Az 1960-as évek második felében föltűnt írógeneráció egyik legegyénibb hangú képviselője, debütáló novelláskötete ’70-ben jelent meg Körforgások címmel. A kezdetben leírásközpontú, vegetáló hősöket szerepeltető, a társadalmi összefüggések ábrázolásában egyre inkább érdekelt és a cselekményesség irányába fokozatosan elmozduló prózaírói pályája a ’96-os, Kínos ügy című kötetéig megszakítások nélkül épült. Az elmúlt évtizedekben azonban alig lehetett olvasni tőle valamit, ráadásul a 2016-ban, magánkiadásban megjelent kötetei sem könnyen hozzáférhetők. Lugossy Gyula íróval beszélgettünk.
KULTer.hu: Mikor készült veled legutóbb interjú?
A legemlékezetesebb az volt, amikor az Új Írás folyóirat szerkesztősége ’69-ben megkérdezte a fiatal írókat, hogy hogyan látják a kortárs irodalmat. Valamikor a ’70-es évek elején is készült egy interjú velem az Élet és Irodalom számára, ebben arról faggattak, hogy miért írok cselekvésképtelen, negatív figurákról. Bár azokban az időkben jó néhányan biztattak és figyelték a pályám alakulását, egyetlen könyvem sem részesült osztatlan elismerésben. Ráadásul a ’80-as években, amikor az ideológiai nyomás enyhülni kezdett, mintha az irodalom is elvesztette volna korábbi vonzerejét, legalábbis abban az értelemben, hogy a megjelenő köteteket övező korábbi élénk figyelem csorbulni látszott. A ’88-as, A rejtőzködő című regényemről például tudomásom szerint csak egyetlen kritika született egy vidéki lapban, de nem gyűjtöttem a könyveimről szóló írásokat, így már régen elfelejtettem, ki írta és hová.
Annyi bizonyos, hogy az érdeklődés, ami a ’70-es években kísérte a generációmat, lassan elhalt.
2010 körül még megkeresett a Napkút Kiadó egy interjú szándékával, abból az alkalomból, hogy a hajdani fiatal írók, köztük én is, elmúltunk hetvenévesek, azonban azt válaszoltam, hogy még nem érzem hetvennek magam, majd inkább később nyilatkozom. Ez gyerekség volt részemről, amit bánok, biztosan jobb lett volna már akkor elmondani mindazt, amiről most beszélni tudok. Tény azonban, hogy a ’60-as évek végén feltűnt fiatal írógeneráció sorsa régóta nem érdekel már senkit.
KULTer.hu: Vajon miért?
Mert a ’90-es években piaci alapokra tevődött a könyvkiadás és az ízlés is megváltozott. Mert az eladhatóság és az ettől elválaszthatatlan szenzációhajhászás lett a fő kiadói szempont, és nem elsősorban a tehetségek figyelemmel kísérése és gondozása. Megszűntek vagy átalakultak a korábban bőkezű állami kiadók (Szépirodalmi, Magvető), helyüket számtalan privát kiadói vállalkozás vette át, amelyek mind érvényesülni akarnak a piacon, ahol igazán csak valami szenzációval lehet. A hajdani irodalomszerető lektorok helyén ma már menedzserek ülnek, akiknek egyetlen törekvése a kiadhatóság, az üzleti haszon, az esztétikai szempontok mellékesek számukra. Ezért árasztják el az országot a nyugati, főképpen amerikai bestsellerek. Ez egyfajta felszabadulást is jelentett a kádári-aczéli kiadói politika bezártságából, ugyanakkor nagyon rossz irányba vitte el a közízlést. Egyébként is, a társadalmi-politikai változások hatására, amelyeket talán jobb, ha nem részletezek, mert soha nem érnénk a végére, drámaian lecsökkent a magyar irodalom iránti érdeklődés, és egyáltalán az irodalom, valamint az írók presztízse.
A mi generációnk nem az első, de nem is az utolsó vesztese ennek.
A kapitalista átalakulás következtében eltűnt az irodalmi élet, legalábbis az a formája, amit mi ismertünk. A helyén csak zűrzavar és üresség maradt, és még ma sem tudja senki, hogy mi lesz ebből. Tény azonban, hogy bizonyos mai illetékesek is tisztában vannak ezzel a helyzettel, és többféle új lehetőséget is teremtettek az irodalom és az írók támogatására, de ez bennünket már nem érint.
KULTer.hu: A Kínos ügy című köteted megjelenése után két évtizednyi csönd következett a pályádon. 2016-ban viszont tíz könyved jelent meg egyszerre az Ego Kiadó gondozásában, ami, feltételezem, magánkiadást jelent.
