A HIV-vírusfertőzés, illetve az ennek következtében kialakuló AIDS ugyan manapság kevésbé van a köztudatban, főleg a koronavírus-járvány árnyékában, ám ettől még létező, súlyos betegség, amely máig szedi az áldozatait. Erre figyelmeztet a brit Ez bűn című minisorozat, valamint ezzel összefüggésben arra is, hogy korunk „népbetegsége” a homoszexuálisok stigmatizációja.
A homofóbia máig globális társadalmi probléma annak ellenére, hogy az 1969-es Stonewall-lázadás óta az LMBTQI-közösség tagjai egyre gyakrabban mutatják meg magukat. A szexuális másságot vagy a nemi identitás kérdését – főleg persze Nyugaton – egyre liberálisabban kezelik. Elég csak az éppen aktuális magyar törvénycsomagra gondolni, amely olaj lehet a magyar homofóbia tüzére, hiszen ez úgy stigmatizálja a homoszexuálisokat és a transzneműeket, hogy egybemossa őket, illetve az ügyüket a pedofíliával. Holott
a szexuális másság a tudományban már régóta nem számít devianciának
(más néven parafíliának), míg a pedofília igen, és a kiskorúak szexuális zaklatását természetesen ugyanúgy büntetni kell, mint bármilyen szexuális zaklatást. A homofóbia vagy a transzfóbia persze mindig úgy működött, hogy leegyszerűsítette az LMBTQI-közösség tagjainak ábrázolását, és sztereotípiák mentén homogenizálta a melegeket vagy a transzneműeket.
Az 1980-as évek elején kirobbant HIV- és AIDS-pánik is gyorsan homofób gyűlöletté alakult, amelynek centrumába a neokonzervatív politikai retorikában és a közbeszédben egyaránt a meleg férfiak kerültek, holott ez a súlyos betegség érintette a heteroszexuális nemi életet élő embereket és a droghasználókat is. A homofób propagandát persze az arányok érdekelték, nem a tények, így eleinte, a köztudatba kerülése után még a „meleg influenza” elnevezéssel is illették a Reagan- és Thatcher-korszakig ismeretlen kórt. Erről a problémáról értekezik brit kontextusban Russell T. Davies (a Ki vagy, Doki? című sorozat író-producere) minisorozata, az Ez bűn.
Az HBO GO-n látható széria öt epizódja tíz évet ölel fel: 1981 és 1991 között játszódik a cselekmény,
amelynek főhősei javarészt fiatal meleg férfiak, akik éppen megkezdték önálló életüket, azaz kiszabadultak az iskolából, és elindultak álmaik megvalósításának útján. Londonban ismerkednek meg egymással, ahol dacára az 1970-es évek második felében az Egyesült Királyságban is végbement neokonzervatív fordulatnak, a fiatalok kibontakozhatnak, belevethetik magukat az éjszakai kalandokba. A melegek megtalálhatják a maguk közösségét, törzshelyét, ahol habzsolhatják az életet, na meg a szexuális partnereket, sőt még az igaz szerelem is megtalálja őket.
Ebbe a felszabadult világba csöppen bele a konzervatív családi hátterű Ritchie, Roscoe és Colin – mindhárom karaktert az LMBTQI-közösséghez tartozó színész játssza –, akik szembekerültek a zárt gondolkodású társadalom tagjaival, ám
a fővárosban, a meleg közösségben felvállalhatják nemi identitásukat.
A biszexuális Jill támogatásával, aki egyfajta pótanyja mindenkinek (bár amúgy maga is huszonéves), egy saját „főhadiszállást” alakítanak ki maguknak, és Ritchie egyik queer performansza után a „Laaa!” lesz a jelszavuk. Idilljükbe olyan alattomosan férkőzik be az AIDS-pánik, amilyen alattomosan és lassan a vírus is átveszi az irányítást az ember szervezete felett, hogy leállítsa az immunrendszerét. A sorozat a csoport válságát, szétesését mutatja be, amelynek csak kiváltó oka az AIDS, egyébként az emiatt kialakult pánik és a felerősödő homofóbia a valódi katalizátor.
