást tapasztalunk: az emberiséggel szembenálló, parancsosztó-büntető, a bábeli történetben egyenesen az emberek munkájába beavatkozó, féltékeny természetű görög istenekre hajazó Úr helyett Ábrahámtól egyre inkább a személyes, gondviselő Isten kezd előtérbe lépni.
Az emberiség eredetével kapcsolatos ősi történetek mesélése azt a hitet örökíti tovább, hogy Isten az ember újabb és újabb önrontó tette ellenére sem hagyja magára őt, ez nyilvánul meg az egész emberiség számára szóló szivárvány-ígéretben is. Az ősatyák történetei ugyanakkor már kapcsolódnak a zsidó nép kiválasztásához, s így a népre és az országra vonatkozó ígéretek állnak a középpontjukban, valamint az, hogy Isten mindig megtartja ígéretét Ábrahám, Jákób és József minden leszármazottja számára. Kánaán már a Mózes-könyvben is lényeges szerephez jutott, de nem véletlenül szentel Szokács Eszter külön fejezetet annak, hogy a Háránban élő és szolgáló Jákób hazaindul családjával –
itt a kis Józsefnek kell megértenie azt, hogy a „haza” számukra nem az a hely, ahol addig éltek, hanem Kánaán földje. (37.)
Ábrahám hite továbbá az Újtestamentumban is fontos helyet foglal el, hiszen a Rómaiakhoz írott levélben ő a hitből való megigazulás példája lesz: Ábrahám, miként Jákób és József is, egyedül hit által cselekszik, és hit által kap erőt a cselekvéshez (vö. még a Zsidókhoz írott levél 11. fejezetével). Ábrahám hitt akkor, amikor Sára nevetett azon, hogy idős asszonyként gyermeke lehet. Hitének nevezetes próbája, amely Szokácsnál is kellő súlyt kap, az akéda, Izsák megkötözése.
Mózes első könyvének 22. fejezetében olvassuk a hitpróbatétel eseményeit, mely szerint Isten azt parancsolja Ábrahámnak, hogy áldozza fel egyetlen fiát, akit szeret.
Szokács Eszternél már a keretelbeszélés is baljós:
József sírva fakad, amikor testvérei mintegy vészjósló példaként említik meg neki Ábrahám tettét. Jákób ekkor elmeséli a teljes, kerek történetet, amelynek lényege az Úr ígérete arra vonatkozóan, hogy nagy néppé teszi Ábrahámot: ezért lesz fontos, hogy ez a fejezet az alábbi módon ér véget: „A nap már jócskán fönn járt az égen, és ez egész népes család [ti. Jákób családja – L. J.], Ábrahám leszármazottai, csak rájuk vártak.” (51.) Ezzel a könyv nem megkerülni szeretné Izsák feláldozása történetének nehéz kérdéseit, sőt – a vonatkozó bibliai szakasz értelmezése körül egyébként máig termékeny teológiai viták folynak. Kötetünkben Izsák szemszögéből indul a mese (aki épp kútásással foglalkozik: Szokács Eszter úgy igyekszik mélységet adni Izsák egyébként a Szentírásban némiképp háttérben maradó figurájának, hogy az egyik bibliai esetet – 1Móz 26,12kk: Izsák küzd a kutakért – mélyíti el a karakterizációban), majd Ábrahám feszültségét és kínját érzékeljük (a történet adaptációs hagyományában nem egyedi eset az, hogy a külső perspektíva helyett egy-egy szereplő szemszöge lesz kinagyítva: Szír Efrém költeményében például az anya, Sára siralma is hangsúlyossá válik).
Maga az áldozati cselekménysor leírása gyors és tudósításszerű, ugyanakkor az utóhatásoknak ismét valamivel nagyobb tér jut:
a megújított ígéretnek és áldásnak, illetőleg a magába merülő, a koson elgondolkodó Izsáknak: ő kevésbé tűnik itt megkönnyebbültnek, mint Ábrahám. A keretelbeszélésben a gyermek József fölteszi a kemény kérdést apjának: „Te feláldoznál engem, ha Isten arra kérne?” (51.) A válasz: „Én, fiam, azt hiszem, nem tudnám ezt megtenni. Ezért szinte minden nap arra kérem Istent, hogy sohase kelljen ilyen döntést hoznom.” Jákób ezen a ponton nem sejti, hogy ha nem is ekként, de bizony Isten nehéz helyzet elé állítja majd fiával kapcsolatban, hogy végül „jóra fordítson” mindent.
A könyvben találkozunk még a Ráhelbe szerelmes, illetve a testvérét, Ézsaut megcsaló Jákóbbal is (amely utóbbiban az anyának, Rebekának jut az aktív „rászedő” szerep), de végül a jóra fordulással, a világ alapvetően jó voltával végződik a Kezdetben is: ez a zsidó vallás egyik alapvetése. A végső keretben a fiatal József meséli el öccsének, Benjáminnak a teremtést, annak gazdag szépségét hangsúlyozva. Szokács Eszter azonban itt is elrejt egy baljós előreutalást a hagyomány ismerői számára: „De ha Isten nem teremti meg az embert, akkor senki sem szőtt volna ilyet szép ruhát, igaz?” (79.) Tudjuk, hogy József díszes köntöse miképpen válik majd gonosz események motorjává.
Szokács Eszter és Nagy Norbert sorozata a Könyvek Könyve történeteinek markáns értelmezésekkel dolgozó, sodró lendületű gyerekkönyves irodalmi feldolgozása. A Koinónia Kiadó bibliai sorozata mellett (melyben Borbély Szilárd, Schein Gábor, Vida Gábor működött közre) kétségkívül a legeredetibb és legizgalmasabb ebben a vonulatban. A legújabb, Kezdetben című kötet – sajátszerű keretes elbeszélése, gazdag belső utalásrendszere, bátor felépítése miatt –
meglátásom szerint képes volt új lendületet adni a sorozatnak, és érződik benne, hogy szerzője különösen élvezetét lelte ebben a munkában.
(Nagy Norbert illusztrációiban ugyanakkor e kötet esetében érzek a korábbiakhoz képest összességében kevesebb eredeti ötletet: míg a Királyokban a képanyagot tartom zseniálisnak a szöveggel ellentétben, ezúttal épp fordítva látom.) Bízom benne, hogy a „kezdetekkel” nem záródik le az ószövetségi utazás, hiszen számos izgalmas állomás van még Szokács Eszter és Nagy Norbert előtt, a próféták különféle történeteitől kezdve Ruth, Jób, Jónás és Eszter könyvéig. S így az olvasó nagy kalandja is folytatódhatna az ígéret földjének fantasztikus világában.
A borítófotón a Kezdetben című kötet nyitóoldalai szerepelnek.
Szokács Eszter: Kezdetben – Bibliai történetek, Csimota, Budapest, 2020.
