A szokottnál is nehezebb átfogó képet adni az év hazai kiállításairól, hiszen a koronavírus-helyzet okozta korlátozások miatt számos galéria bezárt, remek tárlatok maradtak el vagy váltak váratlanul látogathatatlanná, és bár voltak kísérletek az online térbe költöztetésre, ahhoz, hogy ezek esztétikai hatása megközelítse a bejárás nyújtotta élményt, még óriási fejlődésre lesz szükség az augmentált és virtuális valóságok terén.
Néhány fontos progresszív összeállítás említéséről le kellett mondanom, hogy ezúttal is kizárólag olyan tárlatok kerülhessenek a listára, amelyeket sikerült személyesen megtekinteni, ugyanakkor így is félrevezető lett volna a mindennapjainkat áthangoló globális krízistől függetlenül értelmezni őket.
10. Varga Tamás: Időszámításom szerint, b24 Galéria, Debrecen, 2020. január 31. – március 7.
A b24 Galéria a debreceni kulturális élet fontos helyszínévé vált az elmúlt évtizedben, ahol a szcéna emblematikus alakjai és a középgeneráció meghatározó képviselői mellett a legígéretesebb fiatalok is bemutatkozási lehetőséget kaptak – érdemes külön is megemlíteni a helyi kötődéssel bíró művészeti egyetemistákra koncentráló Új Hullám sorozatot, amelynek a második kiállítása szintén majdnem helyet kaphatott ezen a listán.
Szoboszlai Lilla galériavezető az elmúlt években jó arányérzékkel válogatott a különböző hátterű művészek közül,
és a kiállítótér sajnálatos bezárása előtti utolsó tárlat egy a klasszikus fotográfiai tradícióra ízlésesen építő, ugyanakkor bátran kísérletező fotós visszatekintő kiállítása lett. Varga Tamás rendszerint analóg eljárások alkalmazásával, régi, nagyméretű, általában faszerkezetes fényképezőgéppel hozza létre egyedi műtárgyi minőségre szert tevő munkáit. A választott fotográfiai eljárás és a tradíció felől is jelentéses téma kölcsönhatására építve jutott el egy letisztult formanyelv megteremtéséhez.
Az elsődlegesen az elmúlt évtized munkáiból válogató, tematikai szempontból igen változatos, Időszámításom szerint című tárlatot az tette zavarba ejtővé, hogy a készítési eljárásoknak és a hordozónak köszönhetően a képek eloldódtak a kortól, amelyben készültek. A fekete-fehér portrék, tárgy- és tájképek méret és forma tekintetében is igen változatos módon jelentek meg a háromosztatú galériatérben. Az egyik leglátványosabb sorozat, a Testképek (2020) Wilhelm Conrad Röntgen első, 1895-ös felvételét is megidézte, amelyet a fizikus mintegy 20 perces expozíciós idővel hozott létre Anna Bertha Ludwig kezéről. Varga Tamás a saját kézfejéről, koponyájáról és a lábfejéről készült röntgenfelvételeket használta fel, hogy azok felületén kollódiumos eljárással, friss exponálással rögzítsen újabb réteget.
A három vörösen izzó kép hátsó megvilágításával a transzparens felületek a tárlat leghangsúlyosabb darabjaivá váltak.
A kéz röntgenképére exponált kézfej létrehozta a két téma eredendő összetartozásának illúzióját, és hasonló hatást ért el a lábszárcsontra exponált csizma látványa, épp ezáltal erősödött fel annak a manipulálhatóságra reagáló ironikus gesztusnak a hatása, hogy a harmadik képen a koponyaüreget egy pöttyös labda töltötte ki.
9. Biró Dávid: Do You Accept Cookies?, Trapéz Galéria, Budapest, 2020. június 9. – szeptember 18.
Biró Dávid 2020-as projektje problémaérzékenyen irányította rá a figyelmet az embert leginkább identifikáló testrész, az arc felismerésének technológiai összefüggéseire, illetve ezen keresztül a megfigyelhetőség és a személyiségi jogok kérdésére, lehetséges stratégiákat is kínálva az arcfelismerésben szerepet játszó algoritmusok kijátszására. A galéria bejáratnál az Update Notice for Changes in Legal Agreements (Frissítse a jogi megállapodások változásával kapcsolatos értesítést, 2020) című installáció fogadta a látogatót, ahol okostelefont idéző fekete plexiken tűntek fel egyrészt pontszerűen pixeles, tehát láthatóan az arcfelismerő szoftver által szkennelt arcok, másrészt ezek körül felhőszerűen elszórva a meghatározó adatkezelési útmutatókból, tájékoztatókból vett idézetek – köztük éppen középen a kiállítás címét adó mondat.