A csend csak látszólagos, kisebb-nagyobb megszakításokkal bár, de folyamatosan dolgoztam. Próbáltam kiadót keresni, de még csak el sem olvasták a kézirataimat, a leveleimre sem válaszoltak, ugyanígy jártak tudtommal sokan mások is. Ez az új gyakorlat megdöbbentő volt számomra, de végül is megszoktam.
Egzisztenciális nehézségeim is voltak, hiszen a rendszerváltás után megszűntek a korábbi pénzkereseti lehetőségeim,
és alkalmi munkákból tartottam fenn magam, éppen ezért nem is nagyon tudtam energiát fektetni abba, hogy ráakadjak a megfelelő fórumokra. Alkalmanként fordítottam, németből, angolból és franciából, de idővel ezek a megbízatások is elmaradtak. Az új körülmények között az irodalmi fordítói munka épp oly ritkaságnak számít sajnos, mint az írói publikálás. Vagyis kevesek kiváltsága lett. És lehet, azok a témák sem voltak kelendők akkoriban, amelyekkel foglalkoztam. Az írás azonban olyan káros szenvedély, amelyről nem lehet leszokni. És ha nem adnak ki, akkor kiadom én magam – határoztam el. 2016-ban egy tíz kötetből álló sorozatot jelentettem meg, amelyet összefoglalóan Bűntársaknak neveztem el. Ebben a társadalom és a bűnözés viszonyát akartam ábrázolni néhány jellegzetes figurában és történetben, bemutatni a kriminalizálódó magyar társadalom néhány jellegzetes epizódját egészen a ’70-es évektől kezdve. Azt szerettem volna elemezni, hogyan érlelődött meg a kádári szocializmus utolsó évtizedeiben a szervezett bűnözés, amely aztán a ’90-es évek elején aláaknázta az új magyar kapitalizmus kezdeti éveit.
Ezeket a könyveket nem egyszerre írtam, hanem végig, folyamatosan az elmúlt évtizedekben (az elsőt ’72-ben, az utolsót 2015-ben), és csak utólag szerveztem őket regényciklussá. A megírásuk idején mindegyiknek megvolt a maga aktualitása, de mivel a hivatalos álláspont az volt, hogy Magyarországon nem létezik szervezett bűnözés, az első öt kötetet már a ’80-as években elutasította két nagy állami kiadó, és a kutya sem foglalkozott velük azóta sem. Igaz, manapság inkább az a hivatkozási alap, hogy nincs garancia arra, hogy bármilyen izgalmas témával is megtérülnének a nyomdai és a horribilis reklámköltségek. Van persze néhány olyan szerző, akiknél ez nem számít, de én nem tartozom és nem is akarok közéjük tartozni. Nem vágytam soha közönségsikerre, hírnévre sem, néhány hozzáértő barátom jó vagy rossz véleménye volt mindig a fontos a számomra.
Nagyon korán megértettem, hogy az írás értelme önmagában van. A sorozat születésének előzménye az is, hogy egyre kellemetlenebb volt a számomra, hogy néhányan unalmasnak tartják a regényeimet, és szerettem volna valami mást, megmutatni, hogy tudok izgalmasan is írni. A ’70-es évek elején belekóstoltam a francia és angolszász bűnügyi- és kémirodalomba, ezek végül ugyanúgy rabul ejtettek, mint a ’60-as években az egzisztencializmus ihlette francia próza. Kardos György, a Magvető igazgatója is biztatott egy ilyen irányú műfajváltásra. Ő adta a kezembe John Le Carré A kém, aki bejött a hidegről című híres regényét. A magyarországi bűnözés témája, mint említettem, adva volt, így hát megpróbálkoztam ezzel a műfajjal is. A Bűntársak sorozat 10 kötetét egyenként 25 példányban nyomattam ki az összespórolt pénzemen, ez 250 kötet, amelyből a Líra könyvkereskedés összesen 16 példányt tudott eladni néhány év alatt.
Nevetségesnek tűnhet ez az eredmény, de mégiscsak siker és elégtétel volt a számomra.
Hol vagyunk már a ’75-ben megjelent Széthullások című regényem tízezer példányától, vagy akár első kötetem, a Körforgások hatezrétől! A megmaradt példányok nagy részét elajándékoztam ismerősöknek, valamint könyvtáraknak, ahol kölcsönzik és olvassák is őket, úgy látom. Ez is elégtételt és örömöt jelent, hiszen mégiscsak van kapcsolatom az olvasókkal.
KULTer.hu: Hogyan élted meg, hogy egyszer csak kikerült a munkásságod az irodalomkritikai érdeklődés homlokteréből?
Nem voltam az érdeklődés homlokterében soha, ezt nem lehet mondani. A „megtűrt” kategóriába tartoztam, egyfajta politikailag ártalmatlan különcként. Az igazat megvallva, én soha nem akartam író lenni. Mérnöknek készültem, két évet el is végeztem sikeresen, de a tanulmányaimat nem fejezhettem be, mert ’60 őszén letartóztattak, elítéltek és kizártak a Műegyetemről.
