A debreceni MODEM Modern és Kortárs Művészeti Központ legnagyobb termében kapott helyet az Időhúzás című kiállítás, amely Kicsiny Balázs nemzetközileg is elismert kortárs magyar képzőművész határokat átlépő munkásságának főbb etapjait mutatja be. A művész több mint harminc évet felölelő életmű-kiállítása zárt falak mögött, 2020. november 14-től várakozott a nyitásra. A lezárások alatt a munkákat tematikus online tárlatvezetéseken keresztül ismerhette meg a nagyközönség, a videóanyagok visszanézhetők a múzeum YouTube-csatornáján.
Az időbeliség művészi kifejezése központi szerepet tölt be a teljes retrospektív kiállítási anyagban, illetve a felvonultatott alkotói korszakok vonatkozásában is. Kicsiny Balázs a dolgok eredeti összefüggésükből való kiszakításával, majd új kontextus szerinti összeillesztésével operál. Mindez a pandémia sújtotta időszaknak a kulturális szektort érintő változásaira is rezonál.
Az időhúzás mint a cselekvésből való kivonulás vagy az attól való elhatárolódás jelensége abszurd folyamat,
melynek művészi kifejezését a járvány miatti korlátozások csak fölerősítik. Az aktualitás ebben az értelemben tovább formálja és kiegészíti a művek jelentésrétegeit, s a kortárs alkotások ezáltal képesek a megújulásra és az eredeti összefüggésrendszerüket átható friss szemlélet közvetítésére. A múltból a jelenbe terelt gondolatok új köntösbe öltöznek a művészi képzelőerő által.

Kicsiny Balázs életművének átfogó bemutatása a 2000-es évektől készített egy- és sokalakos installációitól indul. A kiállítás legfrissebb munkája a Szépművészeti Múzeum 2019-es Rubens, Van Dyck és a flamand festészet fénykora című kiállításához készített, Végső vágás a képek birodalmában című helyspecifikus műalkotás, vagyis az elmúlt másfél évet jellemző járványhelyzet művészi interpretációjával nem találkozunk. Ugyanakkor
a lezárások okozta újfajta életérzés hatására friss asszociációkkal gazdagodhatnak a művek.
A kiállítás kiemelten foglalkozik Kicsinynek az installációkat megelőző, a gondolatok rögzítése és vizualizálása céljából készített kis méretű színezett rajzaival, majd az időben visszafelé haladó kiállítás a kétezres évek elején készült Suszterinas című videómunkához jut el.

A térbeli alkotásokhoz kötődő rajzok átvezetnek bennünket az 1980-as évek korai festményeihez. A Fecske című alkotáson már megfigyelhető a képkeret elhagyásának szándéka és a képből való kilépés lehetősége. Az 1990-es évek plasztikus, szenes munkái (széndarabokból álló felületre készített fehér rajzok) erősen a gyermekkori emlékekhez, Salgótarján és Nagybátony bányavárosi környezetéhez köthetők.
A művész gyerekként megtapasztalta a nagyvárosi, valamint a vidéki életet is,
a különböző élethelyzetek és látásmódok párhuzamba állítása, illetve az ezzel járó kritikai szemlélet határozza meg Kicsiny művészi pályafutását. Munkásságában az alakok különböző szerepeket öltenek magukra, az élethelyzetek és tevékenységek abszurditása a különböző idő- és térélmények ütköztetésén alapul.

Bódi Kinga, a kiállítás kurátora a tárlatvezetésen kiemelte, hogy id. Pieter Bruegel Gyermekjátékok című 16. századi festményét hívta inspirációul a térszervezéshez és a kiállítás koncepciójának kidolgozásához. Erről a kiállítási katalógus prológusában is részletesen olvashatunk. A játszóteret megidéző elrendezés nemcsak a csoportokat, illetve azok egymáshoz való viszonyát hivatott bemutatni, hanem az érzelemmentes, kimerevített cselekvéssorozatokra is kitűnően reflektál. Az életkép mint játék-tér ilyen formában feszültséget kelt,
az időben és térben összesűrített figurák mozdulatai szinte függetlenek a belső motivációtól.
A távolságtartás gesztusa tükröződik a tárgyak gépies használatából, emellett az egyes játszó csoportok szimbolikusan társadalmi problémákat, fogalmakat dolgoznak fel.

