Gondold meg és igyál!

Sokan sokféleképpen énekelték már meg az alkohol mámorító és letaglózó hatásait, elég Petőfi borverseire, a Krúdy-novellákra, Arthur Rimbaud szimbolista költeményeire vagy, hogy kortársat is említsünk, a Junkies zenekar dalszövegeire gondolnunk. A filmművészetben is közkedvelt téma a függőség (Piások; 28 nap; Las Vegas, végállomás stb.) és az egyszeri bulizás következményeként jelentkező macskajaj, illetve emlékezetvesztés (Másnaposok, Ronda ügy). 

Az alkoholizmusról drámát és vígjátékot is szép számmal láthattunk már. Thomas Vinterberg a Még egy kört mindenkinek című filmjével most egészen új megvilágításban mutatja be e bódító szerhez fűződő viszonyunkat. Adott egy fásult töritanár, Martin (Mads Mikkelsen), aki sem a munkahelyén, sem a családja körében nem találja régi önmagát, semmiben nem leli örömét, nincsenek céljai, egyre csak szorong, napról napra kiábrándultabb.

Amikor pszichológiatanár kollégája, Nikolaj (Magnus Millang) mesél neki és két másik munkatársuknak egy norvég pszichiáter elméletéről, miszerint

az ember túl alacsony véralkoholszinttel születik ahhoz, hogy mindig megfelelő teljesítményt nyújtson

és kiegyensúlyozottan élhessen, Martin elhatározza: kísérletet tesz a feltevés bizonyítására, vagyis kiegyenlíti szervezetében a különbséget. Első, spiccesen tartott órája annyira jól sikerül, hogy a zaklatott családi életet élő Nikolaj, a nőkkel való kapcsolatában eredménytelen énektanár, Peter (Lars Ranthe) és a magányos tornatanár, Tommy (Thomas Bo Larsen) is csatlakozik hozzá, hátha ők is önbizalmat meríthetnek az alkoholból. És láss csodát, a dolog működik!

A pedagógusok hosszú idő után újra élvezni kezdik a tanítást, közelebb kerülnek diákjaikhoz, Martin még a feleségével is megtalálja a közös hangot. Egy időre. Mert természetesen a négy férfi akaratlanul beleesik abba a hibába, amelybe oly sokan az életben: azt hiszik, uralják a helyzetet, és alkoholadagjaik mértékének pontos betartásával nem kerülhetnek bajba. Ám a kíváncsiság nagy úr, a pozitív hatások pedig erős indikátorok, ezért a kis csapat emeli a tétet:

vajon hol van az a határ, amelynek elérésével még nem keltenek gyanút a környezetükben, de továbbra is jó élményeket szerezhetnek?

Thomas Vinterberg, a Dogma 95 mozgalom társalapítója sok szempontból még mindig kitart 1995-ben tett „tisztasági fogadalma” mellett. Technikailag már nem feltétlenül törekszik a puritanizmusra, a képi anyag mindenek feletti tisztaságára, az azonban bizonyos, változatlanul a karakterábrázolást és a történetmesélést tartja elsődleges céljának.

A Még egy kört mindenkinek – melynek eredeti címe (Druk) mértéktelen ivászatot jelent – hétköznapi embereket mutat be, az elsőre képtelennek tűnő kísérlet ellenére hétköznapi szituációban. A négy tanárral nem nehéz azonosulni, hisz mindannyian küzdünk hasonló problémákkal. Az egyedüllét, az élet monotonitásában való elmerülés, illetve a kitörni vágyás sokunkat jellemez. Az, ahogyan a muskétásokként összetartó kis csapat tagjai reagálnak minderre, valószínűleg szintén nem áll távol a legtöbbünktől. A tornatanár morózussága, az énektanár önbizalomhiánya, a pszichológiatanár széthullása, a történelemtanár befordulása teljesen természetes válasz az elmélyülő gondokra.

Ugyanakkor ezek a figurák szerethetők, intelligensek és nem egydimenziósak.

Megható, ahogyan a fociedző biztatja, terelgeti a legügyetlenebb gyermeket a csapatban. Szép pillanat, amikor a zenetanár a kóruspróbán rávezeti a diákokat, hogyan éljék át jobban az előadandó művet. Bájos, amikor Nikolaj elaltatja a gyermekét, vagy amikor Martin evezni megy a családjával. Vinterberg szereplői esendők. Küzdenek, néha botlanak, de mindig igyekeznek talpraállni, és nehézségeik, bánatuk, kiszolgáltatottságuk ellenére is szeretik az életet. A film műfaja meghatározhatatlan.