Kiderült ugyanis, hogy ’56–’57-ben néhány diáktársammal „államellenes szervezkedésben” vettem részt.
Vagyis tüntetéseken, röpcédula terjesztésben, illegális összejöveteleken stb. A ’63-as amnesztiával szabadultam, akkor, amikor volt évfolyamtársaim már diplomáztak. Ez életre szóló traumát jelentett volna, ha már nem más emberként szabadulok. A rácsok mögött azonban elkezdtem olvasni, ott fedeztem fel magamban az irodalmi érdeklődést. Az olvasás és az írás segített, visszavezetett a társadalomba a léttel és a nemléttel történt nagyon kemény szembesülés után. Másként nem tudom, mihez kezdtem volna. Kiváló embereket ismertem meg a börtönben, mint Bibó István, Göncz Árpád, Fekete Sándor vagy Rácz Sándor. Ott láttam viszont sok budai és pesti „srác” ismerősömet is, gyerekkori barátaimat, akik tevőlegesen vettek részt a forradalomban, persze csak azokat, akiket nem végeztek ki. Olyan volt ez számomra, mint egy hazatalálás, és a műegyetemi éveket sikerült nyomtalanul elfelejteni a marxista neveléssel együtt.
KULTer.hu: Mivel politikai alapon börtönöztek be, szabadulásod után továbbra is gyanús lehettél úgy a hatalom szemében, ahogy a környezetedében. Mihez kezdtél a börtönévek után?
Miután kijöttem, sok évig csak alkalmi munkákból tudtam megélni (mint lapkihordó, figuráns, világosító a televíziónál, könyvtáros stb.), esténként olvastam és nyelveket tanultam, de a legfontosabb számomra ekkor már az írás volt. Mint politikai börtönviselt, nem éreztem ellenszenvet a többi ember részéről, csak hűvös közönyt. Viszont akadt néhány nagylelkű pártfogóm, mint Örkény István, Somlyó György és Sík Csaba, akik hozzásegítettek a publikáláshoz. Elismerést és biztatást kaptam Sükösd Mihálytól és Konrád Györgytől is, „a modern külföldi példák megfontolt alkalmazásá”-ért. Az írás segített megismerni önmagamat, új értelmet adott az életemnek, de be kell vallanom, visszatekintve igazán jelentős művet én nem írtam. És nem is hiszem, hogy tudnék.
Rengeteget tanultam, képeztem magam, de az eddigi munkáim mind mulandó próbálkozások.
Idősödve és tapasztalatokkal gazdagodva aztán eltávolodtam a magányosan sodródó figuráktól, amikor felkeltette a figyelmemet a bűnözés és a társadalmi élet összefüggésrendszere. Fiatalkoromban még nem voltak ismereteim ezen a téren. Ezért szerepeltettem csellengő, lézengő alakokat. És persze azért, mert a hozzám hasonló korúak közt nagyrészt ezekkel találkoztam. Teletöltöttem a regényeket leírásokkal, szinte semmi cselekménye nem volt a műveimnek, de hát nem volt honnét meríteni. Nem értek magukkal ragadó, megrendítő élmények, de ami azt illeti, a kortársaimat sem, ezért van az, hogy a ’60-as–’70-es évek prózairodalmában nagyon sok a vegetáló, sodródó, sztereotípiákba merevedett figura, akikkel nem történik semmi, akik csak téblábolnak és unatkoznak. „Szemben az idősebb írónemzedékek sokszor mesterkélten cselekményes, moralizáló (ma inkább azt mondanám, ideologizáló) ábrázolásmódjával” – vallottam az Új Írásnak adott, már említett interjúban. De hát ilyen volt ezen évtizedek „létező szocializmusának” szürke és egyhangú stagnálása, amely persze részben világjelenség is volt (lásd a nyugati lázadó mozgalmakat). Egyébként az imént említett évtizedek magyar prózáját ez rokonítja valamelyest a beatzenével, azzal a különbséggel persze, hogy a beatgeneráció tagjai életük igazi értelmét, az önkifejezést és önmegvalósítást a zenében találták meg, ahogy mi az írásban.
Visszatérve egy korábbi kérdésedre, engem íróként a rendszerváltást követő új helyzet egzisztenciális szempontból kevésbé érintett,
hiszen én nem olyan iparszerűen műveltem az írás mesterségét, mint az ’56 utáni korszak kedvelt, „profi” írói, akik évente adtak ki egy-egy regényt, elbeszélést, színdarabot, rádiójátékot, valamint sűrűn publikáltak a napilapokban és folyóiratokban. Nem voltam megélhetési író, nem is tudnék az lenni. Amit írással kerestem akkoriban, az jól jött, de abból csak szerényen lehetett megélni. A szellemi munka azonban életfontosságú számomra, de egyre ritkábban jutottam hozzá az új körülmények között, ez már súlyosabban érintett.