A Kicsiny-installációk térszervezése hasonló játszótér-érzetet kelt, ahol a kurátor szerint „a játszó alakok fogalmi attitűdjei” kerülnek előtérbe. A párhuzamállítás abból a szempontból is érdekes, hogy Kicsiny szándékosan elfedi az emberalakok érzékszerveit, így a különböző tárgyakkal eltakart arcokon érzelmek sem tükröződhetnek. A testek kiszolgáltatottsága,
a cselekvések céltalansága és lehetetlensége egyszerre ruházza fel tragikus és komikus hatásokkal az installációkat.
A kiállítótér építészeti jellege és az installációk egymáshoz viszonyított elrendezése függvényében változik a csoportok hangulati és tartalmi komplexitása. Az alkotások különböző időben készültek, több kiállításon is szerepeltek, a különböző terekben kisebb változásokon estek át. A kiállítás katalógusában a művész személyes visszaemlékezésein keresztül végigkövethető több munka, például az Ideiglenes feltámadás és a Domesztikációs kísérlet fejlődéstörténete, kiállítóterekbe történő adaptálása.

A MODEM white cube termében elhelyezett csoportok különlegessége az egymásra való reflektálás lehetőségében rejlik. A mozdulatok ismétlődő hasonlósága vagy ellentétes iránya, a tárgyak relevanciája vagy funkció nélkülisége megerősítő, illetve kioltó jelleggel is bír. A fent és a lent különböző asszociációival találkozunk: zuhanás és felemelkedés, égi és víz alatti. Ezeket részben a tárgyhasználat segítségével teszi olvashatóvá a művész. A 2005-ös Velencei Biennáléra készült Ivócsarnok című munka szereplői búvársisakban – festett lámpabúra egy salgótarjáni gyárból –,
pizsamában, gumikesztyűben és gumicsizmában, víz alatt térdelve éppen inni készülnek egy-egy serlegből.
A paradox, tragikomikus szituációt az az elképzelés ihlette, hogy a kulturális esemény megnyitóján majd a társadalmi rétegek találkozása feszültséget teremt, az egyszerű, pizsamában lévő emberek jelenléte a nyakkendős elit között, vagy esetünkben a múzeumi tér nézőközönsége előtt inkább a kiszolgáltatottság érzetét kelti. A fent és a lent szimbolikája a jólét kérdéskörét és Velence vízhez kötődő identitását is kifejezi.

A különböző irányú mozgások lehetőségként tárulnak elénk, hiszen az installációk nagy része statikus, így az alkotás egy elgondolt dinamikus cselekvés kioltásában ölt testet. A mozdulatok elvégzése a térben lehetetlenített, de időben, az alkotói munka közben, a nézői értelmezés során és az installációk egymásra utalásának folyamatában narratívák születnek. A tárgy-kapcsolatok visszautalnak a témaválasztásra, az inspirációra vagy akár a művészi kifejezésmód egy-egy visszatérő mozzanatára. A poliészter testöntvények karaktere, az „arcnélküliség” és a sisakok, a pepita motívum és az óra a művészi ént reprezentáló elemekké válhatnak.
Kicsiny Balázs realista művésznek vallja magát, munkáit a valóság ihleti,
a valóságról szólnak és fontos, hogy a kortárs közegben miként mutatnak rá aktuális kérdésekre. Egyes gondolatkörök több évig formálódnak és sok esetben véletlenszerűen egészülnek ki olyan talált tárgyakkal, melyek formavilága vagy társadalmi- és kulturális vonatkozása alkalmas az installációba való integrálásra. A megfelelő szimbolikus tárgy megtalálása, a személyekhez köthető tárgy-történetek, az ahaélmény mint életesemény mind az alkotómunka része.