Épp annyi benne a kacagtató jelenet, mint a drámai vagy az érzelmes, mégsem mondanám tragikomédiának,

víg- vagy melodrámának, és főként nem romantikus drámának. Talán a szociodrámához áll legközelebb, ahhoz viszont túlságosan humoros. Számomra leginkább életünk ellenpólusainak bemutatásáról szól. Arról, hogy barátoktól körülvéve is lehetünk magányosak és elveszettek. Arról, hogy a letörtség mögött is ott húzódik életigenlésünk. Arról, hogy bármikor lehet újrakezdeni, ha akarjuk. Vagy nem, ha nincs hozzá elég erőnk. Vinterberg voltaképp ódát készített létünkről, ám műve egyúttal figyelmeztet is: nagyon vékony a határ a boldog, örömteli és a zaklatott, mélybe rántó állapot között. Ezt azonban nem a szánkba rágva mondja el, hanem laza stílusban.

A Még egy kört mindenkinek mégsem válik könnyed, felszínes alkotássá. Vinterberg és írótársa, Tobias Lindholm nem moralizálják túl a filmet, nem mondanak ítéletet, hanem okosan, finoman mutatják be egy társadalmi jelenség napos és árnyékos oldalát. Művüket leginkább a lélekrezdülések mozijának nevezném. Remek ritmusban váltják egymást a különböző hangulatú jelenetek, így

a szereplőkhöz hasonlóan nincs időnk sem teljesen nekikeseredni, sem vidámságunkban nagyon elengedni magunkat.

Talán egyetlen erőltetett rész került az alkotásba, nevezetesen az egyik érettségiző tanuló felelete Kierkegaard filozófiájáról, de sokat ez sem ront az összképen. Meglehet, ez is inkább amolyan kikacsintás a dán rendezőtől, hogy „ilyen az, amikor valami túl direkt”. A finálé pedig egészen káprázatos: hollywoodi musicaleket idéz, ugyanakkor nincs feltétlenül happy end-érzetünk. A történet ugyanis nyitott marad, nem egyértelmű, hogy Martin a mámort és felszabadultságot választja-e, vagy tánca egy életszakasz lezárása a visszaszürkülés, ne adj isten a reményteljes új kezdet előtt?

A mindig csodás Mads Mikkelsen lestrapált arca, apátiába süllyedő tekintete hosszú időn át elkísér majd bennünket, mint ahogyan elszánt italozása és önfeledt tánca is. Legalább olyan „jó alkoholista”, mint Ed Harris volt Jackson Pollockként (Pollock, 2000) és Nicolas Cage Ben Sandersonként (Las Vegas, végállomás, 1995), sőt sokszínűbb náluk, eszköztára szélesebb spektrumot ölel fel. Tanárkollégái bőrében is brillíroznak a színészek, különösen Thomas Bo Larsen tette magáévá a kedélytelen fociedző szerepét. Az ő karaktere szemlélteti leginkább, hogy az alkohol általában az alapállapotunkat erősíti fel, és hogy a cél nem feltétlenül szentesíti az eszközt, ha elveszett önmagunkhoz akarunk visszatalálni. Sturla Brandth Grøvlen operatőr is fantasztikus munkát végzett, festőként játszik a fényekkel és árnyékokkal, képei szépen emelik ki a szereplők aktuális hangulatát; élesebbek és ragyogóbbak a pozitív eseményeknél, sötétebbek és elmosódottak a letargia és a részegség esetén.

A kameramozgások és az arcokat kíváncsian, ráérősen fürkésző közelik a Dogma 95 téziseit idézik elénk,

mint ahogyan a jelenidejűség és az a természetesség is, amivel a tehetséges operatőr odavarázsol bennünket az eredeti helyszínekre. A film erényei között kell említeni a zenét is, mely lágyan simul az alkotásba, és remekül szolgálja a történetet. Hol az iskolai kórustól hallunk egy csodás művet, hol a hi-fiből, rendre valamely szereplő hangulatát aláfestve.

Hogy mennyire tudnak majd azonosulni Vinterberg alkotásával a női nézők, azt nem tudom – kár, hogy legalább egy tanárnő nem tarkította „Miladyként” a „muskétások” csapatát –, annyi bizonyos, az életközepi válságot átélő férfiak számára sok-sok jelenet lesz ismerős. A dán mester, ha nem is alkotott oly nagyszerűt, mint a Születésnappal, vagy A vadászattal, ezúttal is elgondolkodtat és szórakoztat bennünket. A legjobb nemzetközi játékfilm Oscar-díjával kitüntetett művét meleg szívvel ajánlom mindenkinek, ám aki a megtekintése után úgy gondolja, lazán legurít egy italt, az fontolja meg jól, mert nem mindig könnyű megállni az első után!

Még egy kört mindenkinek (Druk), 2020. Rendezte: Thomas Vinterberg. Írta: Thomas Vinterberg, Tobias Lindholm. Szereplők: Mads Mikkelsen, Thomas Bo Larsen, Lars Ranthe, Magnus Millang, Maria Bonnevie. Forgalmazza: Vertigo Média Kft.

A Még egy kört mindenkinek a Magyar Filmadatbázison.