Zsánerfilmes és szerzői babérokra is tör az izlandi rendező debütmunkája, ám az önmagukban valamelyest ütőképes részek sajnos több mint száz perc során sem kovácsolódnak egésszé: a Bárány meghökkentően, elgondolkodtatóan próbál midcult-hibrid lenni, de csak feszengésre késztet és zavarba ejt.
Valdimar Jóhannsson első blikkre megfelelő istállóból érkezett: az executive produceri teendőket is ellátó Tarr Béla szarajevói Film Factoryjének hallgatójaként leste el szakmája fortélyait. Hosszan pásztázott tájak, a természeti elemeket nyomatékos figyelemben részesítő operatőri megoldások, valamint kontemplatív, a statikus vágóképek révén a nézőt gondolkodásra serkentő, több interpretációnak helyet engedő atmoszféra. Rögtön az első pillanatokban
ilyesmivel jutalmaz bennünket Jóhannsson filmje,
ekkor még úgy tűnik, lassú víz tényleg partot mos, és a várakozások a gondos építkezés után be is teljesülnek majd.
Ködbe hatol Eli Arenson felvevőgépe, a transzcendenciát sugalló, földöntúli izlandi vidék fekete lovai egyenes vonalba rendeződnek, majd gyorsan szétszélednek: láthatatlan felsőbb hatalmak munkálkodnak a háttérben. Folklórhorrorjában azonban Jóhannsson nem pusztán külső tényezőkre összpontosít, a Bárány a kövekkel, fűvel, talajjal szegélyezett környéket és az emberi viszonyrendszereket kívánja harmonizálni. Jó ideig karakterorientált drámaként bontakozik ki a hagyományos fordulatokat purgáló, eseménytelenségében is rengeteget sejtető cselekmény.
Párkapcsolati, sőt családi melodrámaként ugyancsak leltározható a Bárány,
Maria és Ingvar férj-feleség relációja kimondatlan fájdalmakat, megoldásra váró talányokat ígér. A film metaforákra építő formanyelve azonban ritkán fejti ki hatását. Dicséretes, hogy uszkve tizenöt-húsz percig nincs beszédhang, kizárólag arcjátékok, kameramozgások, birkapásztor-rituálék összjátékára hagyatkozhatunk, vagyis első blikkre azt hihetjük, a parányi rezdülések jelentőséggel ruházódnak fel.
A Bárány viszont hosszú időn át csak keresgéli önmagát. A néző szeretné eldönteni, vajon műfaji hagyományok előtt fejet hajtó művet, netán önálló felvetéseket csatasorba állító művészhorrort lát-e, de igazán sosem áll össze a cselekmény. Részegységekre hullik, pusztán ide-oda kóvályog a sztori, a hangulatépítés gyakran bizonytalanul telepszik a látottakra, vagyis
a slow cinema vívmányait elsajátító, metafizikai szintre duzzadt pillanatok csak ügyetlen felvezetések,
melyek híján vannak a megfelelő lecsengésnek. Noha a végtelenbe nyúló, mégis szűkös tájba csaknem foglyokként vetett antihősök kálváriája a legszebb Krasznahorkai–Tarr-kooperációkat (Kárhozat, Sátántangó, A torinói ló) idézi, e vizuális metafora pusztán külsőségekben csinos referencia, a lélek fájón hiányzik belőle. Eleinte szó szerint nem is történik semmi: jottányit nem jutunk közelebb a fő karakterekhez, egyedül az állattenyésztői, bukolikus életmód unalmas bemutatása zajlik.
Később ugyan szárnyra kap a mű, de az ígéretes húzópillanatok sajnos kevesebbek a részek összességénél: a férj leszolgált zenész bátyja, Pétur érkezésekor a Bárány mintha jobban vájkálna a domestic thriller kelléktárában, morálisan egyre kétértelműbb Maria és Ingvar, illetve az új, csaknem Pasolini Teorémáját idéző jövevény háromszögkapcsolata. Mi több, az emberi síkon túl a gazdálkodó pár birka-ember hibridje, Ada szintén idegenként dúlja szét a házastársi kapcsolatot. Összetett jellemrajzok születhetnének,
olykor a báránygyermek is több holmi Disney-egérkénél,
ám Jóhannsson rosszul készíti elő a fordulópontokat (ilyen Pétur érkezése), vagy félreértelmezett iróniával, így kissé sértőn bíbelődik a hibridgyermek emberi vonásaival, párszor egyszerű humorforrássá, kidolgozatlan állatkarakterré fokozva le őt.