Nem volt mit tenni, néhány próbálkozás után abba is hagytam a kilincselést.
Nekiálltam más munkákat vállalni, évekig például tisztítószerekkel házaltam egy osztrák cégnek, majd magánvállalkozók különféle megbízásait teljesítettem. Bőven maradt időm olvasásra és írásra is, ez azonban közszereplés helyett egyre inkább privát hobbivá vált.
KULTer.hu: És a generációd többi tagját hogyan érintette mindez? Velük tartod a kapcsolatot?
Néhányukról tudok csak, azokról, akikkel néha véletlenül összetalálkozom. Ifjúkorunkban született barátság köt Vas megyei földimhez, Fábián Lászlóhoz és Pardi Anna költőhöz. A mi generációnkban sajnos nem igazán dominált az összetartozás érzése, nem jött létre egy olyan írói csoport, mint például a korábbi idősebb nemzedékek esetében.
Ezt mindig sajnáltam, nem értettem, mert számomra barátoknak és sorstársaknak számítottak.
Némelyiküknek felvetettem ezt, de csak elnézően mosolyogtak. Valószínűleg az illetékesek sem tűrtek volna szorosabb szerveződést, hiszen számtalan nehézséget gördítettek például a Kilencek költőcsoport működése elé is, másokat pedig, mint az underground tagjait, egyenesen üldözték. A mi generációnk, tehát a Naponta más és A Medveölő fia című antológiák generációja, úgy gondolom, nem foglal el kiemelkedő helyet a magyar irodalom történetében, sem a tehetségeket, sem a teljesítményeket illetően. Nem zsenikből állt ez a generáció, hanem egyszerű, becsületes, szerény irodalomszerető fiatalokból, akik megpróbáltak írni, alkotni, hasznossá tenni az életüket a diktatúra körülményei között. Legfőbb érdemük szerintem az, hogy nem követték a szocreál sémákat, nem alkudtak meg az érvényesülésért, keresték és megtalálták egyéni hangjukat. Nem szálltak szembe a rendszer ideológiájával, hanem megkerülték azt, egyszerűen nem vettek róla tudomást, hasonlóan a beatzenészekhez. Csendes, szelíd lázadás volt ez, de lázadás, ami érték. A Kádár-rendszer bomlásával párhuzamosan jelentkező magyar posztmodern aztán háttérbe, majd a múlt ködébe szorította a generációnkat, megtagadva az általunk képviselt hagyományos értékeket is.
Az új körülmények között így aztán szűkült, majd megszűnt a tér számunkra.
Jó néhányan meghaltak már, még többen megszűntek íróként létezni, mert nem tudtak megfelelni az új kihívásoknak és elvárásoknak. Néhányan azonban megtalálták az alkotói karrier új lehetőségeit, és a mai napig sikeresek (mint például Nádas Péter, Vámos Miklós, Spiró György, Bereményi Géza vagy Temesi Ferenc).
KULTer.hu: Az írásművészeteddel kapcsolatban általában a francia újregény hatásait emlegették, te is utaltál rá az imént, hogy a francia irodalom fontos volt a számodra. Kik hatottak rád?
Kedves tőled, de írásművészetről erős túlzás lenne esetemben beszélni, inkább némi íráskészségről van szó. Mint mindenkit, aki írással próbálkozik, engem is értek hatások. Nem utánoztam senkit, inkább azt mondanám, hogy némelyik műben, elsősorban franciákban, a saját problémáimra ismertem. A francia újregényről azokban az időkben még fogalmam sem volt. Tény, hogy szerettem például Camus vagy Le Clézio látásmódját, mohón olvastam továbbá Moravia és Sartre, Mauriac vagy Julien Green köteteit – nagyon tetszett például, ahogy Sartre írt az undorról, én is hasonlót próbáltam csinálni abban a novellámban, ami bekerült a Naponta másba, A gyűlölet címűben.
Egy férfiról írtam, aki a világot és önmagát is zsigerileg gyűlöli, ezt pedig különösnek találták akkoriban a kritikusok,
mert nem voltak olyan alkotások a korabeli magyar irodalomban, amelyek ilyen nyersen mutatták volna fel ennek az érzésnek a személyiségromboló hatásait. Ezt a nálunk akkoriban ismeretlen műfajt nevezik „metafizikai naturalizmus”-nak, lényegében ennek a követője voltam kezdetben. Talán már ennyiből is látszik, hogy inkább a világirodalomból tudnék alkotókat említeni, magyarok között nem találtam olyan szerzőt, akit szívesen követtem volna. A szocreált, amelynek a „pozitív hős” volt a vesszőparipája, ösztönösen elutasítottam, azért sem próbáltam társadalmi problémákról írni, mert akkoriban kötelező volt a szocreál szemüveg. Vagyis csak az számított ábrázolásra érdemes figurának, akinek a „cselekvése” a szocializmus ügyét szolgálta, minden mást haszontalannak minősített ez az ideológia.