A térbeli hierarchiának alárendelt, dialogizáló állítások megerősítették, relativizálták vagy épp érvénytelenítették egymást,
és maró gúnnyal idéztek fel a magánszféra megsértésével kapcsolatos eseteket. A látszólag a felhasználót védő kijelentéseket Zuckerberg 2010-es mondata ellenpontozta: „Privacy is no longer a social norm.” (A magánszféra többé már nem társadalmi norma).
A belső térrészben a Do You Accept Cookies? (Elfogadja a sütiket?, 2020) című sorozathoz tartozó fotók kaptak helyt, amelyeket Biró a mobiltelefonja kamerájával készített az általa összeállított tárgyegyüttesekről. Akkor tekintett fotózásra késznek egy-egy kompozíciót, amikor a tárgyi elemek már elég karakterisztikusnak mutatkoztak ahhoz, hogy a szoftver arcként azonosítsa azok együttesét. A színes keretbe helyezett, élénk színvilágú képek többsége fekete-fehér négyzet- és téglalapegyüttesekre komponálva kapott helyet a falakon, amely megoldás nemcsak a munkák közti kapcsolat hangsúlyozására szolgált, hanem képes volt viszonylagosítani a keret által egyértelműen kijelölt határokat is. A vizuális elemek elválaszthatóságának megkérdőjelezése az egyéni és közösségi, illetve a humán és ahumán erők viszonylatainak értelmezésére is kiható megoldásnak mutatkozott ezen a kiállításon.
8. Nemes Anna: Nyitott testek, Várfok Project Room, Budapest, 2019. december 12. – 2020. február 8.
Nemes Annát fehér vászonra festett, érzékeny áttűnésekben gazdag, akvarell-akril technikával készült emberábrázolásai tették generációja meghatározó, felismerhető formanyelvű alkotójává, a Nyitott testek című kiállítása ugyanakkor annak is tanújelét adta, hogy nem elégszik meg a bevált eszközökkel, anyaghasználati módokkal és színkezeléssel. Továbbra is az emberi test transzgresszív reprezentációja foglalkoztatja, a friss képeken azonban maguk az alakok világlanak ki a fekete képmezőből, amelynek
finom rétegzettsége olykor a természeti erők működésének alávetett tájelemek struktúráit idézi fel,
ezt a hatást az akril és az olaj fedőerejének kihasználásával, valamint a tus és az olaj finom lazúrjainak egymásra rétegzésével éri el.
A kisméretű galériatér fehér falain feltűnt, sötét atmoszférába oldott, éles határaikat vesztő – ilyen tekintetben Csurka Eszter színes figuráival rokon – alakok nem a test szentségét reprezentálták azzal, ahogyan egymásba áramoltak rajtuk a figurális elemek, illetve a mikro-és makrostruktúrákat idéző absztrakt felületek, sokkal inkább a humán karakter és az emberi testek közti határok elmosódását vitték színre. Ezek a 2019-es képek az arctalan, sötétségbe vesző alakokkal a testi kohézió időlegességére, tehát az eredendő halálra ítéltségre mutattak rá – mindezt egy olyan korban, amelyben a tudósok egyre nagyobb része számunkra is elérhető, reális lehetőségként helyezi kilátásba a halhatatlanságot.
7. Derkó 2020, Műcsarnok, Budapest, 2020. február 21. – április 19. Kurátor: Fazakas Réka
A fiatal magyar képzőművészet fejleményeiről, a generáció gondolkodását meghatározó kérdésekről, technikai és tematikus súlypontokról kaphattunk képet a Derkovits-ösztöndíj huszonhat nyertesének bemutatkozási lehetőséget adó kiállításon. Többek számára
a kreatív ötleteken alapuló anyag- és formakísérletek, illetve a hagyományt felforgató gesztusok váltak fontossá,
például Szabó Menyhért Ad Astrája (2019) az örökkévalóságnak szánt, idealizáló bronzportrék hagyományát dekonstruálta a lelógatással eltorzított gumiképmások segítségével, míg Ámmer Gergő andezitből készült Dávid-szobra (2018–2019) törpenövésű férfiként jelenítette meg az ifjút, lábánál a levágott fejjel.