Holott a Bárány ennél jóval többel kecsegtet: reagálhatna a sarj világra jötte folytán kialakult új házastársi miliőre, foglalkozhatna a friss családtag alkalmazkodási képességeivel és a betoppanó rokon gyökértelenségével, sőt a házasokon való élősködésével. Illetve legfőképpen Maria és Ingvar új életmódra történő átállásával, esetleg a gyermektelenség identitásölő befolyásával, ám a direktor legfeljebb szőrmentén kap bele a vezértémákba.
Tort ül a sehová nem vezető tájpoézis,
a mindinkább fals, tekintetekre húzott karakterportrék garmadája – a Bárány végig csak próbálkozik a megfelelő tónus eltalálásával, de célba érni sosem képes.
Ellenpéldák viszont akadnak: a baljós kecskejelenlét a Robert Eggers-féle A boszorkányt hívhatja elő, ember és természet mély összefonódására nemrég szolgáltatott példát a Nicolas Cage reneszánszát előkészítő Pig, de az ugyancsak meditatív, fekete-fehérben rögzített Gunda dokumentumfilmje is ügyesebben reflektál önnön állatszimbolikájára. Sőt, mivel
a Bárány – nagyon helyesen – bizonytalanságban tart minket Ada eredetét illetően,
leginkább az Ali Abbasi jegyezte, méltatlanul ritkán emlegetett párkapcsolati tragédia, a Shelley tűnik igazán testhezálló párhuzamnak. Ott végképp a sötétben tapogatózunk, a lényeg nem derül ki, ám a főszereplő pár önzésből, árulásból fakadó balsorsa elevenbe hatol.
Jóhannsson viszont takaréklángon égeti a karakterdrámát, bátortalanul rendezgeti a szálakat, így a sztorinak a nézői kötődést biztosító dimenziói sem üthetnek gyomorszájon bennünket. E rendezői tanácstalanság több furcsán létidegen epizódot eredményez: a Bárány három fejezetből álló, sötét tündérmeseként szerkesztett cselekményében
bántóan sorjáznak a megmagyarázatlanul hagyott, teljes zavart előidéző jelenetek
(szó sincs tudatosan generált balladai homályról), hovatovább egyre többször nevetésre görbül a szánk egy-egy slendriánul felépített, már-már parodisztikus szituáció láttán. A Bárány hangnemkeverései – melyek zömmel az állatsarj és a rokonság együttélési kísérleteit mutatják, benne egy valóban szellemes focimeccs-etűddel – néhány percig kitartanak ugyan, de amikor a figurák sorsa beteljesedik, kínosan fészkelődhetünk.
Jóhannsson ugyanis végül eloszlatja a játékidőt átható misztikumot, de a legszerencsétlenebb, röhejességbe forduló utat választja. Olcsó, szimpla konklúziója még egy B-kategóriás creature feature-nél (állathorror) vagy ökothrillernél is mélyebbre süllyed: a Bárány lassú tempója egyfelől nem hálálja meg az iránta táplált bizalmat, másfelől kiviláglik, ha tényleg az utolsó csavarral nyernek értelmet a korábbi történések, rendezőnk kezdettől fogva meggondolatlanul kezdett vállalkozásába.
Bárány (Lamb), 2021. Rendezte: Valdimar Jóhannsson. Írta: Sjón, Valdimar Jóhannsson. Szereplők: Noomi Rapace, Hilmir Snær Guðnason, Björn Hlynur Haraldsson, Ingvar Sigurdsson. Forgalmazza: Vertigo Média Kft.
A Bárány a Magyar Filmadatbázison.