A különböző formalista törekvéseket lélektelennek tartottam, a kortársaim művei pedig nem igazán foglalkoztattak.
Úgy értem, íróként. Olvasóként igen, különösen szerettem például Simonffy András első kötetét, a ’65-ben megjelent Lázadás reggelig című novellagyűjteményt, de követni őt sem tudtam, hiszen az írói pálya kezdetén nem voltam még felkészült arra, hogy történetközpontú prózát írjak. Nem vagyok jó elbeszélő ma sem. Általában arról tudtam és tudok írni, amit átéltem. Ami valamiképpen összegyűlt, megérlelődött bennem, és egy belső kényszer a megírására késztet. Így van ez ma is. Nincs feltétlenül szükségem a közvetlen átélésre, inkább az a fontos, hogy magamhoz képest tudjam pozicionálni azt a jelenséget, amit éppen fókuszba helyezek. Így a szövegeim valahogy mindig a lelkivilágomat, a helyzetemet tükrözték.
KULTer.hu: Az indulásodkor kik látszottak a kortársaid közül fontosabb alkotóknak?
Például az előbb említett Simonffy András. Ő annyiban is meghatározó volt, hogy megjelenhetett, tehát tanúsította azok számára, akik írói ambíciókat dédelgettek, hogy ez lehetséges, akkor is, ha nem tudják elődjeiknek tekinteni a korábbi írógenerációkat. Hogy íróvá lehet válni így is, fiatalon, saját élményeinket fejezve ki. Szerencsére a kiadók is érdekeltek voltak abban, hogy felmutassanak egy új generációt. Komoly tehetség és közkedvelt, bohém figura volt a korán elhunyt Császár István, nagyra tartották a kiváló humorú Munkácsi Miklóst, ahogyan a teljes írói fegyverzetben színre lépő Vathy Zsuzsát is.
A pártvezetés valamiképpen rájött, talán a szocreál sikertelensége és ellaposodása miatt is, hogy itt az ideje teret adni a fiataloknak.
Mindig is kíváncsiak voltak, hogy merre tart éppen a magyar irodalom. Ekkor jelent meg a „fiatal író” fogalma. Ezzel összefüggésben elkezdtek egy új nemzedékről beszélni, a szerkesztők nagy felfedezőlázban égtek, a Kortárs és az Új Írás egymással versengve közölték az új, fiatal szerzők írásait. A félénk, de nagyon jóakaratú Gáll István író gyűjtögette a kéziratokat, biztatott mindenkit – sejthetően pártmegbízatásból –, és végül ő szerkesztette a Naponta más antológiát, amelyben bemutatkozott ennek a nemzedéknek jó része, és lassanként megjelentek az első önálló kötetek is. Pándi Pál a Népszabadság kulturális rovatának vezetője pedig sorozatban közölte a fiatal írók novelláit, nyilván felső jóváhagyásra. A Párt központi lapjában megjelenni ekkoriban egyfajta belépőt jelentett az irodalmi életbe. Az első kötet megjelenése után pedig már nem volt akadálya annak, hogy a szerzőt – némi káderezés után – Földeák János bácsi felvegye az Irodalmi Alapba, ahol tagnak lenni már bizonyos elismertséget és esélyt jelentett az érvényesüléshez. De azért nem csinálhattuk azt, amit igazán akartunk. Még mindig nagyon szűk volt a mozgástér, kevesen jutottak megjelenési lehetőséghez, és ebből is fakadhatott az, hogy egy-egy kortársunk kötetének megjelenését savanyú mosolyok fogadták, vagyis féltékenység mindenkiben volt kisebb-nagyobb mértékben.