A kiállítók jelentős része az individuum és a közösség működésével kapcsolatos kérdésekre koncentrált, például az elsajátított tudás áthagyományozására (Tranker Kata), az archiválás lehetőségeire (Schuller Judit Flóra), az identitásmeghatározás kérdéseire (Jagicza Patrícia Linda), és voltak olyan alkotók is, akik különféle klasszikussá vált játékok humoros újragondolására tettek kísérletet (Melkovics Tamás, Gulyás Andrea Katalin, Almásy Ivor). Néhány művész (Gosztola Kitti, Kincses Előd Gyula, Süveges Rita)
az egyre fenyegetőbb ökológiai krízisre, illetve az emberi tevékenység hatásaira irányította rá a figyelmet a legkülönfélébb eszközökkel.
Éles Lóránt elsőre csak dizájnos fémszerkezeteknek tűnő konténerszobrai (Colony VI-VII, 2019) pedig ebben a kontextusban olyan posztapokaliptikus vagy épp transzgalaktikus létesítmények modelljeiként váltak értelmezhetővé, amelyek előrevetítették a fenyegető, ám egyben remélhetőleg számtalan lehetőséget is magában rejtő jövőt.
6. Vera Molnar: Machine Imaginaire, MODEM Modern és Kortárs Művészeti Központ, Debrecen, 2020. július 18. – október 4. Kurátor: Süli-Zakar Szabolcs
Vera Molnart a számítógépes grafika egyik megalapozójaként emlegetik, hiszen elsők közt ismerte fel, hogy ezek a szerkezetek, illetve a beléjük táplált algoritmusok a művészeti tevékenység fontos eszközévé tehetők. A szülőhazájában még mindig elsősorban szakmai körökben ismert, Franciaországban kiteljesedő művésznő jelentős életművének bemutatására vállalkozott a MODEM retrospektív tárlata, ahol az egri Kepes Intézet és a Szöllősi-Nagy–Nemes Gyűjtemény darabjai, valamint az Antal Péter és Rechnitzer János kollekciójában fellelhető munkák kaptak helyt. A gyűjtők az alkalomra készült portréfilmekben
felidézték a művésszel kapcsolatos személyes élményeiket, utaltak a számukra fontos összefüggésekre,
és ezzel támpontot adtak a képek értelmezéséhez, amelyben persze a Vera Molnartól származó idézetek és egyéb falszövegek is segítették a befogadót ezen az asszociatív módon rendeződő tárlaton.
A MODEM-es kiállítás címe arra a Vera Molnar által 1959-ben kidolgozott módszerre utal, amelynek segítségével a művész képzelt programok logikájára épülő sorozatokat kezdett készíteni, hogy aztán 1968-tól ténylegesen is bevonja az alkotásba a számítógépet, viszont a generált darabok közti szelekció lehetőségét nem engedte ki a kezei közül. Az 1970-es évek közepétől eszköztára – a Molnart programnak köszönhetően – a kódolt véletlen alkalmazásával bővült, és ez a kiszámíthatóságot oldó változó egészen sajátszerű vizuális nyelvet eredményezett.
A többnyire fekete-fehér dominanciájú, analitikus munkák frissnek és elevennek hatottak
a MODEM szürkére festett, letisztult, átstrukturálható tereiben. Elegáns megoldásnak bizonyult, hogy a bejárattal szemben a kiállításon szereplő Transzformáció 15 (1975) című akrilkép részlete fogadta a látogatót falnyi méretű, kézzel festett reprodukció formájában. Bár a bemutatott képek jelentős része nem sokkal korábban a Kiscelli Múzeum a Rendetlenség a rendben – Vera Molnar művészete című tárlatán is helyet kapott, a debreceni kiállítótérben sokkal inkább érvényesült ez az absztrakt, geometrikus festészeti alapokon nyugvó formanyelv.
5. Rendkívüli művek, rendkívüli időkben, Várfok Galéria, Budapest, 2020. június 25. – július 25.
A Várfok Galéria fennállását ünneplő 30 éves jubileumi program részeként valósult meg a Rendkívüli művek, rendkívüli időkben című kiállítás, amelyet – a sejtető címnek megfelelően – a koronavírus-helyzet inspirált. Az év első felében kéthónapos bezárásra kényszerült kiállítóhely munkatársai előbb a Papageno online felületén indítottak azonos címmel a kollekció műveinek bemutatására, kontextualizálására törekvő cikksorozatot, amelynek belátásait aztán az installáció során is felhasználták. Épp a klasszikus és kortárs művek közti dialógus egyértelművé tétele, az egyes darabokhoz helyezett képleírások, illetve a kapcsolódó klasszikus remekművek bélyegképként történő megidézése tette didaktikai szempontból érdekessé, a kortárs művészetben kevésbé járatos látogatók számára is tanulságossá e tárlatot.