Bár a brit Channel 4 által gyártott Ez bűn nem annyira remek sorozat, mint az HBO Csernobilja, hatása, jelentősége viszont ahhoz mérhető. Ugyanolyan frappánsan sűríti egységes történetté az 1980-as évek AIDS-pánikját, mint ahogy azt Craig Mazin tette az 1986-os katasztrófával. Az alkotók jó érzékkel adagolják az információkat, így részről részre fokozzák a feszültséget. Nem sokkolásra törekednek, nem elsősorban arra fókuszálnak, hogy milyen testi és mentális deformációkkal jár az AIDS. A tünetek közül három szereplőn keresztül mutatnak meg egy–két jellegzetesebbet, tehát olyan horrorisztikus jelenetek nincsenek az Ez bűnben, mint a Csernobilban, még ha bőrdaganatokat vagy gombákat látunk is a minisorozatban.
Russell T. Davies és csapata annak a megragadására törekedtek, hogy a HIV rendkívül alattomos vírus,
amely sokáig csak lappang az emberben, aki az első rosszullét után akár hetekig tünetmentes maradhat, ám ha elért az AIDS-fázishoz, akkor már nem lehet rajta segíteni. A szériának roppant feszült a szerkesztésmódja: amikor a főhősök egyik barátjuk halála után rászánják magukat a tesztre, az alkotók sokáig késleltetik a diagnózis feltárását, így átadva azt a szorongást, amelyet az 1980-as évek elejéig ismeretlen vírus és betegség közelségének érzete okozott az akkori melegeknek.
Az Ez bűnben a tudatlanság és az ismeretlen vírus miatt kialakult tévhitek, sőt mítoszok tartják rettegésben a melegeket és a heteroszexuális társadalom tagjait egyaránt. Míg az Egyesült Államokban már az 1970-es évek végén azonosították az AIDS-et, addig az Egyesült Királyságban elég sokat kellett várni arra, hogy hivatalosan is foglalkozzanak vele. 1981 végén egy negyvenkilenc éves homoszexuális férfi volt az első brit áldozata a betegségnek, de
csak 1987-ben vette kezdetét a kormány által indított AIDS-felvilágosító kampány
(„AIDS: Ne halj bele a nemtörődömségbe!”). Ugyanebben az évben Diana hercegnő közbenjárására nyílt egy részleg a HIV-fertőzöttek kezelésére a Middlesex Hospital nevű kórházban, majd a hercegnő kesztyű nélkül fogott kezet AIDS-betegekkel. Ez utóbbi azért volt fontos gesztus, mert a tévhitek egyike az volt, hogy ilyen egyszerű érintkezés útján is elkapható a vírus.
A HIV leginkább nemi úton, vérrel, ondóval, anyatejjel vagy hüvelyváladékkal terjed, legjellemzőbb fertőzési módja a szexuális aktus, illetve a kábítószer-használók körében a nem steril tű alkalmazása. Ha a vírust a fertőzéstől számított hetvenkét órán belül azonosítják, még nagy eséllyel kiirtható a szervezetből, azonban ezt követően beépül a sejtekbe, és a ma ismert gyógykezelésekkel is csak lassítható az immunrendszert károsító hatása. Három-négy hét a lappangási idő, majd láz, hányinger, kiütések, fáradékonyság, nyirokcsomó-megnagyobbodás formájában jelentkezhetnek az első tünetek. Ezek után
akár nyolc év tünetmentesség is következhet, de a vírus szaporodása ettől nem áll meg.
Ha az AIDS-szakaszba lép a vírusfertőzés, akkor kezelés nélkül fél év alatt is elviheti a beteget, mivel az immunrendszer ekkorra már annyira legyengül, hogy semmilyen kórokozóval szemben nem tudja felvenni a küzdelmet. Az érintett személy mentálisan is leépül, gombás fertőzések és daganatok jelenhetnek meg nála, és innentől kezdve esélytelen a felgyógyulása.
Az Ez bűn ennyire részletesen nem mutatja be a különböző fázisokat, azt azonban leleplezi például Ritchie esetén keresztül, hogy a pánik és a kétségbeesés abszurditásokra sarkallhatja az embert. A beteg olyan mítoszok hatása alá kerülhet, hogy sok vitaminnal, nyers tojás fogyasztásával, sőt akkumulátorsavval erősíthető az immunrendszer, illetve legyőzhető a HIV. Természetesen Russell T. Davies elsősorban erre a szörnyű betegségre szerette volna felhívni a figyelmet, de az Ez bűn korunkban többletjelentéssel bír, hiszen a koronavírus-járvánnyal kapcsolatban hasonló tévhitek keringenek a mai napig.