A tárlatvezetés után lehetőségem volt egy rövid beszélgetésre a művésszel. Kicsiny Balázs hangsúlyozta az Anthem I. című alkotása személyes vonatkozását. A csillárról lógó ejtőernyős alak katonai egyenruhára emlékeztető fehér öltözete fürdőköpenyből készült, melyet a művész a felesége segítségével varrt megfelelő formára. A gyűjtési folyamatban a jelentéssel teli tárgyak és kellékek fogalompárokat alkotva, kicserélődve, társulva, átkonstruálva többletjelentéssel gazdagodnak. Inspirációs köteggé válva, egyfajta montázsként megszületik az egyedi kifejezőerővel és jelentéssel bíró művészi produktum. Fontos kiemelni, hogy
Kicsiny az alkalmazott kiegészítők és eszközök esetén az egyszerűségre törekszik, az ő kifejezésével élve: „minden az, ami”.
Elmondása szerint a ruházat megválasztásakor elsődleges szempont, hogy a 20. századon belül ne legyen datálható, mikor készült az adott darab. Ugyanakkor a dizájn fontos, mert ez a tartalmi megtervezettség és az esztétikai koherencia feltétele. A hétköznapi tömegcikkek és a legolcsóbb ruhadarabok funkcióját Kicsiny a mű kontextusa alá rendeli, hogy ne vonják el a figyelmet a nagy egészről, és ne is terelhessék teljesen más irányba az értelmezést, mint amit művészi célként az alkotó meghatározott.

Tehát az alkotói folyamat során irányított a jelentésadás, a néző értelmezési folyamatában pedig elsődleges a koherens összkép megfigyelése.
A művész rákérdez a műalkotás és a néző viszonyára, s oldja a köztük feltételezhető feszültséget:
csökkenti a hétköznapi és az értékes, az utcai és a múzeumi közeg különbözőségét. Az installációk erősen szimbolikusak, ami a nézőt szabad asszociációra, kreatív és aktív műértelmezésre ösztönzi. A műtárggyal nemcsak értelmezési síkon léphetünk kapcsolatba, hanem fizikálisan is, hiszen a posztamens nélküli, földre helyezett installációk beengedik tereikbe a látogatókat. A külső olvasatok és a műhasználat hatására megnő a távolság a művész és alkotása között. Elmosódik a határ a múltban létrehozott művészeti munka tárgyiasult mivolta és a jelenben betöltött interaktív, befogadói funkciója között.
Az értelmezést segítik a külön szekcióban bemutatott színezett rajzok is,
melyek akár az installációkhoz készített tervsorozatként is felfoghatók. Ezek a vegyes technikával készített, színezett rajzok gazdag tartalommal bírnak. Rögzítik az alakok térbeli elhelyezkedését, a csoportkompozíciót, a mozdulatokat és a komplex tárgyi és építészeti környezetet. A tervvariációk végigkövetésével megfigyelhetők azok a stabil elemek, melyek a művészt a síkból kilépve a téralakítás szempontjából is foglalkoztatják.

Az Anthem II. című műhöz kapcsolódó Idegen táj, idegen ecsettel és a Visszatükröződés a mennyezeten című rajzokon szembetűnő a folyamat, melynek során a vizuális elemek és formák szabadon alakulnak, cserélődnek. Az előbbin a lovagló alak alatt a sárba süllyedve még látható a ló, és az installációhoz képest konkrétabban azonosítható a kengyel formája és funkciója. A rajzon az alak Münchhausen báróként a saját haját megragadva próbál kiszabadulni, míg az installáción a haj meghosszabbítása már mentőkötélként vagy visszatartó erőként is értelmezhető.
Lehetetlen, egymást kioltó cselekvések és történések allegorikus értelmezésváltozatait látjuk.
A háromdimenziós installáció megtervezéséhez Kicsiny elhagy egyes tartalmakat, stilizál. A rajzokon meglévő karakteres fény-árnyék hatások és a napszakot sejtető természetes vagy irányított fények a térben nem szükségszerűen jelennek meg. A részletező vizualitás lehetőséget biztosít a gondolatok konkretizálására, a művészi elképzelés kifejezéséhez releváns és minimális elemek megtartására, ezen felül az installáción belül fellépő kapcsolati hálózat tisztázására. A tudatosított művészi munka formailag és színvilág tekintetében is karakteres installációkat eredményez.
Az Időhúzás egy izgalmas művészi életpálya különösen friss szemléletű és inspiratív válogatását nyújtja, ahol a néző aktív résztvevőként és értelmezőként járul hozzá a kortárs munkák relevanciájához.
Kicsiny Balázs Időhúzás című kiállítása 2021. augusztus 22-ig látogatható a debreceni MODEM Modern és Kortárs Művészeti Központban.
A borítófotón Kicsiny Balázs Édes otthon című 2005-ös installációja látható (fotó: Süli-Zakar Szabolcs).