Orr Máté Villámlástól megriadt tehén (2020) című festményén például a művészi kézjegy részének tekinthető díszletszerű beállítással és dekoratív színkezeléssel, a romantikára jellemző szenvedélyességet és mozgalmasságot ironikus távlatba helyezve idéződött meg A villámlástól megriadt ló (1825–1829) Eugene Delacroix-tól. Ha ezt a képet nem is, de id. Markó Károly korabeli alkotását, az Inó és Melikertész a tengerbe zuhant (1830 k.) a maga valójában is megtekinthettük a tárlaton, az itt megjelenő drámai pillanat segített ráérezni a romantika esztétikájára, a Héra tébolyával megátkozott Inó mitológiai történetének falszövegben történő feltárása pedig a látogatók segítségére volt a távolabbi kultúrtörténeti összefüggések megértésében. A tematikai szempontból is igen változatos anyag tehát meglehetősen szerteágazó utaláshálóval dolgozott.
A képek többsége ugyanakkor a jelen felől, éppen a pandémia mint társadalmi kontextus címbéli jelöltsége miatt tett szert – sokszor az eredendő képi referenciáknak ellentmondó – jelentésre, a fürdőzős képek például ezúttal
a vizet a vírus terjedésének otthonos közegeként, egyfajta veszélyforrásnak mutatták fel,
a portrék, többalakos életképek pedig előhívták a maszk nélküli hétköznapok iránti nosztalgiát. A természeti közeget ábrázoló munkák az ember által veszélyeztetett vagy épp azt felszámoló erőként váltak értelmezhetővé, és utóbbi irányba mutattak a disztópikus atmoszférájú művek is, például Herman Levente Zóna 15. – Emelkedője (2009) vagy épp a saját címét finnül képmezőbe rejtő Beszélgetés Marjával (2009) Aatoth Franyótól, amelyen a vörös kézírásos háttér előtt fejük helyén hatalmas, gallérszerű hangszórót viselő figurák jelentek meg.
4. Lighthouse: ON / fénytárlat, Csokonai Színház, Debrecen, 2020. augusztus 18–23.
Egy hosszú felújítási időszak előtt a színházi előadások helyére látványos és korszerű fényművészeti kiállítás költözött. Esti csoportokban indulva, korlátozott látogatószámmal és mindössze néhány napig lehetett bejárni a Csokonai Színház romosan is szép sötét folyosóit, lépcsőit, a büfét, a nagyszínpadot és további rejtett tereket, amelyekben máskor egyszerű látogató nem fordulhatott volna meg, ezúttal viszont
sötétben foszforeszkáló nyilak mutatták az utat egyik helyspecifikus installációtól a következőig.
A Lighthouse (Világítótorony) alkotócsoport bemutatkozó kiállításához egyrészt a fényművészet atyjaként is ismert Moholy-Nagy László születésének 125. évfordulója szolgált apropóul, másrészt pedig az a tény, hogy Tilles Béla 45 évvel ezelőtt itt, Európa legkisebb fényszennyezettségű területéhez, a Hortobágyhoz közel állította fel első luminokinetikus szobrát.
A különleges atmoszférájú kiállítás erejét részben épp az átgondolt tematikának köszönhette, a különböző nagyságrendben gondolkodó, eltérő hangsúlyokkal dolgozó munkák egymást erősítve egészen futurisztikus térélményben részesítették a látogatót. Kovács Ivó mennyezetre méretezett videója, a Neo-barokk II. – „Omni-tér” (2020) egy lépcsőfeljárónál keltette azt az illúziót, mintha megnyílna a plafon a fejünk felett, a Kiégő Izzók Re-fracture (2020) című munkája pedig egy víztócsával megtöltött fekete helyiségbe vezette a látogatót, ahol a belógatott neoncsövek zeneileg is ritmizált villódzása, tükröződése strukturálta át újra meg újra a környezetet. Néhány interaktív mű is helyet kapott a tárlaton, Kitzinger Gábor, Mikolai Martin és Tardos Hanna Limbója (2020) például egy valós időben, digitálisan generált entitás életciklusainak ismétlődését követte nyomon, ám kézmozdulatainkkal mi magunk is beavatkozhattunk a holografikus animációként megjelenő alak fejlődésébe, véletlenszerű történéseket idézve elő az előre kódolt rendben.