A sorozat tehát bemutatja a vírusjárvány, illetve általában a víruspánik tömeglélektanát.
Függetlenül attól, hogy a hősök milyen szexuális beállítottságúak, mindegyikőjükre érvényes, hogy hatalmába keríti őket a pánik. A harsány, olykor agresszív és szélsőséges Roscoe maszkot húz, amikor a szobatárs Colinról kiderül, hogy fertőzött, de még az abszolút liberális és mindenki felé nyitott Jill is csak gumikesztyűben mer Gregoryhoz, közös barátjukhoz közeledni. Sőt, a halálos ágyukon fekvő melegek kétségbeesésükben sírva fakadnak, és kimondva-kimondatlanul is magukat vádolják, amiért nem voltak óvatosabbak, amiért melegek, és „szodómiát követtek el”.
Eltekintve most a homofóbiától, ez az attitűd a koronavírus-járvány idején is jellemző, legyen szó a fertőzésről, a maszkviselésről vagy az „oltásirigység” jelenségéről. Magyarországon is emberek verekedtek össze a maszkviselésen, mutogattak egymásra, hogy ki miatt szabadult el a vírus, és még Donald Trump idején maga az elnök terjesztette el az Egyesült Államokban a „kínai influenza” kifejezést, amelynek következtében számos ázsiai-amerikait értek rasszista támadások. Az Ez bűnben inkább csak a negyedik részben,
a melegek utcai tüntetési jelenetében kerül elő nyíltan a többségi társadalom részéről a homofóbia:
az utat elálló LMBTQI-aktivistákat, így a főhősöket is obszcén szavakkal illetik az autósok, majd a rendőrök gumikesztyűkben érkeznek tömeget oszlatni. A sorozat nem ragozza túl a nyílt és intézményes homofóbiát, tulajdonképpen ebbe az egy jelenetbe sűríti, miért káros nemcsak maga a betegség, hanem az arra adott társadalmi-hatalmi reakció is.
A kesztyű a félelem és a tudatlanság jelképe mind a rendőrök, mind Jillék viszonylatában, továbbá a távolságtartást, az elszeparáltságot, a betegek stigmatizálását is szimbolizálja. A társadalmi reakciókhoz kapcsolódóan
a családi konfliktusokat is ízlésesen, visszafogottan, a maguk természetességében ábrázolja az Ez bűn.
Ritchie és Roscoe családja kerül centrumba: előbbié átlagos, konzervatív fehér szülőket jelent, akik nem utasítják el a homoszexualitást, egyszerűen tudomást sem vesznek róla. Utóbbié fekete, mélyen vallásos família, amelynek idősebb tagjai halálos bűnnek tartják a „szodómiát”, vagyis a férfi és férfi közötti szexuális kapcsolatot. Roscoe esetében viszonylag egyszerűbb a konfliktus kezelése és feloldása, mert a harcias fiatal férfi bátran faképnél hagyja a családját, köztük lelkész édesapját. Radikális öltözködési stílusra vált, amellyel egyértelműen kifejezi, hogy elutasítja szülei konzervatív-vallásos értékrendjét, amelybe nem fér bele a homoszexualitás.
A fő-főhőssel, Ritchie-vel vannak a nagyobb gondok, és Colin mellett ő válik a széria legérdekesebb, egyúttal leginkább tragikus sorsú karakterévé. Sajnos
általában jellemző az Ez bűnre, hogy összességében nem sikerült sztereotípiák nélkül, komplexen bemutatni a melegeket:
Colint leszámítva nagy részük harsány, szexuálisan kirívó, a velük szimpatizálók pedig túl kedvesek, túl makulátlanok, ezért – mint Jill – alapvetően unalmas karakterek. Ritchie is problémás az első két részben, és az őt játszó Olly Alexander – aki egyébként könnyűzenei előadó is, a Years&Years nevű zenekar énekese – olykor ripacskodik, ami már csak azért is ironikus, mert a sorozatban egy feltörekvő, tehetséges színészt játszik. Szerencsére, amikor őt is eléri az AIDS-pánik, drámai karakterré érik, és ezzel együtt Alexander is megmutatja, hogy nem csak szerepe szerint tehetséges.