Mindegyikünket az írás és a siker vágya fűtött, a kortárs magyar irodalomban azonban nem találtunk követendő példákat, nem voltak mintáink, nem tudtuk, hogy miképpen múlhatnánk felül az előttünk járó nemzedékek teljesítményeit. Közülünk a legtöbben – úgy vettem észre – titkon az amerikai irodalommal rokonszenveztek, ahogy magam a franciával. Hiába beszéltek egyes lelkes kritikusok új írónemzedékről, a műveink közös vonásai ellenére sem teremtettünk új irodalmi irányzatot, személyesen ritkán találkoztunk, és ha mégis, akkor a Hungária kávéházban nem feltétlenül az irodalomról volt szó. A lillafüredi írótalálkozón ’69-ben ugyan meghallgattak minket, de a felszólalások nagyobb részében ott is inkább a Párt hangja hallatszott, nem a nemzedéké. Nem véletlenül voltak jelen magas rangú KISZ-vezetők, a szocreál képviselői elszántan védték a kiváltságaikat. Huszár Tibor egyetemi tanár azt fejtegette, hogy „az ideológusnak most az a feladata, hogy a fiatal irodalom jelenségét beillessze a szocialista kultúra egészébe…” Vagyis az „elvtársak” abban reménykedtek, hogy előbb-utóbb azért minden fiatalnak benő a feje lágya, azaz végül mégiscsak szocialista íróvá válnak. Ennek a vágyuknak nyíltan vagy burkoltan, többen is hangot adtak. Dobozy Imre író például durva támadást intézett többek között Tandori Dezső ellen, „köldöknézés”-sel vádolta, továbbá azzal, hogy „Tandoriék lefitymálják a szocialista alkotók műveit”. Ám azért az írói szabadság nevében is felszólaltak néhányan, például Haraszti Miklós.
Szóval ez az esemény több szempontból is mérföldkőnek látszott, de már nem emlékszem pontosan, mik hangzottak el a tanácskozáson.
Régen volt nagyon. Arra viszont emlékszem, hogy valami jóakaró révén a fülünkbe jutott, hogy a MSZMP KB ülésein heves viták zajlottak a fiatal irodalomról. Néhány pártember dühösen olvasott fel idézeteket, köztük az én írásaimból is, „életundort, kilátástalanságot, sötéten látást, a szennytúrást, a szocialista optimizmus teljes hiányát” róva fel. Aztán egy évtizeddel később végre megjelent a teljes nemzedéket felsorakoztató A Medveölő fia antológia Vasy Gézának, a nemzedék elhivatott szószólójának szerkesztésében. Bizonyára nem véletlen, hogy a kötet kontrollszerkesztője E. Fehér Pál, a Népszabadság egyik legvonalasabb újságírója lett, jóllehet soha semmi köze nem volt az irodalomhoz. Szóval volt bizalmatlanság, gyanakvás, ellenőrzés, elutasítás, de végül is úgy látszott, hogy a józanabb, felvilágosultabb „elvtársak” toleranciája kerekedett felül. Az Írószövetségben rendszeresek voltak az új nemzedék számára rendezett összejövetelek, találkozások az idősebb nemzedékek tagjaival, „kölcsönös ismerkedés” céljából. Ezeken megjelent a „történelmi tapasztalatokkal és érdemekkel” felvértezett kiválóságok széles választéka Illyés Gyulától Jász Dezsőig, a spanyol polgárháború sztálinista veteránjáig. Egy ilyen alkalommal jelentette ki az őskommunista Molnár Géza író – bizonyára azért, mert valakik anyagi támogatást kértek vagy javasoltak a fiatal írók számára –: „Nincs pénz! A fiatal íróknak meg kell állniuk a saját lábukon! Bár, az én véleményem szerint ebből a társaságból nagyon kevesen fognak írónak megmaradni.”
Szavai sajnos prófétai szavaknak bizonyultak.
KULTer.hu: A Körforgások, A jövevény és A lézengő című köteteid között feltűnően sok az átfedés. Például A jövevény egyik fontos karaktere, a postás már a Körforgásokban föltűnik, ahogyan az imént említett regényed térszerkezetének nyomait is fölfedezhetjük az első novellagyűjteményedben. De utalhatnék A lézengő cselekményének kiindulópontjára, amelyhez hasonló nyitányra a Körforgások elbeszéléseiben is akad példa. Több kötetet magába foglaló koncepcióban gondolkodtál az indulásodkor?
Szó sincs ilyesmiről, nálam minden ösztönösen jött. Sosem tudtam tervszerűen írni, talán ezért sem tartozott az erősségeim közé a cselekményszervezés. Nem tudom megmagyarázni például, hogy miért helyeztem A lézengő főbb karakterének környezetébe végeláthatatlanul sok tárgyleírást, ismétlést, furcsa motívumot. Ahogyan azzal kapcsolatban sem szolgálhatok megfejtéssel, hogy miért mennek ezek a szereplők egyik helyről a másikra, miért történnek velük azok a dolgok, amelyeket megírtam. Egy biztos, hogy mindegyik keres, mániákusan keres, nagyrészt nem találja, amit keres (valójában önmagát keresi, ha nem is tud róla), de végül is pótcselekvésekben éli ki magát és a nyugtalanságát (és ez is valami, nem?).