A legemlékezetesebb talán Nagy András és Adorján Zalán Reflectio (2020) című futurisztikus fényinstallációja volt,
amely az elektronikus zenei ritmusokkal összehangolt, sötétségbe hasító fényeffektek és tükröződések sorozatával nyűgözte le a nagyszínpadra érkezőket.
3. Nagy Gábor: Átkelés, Reök-palota, Szeged, 2020. október 10. – 2021. január 3. Kurátor: Nátyi Róbert
Nagy Gábor Reök-palotát megtöltő, fél évszázadot lefedő retrospektív kiállítása a maga több mint háromszáz művével megdöbbentően gazdagnak, ugyanakkor organikusan alakulónak és példásan következetesnek mutatja ezt az életművet.
A technikai változatosságot egységes formanyelv és motívumkincs fogja egybe,
amelynek köszönhetően egyáltalán nem zavaró, hogy a festmények, grafikák és kisplasztikák nem kronologikus elven szerveződnek, hanem leginkább a műcsoportok képi összhatása alapján. Még az sem jelent különösebb nehézséget, hogy ezt a hatalmas anyagot – a rövid felvezetőtől eltekintve – nem próbálták meg a művésztől vett idézetekkel vagy épp rövid elemzésekkel közelebb hozni, hiszen így az egyes munkák formanyelvére, a köztük lévő vizuális kapcsolatokra, illetve a művészet- és kultúrtörténeti összefüggésekre koncentrálhat a befogadó.
A 70-es években induló Nagy Gábor – sok kortársához hasonlóan – a Kondor Béla által fölvetett képi problémákhoz kapcsolódva kezdett el dolgozni, és a vonalhálókra építő rajzosság, valamint a dinamikus színhasználat közti egyensúly megtalálására törekedett. A kiállítótér bejárásakor úgy tűnik, nagyobb törések és radikális irányváltások nélkül bontakozott ki vizuális nyelve, és a tárlat címe is vonatkoztatható erre a folyamatszerűségre. Még ha a figuratív és félabsztrakt képrészek arányában akadnak is eltérések egyes időszakokban, Nagy Gábor mindig is hasonló, jól körülhatárolható problémákra koncentrált, leginkább
az ember és a táj viszonya érdekli, és ebbe belefoglaltatik a transzcendencia keresésének művészi problémája is,
amely hol a képen belüli hatóerők megkettőzésében, hol pedig keresztény motívumok és szimbolikus alakok megidézésében érhető tetten. A kiállításon is bemutatott, többnyire kisméretű faplasztikák, kívül-belül festett tárgyelemek a kétdimenziós felületeken kibontakozó vizuális nyelv háromdimenziós kiterjesztései.
2. Kicsiny Balázs: Időhúzás, MODEM Modern és Kortárs Művészeti Központ, Debrecen, 2020. november 14. – 2021. április 11. Kurátor: Bódi Kinga
Kicsiny Balázs retrospektív kiállítása épp a koronavírus-helyzet miatt hozott újabb szigorítások után vált volna látogathatóvá, ám a MODEM-et is bezárták, így csak egy kritikusi megbízás tette lehetővé, hogy személyesen is bejárjam a tárlatot, amelynek címe így akár egyfajta önreferenciális gesztusként az installáció elkészülésének relevanciájára kérdez rá, illetve arra, hogy van-e tétje az online térbe áthelyezett megnyitóknak.
Az Időhúzás cím ugyanakkor egy elvontabb síkon magára a művészeti praxisra is vonatkoztatható,
hogy vajon az alkotói tevékenységnek mi is a létjogosultsága most, nem válik-e jelentéktelenné az esztétikum, amikor tudósok és orvosok az idővel versenyt futva folytatnak harcot a veszélyeztetett embertömegek életének megmentéséért. Ezzel a kérdéssel pedig eljutunk ahhoz az összefüggéshez is, amely talán feloldja a felvetésekben rejlő feszültséget: a művészet a szellemi örökség átadására és ezzel bizonyos tekintetben a vég elhalasztására ad alkalmat az embernek.
Kicsiny Balázs második emeleti kiállítására lépve egy hatalmas, mozdulatlan alakok által belakott térben találjuk magunkat, a képzőművész korábbi kiállításairól ismerős installációk egyedi együttállásával találkozunk, amelynek azért is van különös jelentősége, mert együtt, ilyenformán még nem kaptak helyet kiállítótérben.