Ritchie családi hátterét tipikusként is jellemezhetnénk, hiszen szülei még akkor sem akarják elfogadni fiuk másságát, amikor az már AIDS-es betegként fekszik a kórházban. Ám azért újszerű, illetve a filmes kliséktől végső soron eltérő ez a kapcsolat, mert
édesanyja, Valerie és édesapja, Clive sosem akartak tudomást venni a jelekről, amelyek gyermekük másságára utaltak.
Ezt didaktikusan Valerie fejére is olvassa az egyik kórházi dolgozó, majd Jill is. Valóban elgondolkodtató, hogy bár a fiú sem merte nyíltan apja és anyja szemébe mondani az igazságot, azok struccként viselkedtek, ami egyenes út volt az AIDS felé, hiszen ha nem beszélnek a fiukkal annak szexualitásáról, hogyan is tudnák őt felvilágosítani a nemi úton terjedő betegségekről? Ismét a jelenlegi magyar törvénycsomag juthat eszünkbe: az Ez bűn Ritchie tragédiáján keresztül mutatja be, milyen káros hatása lehet a hallgatásnak, a homoszexualitásról folytatott párbeszéd és a felvilágosítás hiányának.
Az AIDS-szel kapcsolatos tévhitek rengeteg ember halálához vezettek, olyan fiatalok álmait foszlatták szerte, karrierjét törték derékba, mint amilyen Colin vagy Ritchie karaktere. Az LMBTQI-közösség tagjainak stigmatizálása, a pedofilokkal való összemosása pedig még nem tudjuk, hová fog vezetni.
A minisorozat tehát sokrétű, az AIDS-veszély és a homofóbia problémája mellett még a szexuális kizsákmányolásról is értekezik
Colin karakterén keresztül. A fiú egy ruhaszabászatban helyezkedik el, ahol a főnök burkoltan és nyíltan is szexuális utalásokat tesz neki. Majd egy New York-i útjuk során direktebben is próbálkozik nála, hogy aztán a visszautasítást látva egyszerűen kirúgassa a fiút. A felszínen, formálisan konzervatív brit idős férfi az álszentség megtestesülése, ahogy Roscoe főnöke és szeretője is, aki szerint „a szarba is bele kell szagolni, hogy újra érezzük a virág illatát”, utalva ezzel kicsapongásként, eltévelyedéseként értelmezett homoszexuális „kalandjára”. Colin felettese talán a rosszabb: visszaél hatalmával, pozíciójával, élet-halál uraként viselkedik, ha nem teljesül, amit kíván. Ilyen módon az Ez bűn a közelmúlt szexuális zaklatási botrányait is érinti.
Russell T. Davies sorozata rövidsége ellenére rétegzett, sok témát taglal, és jól adagolja a feszültséget. Komoly, komor témája azonban nem zárja ki a humort (lásd Roscoe obszcén, de mulattató bosszúját főnökén és a Thatcher-kormányzaton), valamint a kortárs sorozatokra jellemző remek zenéket sem (a Queen Who Wants To Live Foreverje az egyik epizód végén különösen megható, hiszen Freddie Mercuryt is az AIDS vitte el), amelyek nemcsak elgondolkodtató, de élvezhető alkotássá avatják az Ez bűnt.
Természetesen a cím ironikusan utal arra, hogy a homoszexualitás bűn, illetve arra, hogy az igazi bűn, a homofóbia a társadalomé.
A melegek és a transzneműek megbélyegzése már csak azért is káros, mert bűntudatot, önvádat, önmarcangolást generál. Ez HIV és AIDS nélkül is a nem-heteroszexuális emberek életébe kerülhet, hiszen a közelmúltból nem egy, magyar öngyilkossági esetről is tudunk, amelyek áldozata a homoszexualitásával nem tudott megbékélni az őt körülvevő közeg elutasítása miatt.
Ez bűn (It’s a Sin), 2021. Alkotó és író: Russell T. Davies. Rendező: Peter Hoar. Szereplők: Olly Alexander, Omari Douglas, Callum Scott Howells, Lydia West, Stephen Fry, Neil Patrick Harris, Keeley Hawes. Forgalmazó: HBO GO.
Az Ez bűn a Magyar Filmadatbázison.