Ami engem kezdettől fogva a leginkább érdekelt és érdekel a mai napig is, az az emberi személyiség,
illetve a személyiség torzulásai, a torzulást okozó tényezők. Bőven volt alkalmam minderről tapasztalatot szerezni a börtönben és az azóta eltelt évtizedekben, de már korábban, még az ’50-es években is. Az általad említett első három kötetnek is szerintem ez a közös nevezője. A következőkben már erőteljesen igyekeztem a történések és a normalitás felé, ezért nem olyan zárt és egységes a stílusuk, mint az első háromnak, és a cselekményszövésük is sokban kezdetleges még.
KULTer.hu: Ez már a korabeli kritikának is felkeltette a figyelmét, pontosabban az, hogy a te szövegeid egy olyan világ tapasztalatát közvetítik, amelyben nagyon kevés dolog tűnik motiváltnak. Karaktereiddel csak úgy megtörténnek a dolgok, ők maguk sem tudják, miért, ráadásul nem is keresnek magyarázatokat, nem akarnak kitörni, nem akarnak semmit sem megváltoztatni.
Igen, valami ilyesmit szerettem volna ábrázolni. Az egyéni létezést, amely elsődleges a társadalmival szemben, amely eredendően magányt jelent, és az egyénnek kell meghatároznia önmagát, a világhoz, a többi emberhez való viszonyát, fogódzók nélkül, ami nehéz feladat. A külső kényszerek vagy sémák és más életpéldák követése nem segít, azok hamis tudatot eredményeznek. Akkoriban a fiatalokat a fennálló körülmények tagadása vezette, a hétköznapok így eseménytelenül teltek a számukra, és csak a hétvégi bulik éltették őket. Én éppen ezt a sivárságot akartam érzékeltetni a műveimben.
Azt a létállapotot, amiben ez a hétvégéken élő nemzedék töltötte az idejét, pontosabban a fiatalkora nagyobb részét.
A kortársaimat is ez foglalkoztatta, de ők mindig magyarázni akartak, történelmi és társadalmi összefüggésekkel próbálták megokolni az eseménytelenséget, viszont én nem követtem őket ebben sem. Ezért is használta a korabeli kritika a műveimre a „metafizikus” jelzőt, mert az elmagányosodásnak nálam nem annyira külsődleges mozgatórugói voltak, hanem belsőleg ösztönözte azt az, ahogyan az egyén önmagát és a környező világot érzékelte. Sőt, mint mondtam már, kifejezetten irtóztam attól, hogy társadalmi jelenségeket ábrázoljak, mert erre csak rossz példákat láttam magam körül. Nem akartam kiutat találni, nem akartam megmagyarázni semmit. Érzékeltem a problémákat, de nem kínáltam fel alternatívákat a megoldásra. Ez persze nem tetszett a kritikusoknak, hiszen ők alapvetően ezeknek a társadalmi kérdéseknek a szépirodalmi művekben való (marxista) vizsgálatára voltak hangolva, és nem tudtak mit kezdeni egy olyan kísérlettel, amelyet nem lehet ekképpen értelmezni. Más szóval a marxista esztétika az embert csak mint társadalmi lényt tételezi, és a metafizikai magány ismeretlen (vagy éppen hamis burzsoá kategória) a számára.
KULTer.hu: Mi volt ezzel a célod?
Visszatekintve, arra törekedtem, hogy olyan jelenségekről írjak, amelyeket mások még nem ábrázoltak. Az írás segítségével igyekeztem visszakerülni a társadalmi életbe abból a kilátástalan helyzetből, amelybe a börtönből való szabadulásom után kerültem, és amely sok más kortársamnak is osztályrészül jutott. Akkor nyílt ki számomra végre a világ, amikor ’74-ben kijutottam Londonba, majd Párizsba. Ez volt az igazi felszabadulás, a kiszabadulás a marxista-leninista ideológia lazuló, de még mindig nyomasztó hegemóniája alól. Leírhatatlan élmény volt életemben először igazán szabadnak éreznem magam, már csak azért is, mert szellemi szabadságban élő emberekkel találkozhattam.
Végre megismerkedhettem könyvekkel, írókkal, szerkesztőkkel, és igazolva éreztem mindazt, amivel próbálkoztam.
Minden egyes francia könyv, film, személyes találkozás arról győzött meg, arra biztatott, hogy csak így tovább, és tartózkodjam a szokványostól. Némi elégtételt jelentett az is, hogy megelőzött a könyvem híre, ugyanis Boldizsár Iván író a The New Hungarian Quarterly című angol nyelvű periodika főszerkesztőjeként kritikát íratott a Körforgásokról, amely nagyon pozitív kicsengésű volt, szemben az itthoni fanyalgásokkal, és így már Londonban és Párizsban is tudták néhányan, hogy ki vagyok. A kint élő magyarok figyelemmel kísérték a hazai irodalmi életet, persze más szemmel, mint az itthoniak. Kaptam elismerést, pozitív kritikákat közölt könyveimről például néhány kinti folyóirat és a Szabad Európa Rádió is.