Az alakok egyszerre hatnak ismerősnek és idegenszerűnek,
hiszen emberi termetűek, testüket beazonosítható ruhadarabok takarják, és ismerős tárgyi elemek veszik körül őket, ám arctalanok, és attribútumaik egy olyan utaláshálót hoznak létre, amely alapján nem tudunk egyszerűen jelként tekinteni rájuk. Sajátszerű, értelmezésre szoruló tárgyak. Ezt hangsúlyozza a különböző műfajú munkák egymásra mutatása is – a folyosón lévő felirat és a kiállítás következő terében található képek jó része is izgalmasan utal vissza az installációkban feltűnő figurákra. Ez a több mint három évtized műveiből válogató tárlat leginkább persze amiatt zavarba ejtő, mert az emberszerű alakokat olyan létezőkként mutatja fel, amelyek fizikai valójukban feltehetően jócskán túlélnek majd bennünket.
1. Urbán Tamás: Felesleges Pillangó, Capa Központ, Budapest, 2020. március 5. – augusztus 23. Kurátor: Virágvölgyi István
Urbán Tamás fotográfust már fiatalon is a szélsőséges helyzetek és a társadalom perifériájára szorult karakterek érdekelték. A különféle szabálysértések, bűnesetek miatt majdnem fél életét börtönben töltő, a rendszerváltás előtti évben szabaduló Pillangóval barátok lettek. Urbán innentől mániákusan dokumentálta és segítette a rebellis férfi életét, aki a még 1978-ban saját arcára tetovált alakzatról kapta becenevét, és mellé tíz nap sötétzárkát is. A börtönévek alatt jutott ideje egész teste kidekorálására, emellett rajzolt, festett, verseket írt, keresztrejtvényeket és társasjátékokat tervezett, sőt jógatudását is fejlesztette, így mikor kikerült, már igazi látványosságnak számított.
A kiállítás a megismerkedéstől Pillangó haláláig terjedő hat év fotóiból mutatott be egy igényes válogatást,
az élet minden területére kiterjedő pillanatokat idézve meg. Láthattuk, ahogy a férfit körülveszik és bámulják a strandon, ahogy a punk szubkultúra szimbólumaként ismert – és saját alakmásaként is értelmezhető – patkánnyal kéjeleg, ahogy szexel a kocsiban, borotválkozik vagy szadomazo játékokat űz a lakásában, netán épp saját nyakába rakja lábait egy koncert showelemeként. A mindenféle konvenciót elutasító férfi 1994-ben, negyvenéves korában hirtelen ötlettől vezérelve részegen vágott neki a Dunának. A Népszigetről ki akart úszni a partra, majd vissza, ám utóbbi már nem sikerült neki, pár nappal később a Lánchídnál halászták ki felpuffadt testét. A tárlat más dokumentumok kíséretében a halott test részletét rögzítő Urbán-fotót is bemutatja, valamint azt az évekkel korábbi kézírásos rendelkezést, amelyben Pillangó saját fejét a fotósra hagyta – a szerencsétlen halál nem akadályozta meg a fej kipreparálását, amely így nem válhatott Urbán börtönmúzeumának részévé.
Ez a tárlat attól rendkívüli, hogy a fotográfus végső soron egy olyan underground-autodidakta alkotó életművét tette közösségi értékké, aki
saját bőrtetoválását tekintette főművének, anélkül, hogy tisztában lett volna a body art irányzatával mint nemzetközi kontextussal.
De persze a tárlat sem csak erről a testről ad számot, a vitrinekben Pillangó naplóját, tőrét, maga rajzolta kártyapakliját, iratait és még saját fejlesztésű rejszológépét is megnézhettük. Mindez a fotós rendkívüli gyűjtőszenvedélyének köszönhetően maradt fenn, hiszen igyekezett minden fontos tárgyat megtartani barátja halála után. A feltűnő karakter és a kommunista érában különösen rendhagyónak látszó életstratégia mellett a fotós minden részletre kiterjedő érdeklődése, figyelme és rendszerezőkedve is kellett ahhoz, hogy létrejöjjön ez a narratívának ugyan alárendelt, de Pillangó személyét nem heroizáló, a dokumentálhatóság kérdésén ugyanakkor jócskán túlmutató, esztétikai szempontból is érvényes, alighanem világviszonylatban is egyedülálló kiállítás.