KULTer.hu: Mennyire kínálkozik a párhuzam az életművedben a vegetáció színrevitelének fokozatos elhagyása, a cselekményközpontúság egyre nyilvánvalóbb térnyerése, valamint az utazások között? Tényleg olyan erős e három tényező kapcsolata?
Valóban erős és szükségszerű a kapcsolat. Mint említettem, elementáris hatással volt rám az első nyugati utam, tehát történt végre velem valami lényeges, ami visszavonhatatlan változásokat hozott. De megfigyelhettem ezt másoknál is abban az időben. A történetközpontúság felé való közeledésnek ez is nagy lökést adott, de ugyanígy, mint mondtam a francia (Gerard de Villiers) és az angol (John le Carré, Frederick Forsyth) irodalom megismerése is.
Egy ilyen utazás után már nem lehetett vegetálni. Nem véletlen, hogy azokban az időkben csaknem mindenki Nyugatra vágyott, a hazai „gulyásszocializmus” kisszerű világából és a „szabad világban” történt megmártózás után más emberként jött haza, és megpróbált ezután másképpen élni. Ami persze nem sikerülhetett igazán. A rejtőzködő című regényem jelentette az átmenetet a cselekményesség felé, a Kínos ügy novellái pedig már csaknem mind bűnügyi motívumokra épülnek. Miért? Mert abban az időben úgy gondoltam, hogy ami a mai társadalmakban izgalmas történés, tehát regényt lehet írni belőle, az mind valamiképpen összefügg az egyéni vagy csoportos bűnelkövetéssel, ide tartozik természetesen a politikai bűnözés is. Ez a koncepció teljesedett ki aztán a Bűntársak sorozatban, amelyről már beszéltünk.
KULTer.hu: A címadási gesztusok (jellemzően egyszavas, általában határozott névelővel ellátott kifejezéseket használsz), a puritán nyelv, az ismétlődő szöveghelyek központi szerepe miatt úgy tűnik, hogy igaza volt Tarján Tamásnak akkor, amikor a prózád védjegyeivel kapcsolatban úgy fogalmazott, hogy a fellépésed óta eltelt négy évtized alatt merész következetességgel vagy hű az indulásodhoz. Melyik munkádat tartod a legsikerültebbnek? És miért?
Valóban ragaszkodom az egyszerű, sallangmentes, tényközlő stílushoz. Nem szeretek a szavakkal játszani, nincs is érzékem hozzá. Számomra a valóság a fontos, a tények, a cselekedetek, a lényegükre meztelenítve. Hogy melyik munkám lehet a legsikeresebb? Képtelen lennék objektíven, esztétikailag megítélni a saját szövegeimet. Valahogy úgy vagyok velük, mint a szülő a gyermekeivel.
Nem azért szeretem őket, mert jobban vagy kevésbé jól sikerültek, hanem azért, mert az enyémek.
Mindegyikben sikerült kifejeznem valamit, ennyiben sikerültek, mindegyik a maga módján. Nem tudnék sorrendet felállítani közöttük. Amikor az ember elkészül egy írással, úgy érzi, remekművet alkotott. Aztán telnek a napok, múlik a lelkesedés, és eljön az a pillanat, amikor arról kell dönteni, hogy újraírja vagy a szemétbe dobja a kéziratot. Ezt a folyamatot sokszor átéltem. Sikeresnek elsősorban a témafelvetéseimet tartom, de igazán elégedett egyik könyvemmel sem vagyok, mert mindegyiket tökéletesebben is meg lehetett volna formálni. A tökéletesség azonban olyan cél, amit elérni soha nem lehet, csak törekedni feléje, szakadatlanul.
KULTer.hu: Min dolgozol most?
Egy elbeszélésköteten, amelynek az a címe, hogy Végjáték. Hat hosszabb elbeszélést fog tartalmazni, és várhatóan ősszel jelentetem majd meg, magánkiadásban. Szerelmi történetek több olyan elbeszélés mellett, amelyeknek izgalmas a cselekménye és érdekesek a figurái, de szó van benne az öregségről is. És ami ennél fontosabb: szeretnék írni egyszer egy olyan regényt, amely érzékletesen és igaz módon tárja az olvasók elé az ország mai állapotát. Valami olyat, mint amit Michel Houellebecq írt Behódolás címmel.
Fotók: Lugossy Gyula
Az interjú az Innovációs és Technológiai Minisztérium ÚNKP-20-3-I-DE-164 kódszámú Új Nemzeti Kiválóság Programjának a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs alapból finanszírozott szakmai támogatásával készült.
