Mit tud tíz év után nyújtani a kétezres évek egyik legsikeresebb modern gótikus metal zenekara? Tud-e annyira erős és megrendítő lenni, mint 2003-ban? Akar-e egyáltalán hasonló babérokra törni? A továbbiakból kiderül, mi a keserű igazság.
Az angol nyelvben az evanescence szó körülbelüli jelentése „tünékenység”, valami, ami olyan, mint a szivárvány eső után, amelyet nagyon gyorsan kell elkapnunk, mielőtt eltűnik. Tökéletes absztrakt kifejezés egy gótikus jellegű rockzenekarhoz, amely már nevében is a megismételhetetlenség és a rapid elmúlás kettősségét képviseli. Nem éppen egy gyakran használt szó, ezért a majdnem két évtizede feltűnt
arkansasi banda neve igen hamar összekapcsolódott a misztikával és valamiféle különös mélységgel,
amely alapvetően sem idegen attól a zenei közegtől, amelyből származik. Az amerikai nu metal vonal ugyanis – a közvélekedéssel ellentétben – könnyen befogadhatóvá tette, vagyis forradalmasította az érzelmek, a nehéz és problémás gondolatok, az úgymond depresszív témák közvetítését. Így az ilyen stílusú dalok a fiatal hallgatóság számára sokszor lehettek fogódzók, hiszen azt érezhették, hogy „nem vagyok egyedül a fájdalmammal”.
Ha tehát nagyon be akarnánk határolni, akkor gótikus nu metalnak kellene neveznünk az Evanescence zenéjét, amelynek bizonyos keretei közül sikerült kitörni, azonban az elképesztő kezdeti sikerek (lásd Bring Me To Life és My Immortal) és Grammy-díjak ingoványossá tették a zenekar körül a talajt. Hamar meg is fogyatkozott az eredeti tagság, és
a mai napig valóban központi alak, Amy Lee énekes-dalszerző szervezte tovább a banda életét.
Ilyen magasra való korai szárnyalást követően csak zuhanásra lehetett számítani, akár olyan zuhanásra is, amelynek a végén örökre véget ér a banda története. Nem ez történt, és Amy immár negyedik teljes értékű nagylemezével örvendezteti meg a közönségét.
Fontos látnunk, hogy onnantól kezdve, hogy a bandából kilépett Ben Moody gitáros, aki egyike a Bring Me To Life dalszerzőinek, az Evanescence karrierje felé
az az elvárás, hogy mutassa meg, még mindig tud olyan dalokat írni.
Ez az elvárás azonban nem feltétlenül határozza meg a zenekart, hiszen az azóta megjelent albumok egyike sem kísérelte meg a kezdeti recepttel igazolni létjogosultságát, hanem a saját útját járta. A számomra kedvenc The Open Door egyike a kétezres évek első évtizedének legjobb modern gótikus rock/metal albumainak, amelyen tisztán érezhető a hangsúlyeltolódás Amy Lee saját érdeklődése felé.
Kompromisszummentesnek ugyan nem nevezném a zenekart és zenéjét, de a második lemez utáni aktivitásuk teljesen ellene megy mindenféle trendnek: először öt, majd tíz teljes év telik el két nagylemez között (a 2017-es Synthesist nem számítanám ide, elvégre az főleg újradolgozásokat tartalmaz), amely sajnos bizonyos szempontból kontraproduktív, hiszen
csak fokozni tudja a várakozást,
hogy mivel fog legközelebb előrukkolni Amy Lee és bandája. Ennek megfelelően szinte meglepetésként, még 2020 tavaszán, a karanténvilág elején jelentkeztek az első új dallal, amely a The Bitter Truth beharangozója is lett egyben. A Wasted On You egy nehéz szakítási történet, amelynek a klipje már a COVID bezártságára is rímel, kérdés, hogy vajon befolyásolta-e az alkotási folyamat bármely részét a vírushelyzet, vagy csak felerősített korábban megfogalmazott gondolatokat.
A borító és a cím világosan megágyaznak ennek a tematikának. A világ sok nyelvében létezik a fordulat, amely szerint az igazság keserű, de legalábbis kiábrándító, amely a Mátrix óta erőteljes kapcsolatban áll a szerfogyasztással. A fájdalmas igazság megismerése előtti utolsó lépcsőfokkal találkozunk a borítón, amelynek a középpontjában egy nyelv és az azon fekvő negatív ecstasytabletta látható. Nagyon enyhe vallásos jellege is van a képnek, hiszen olyan, mintha a tablettát úgy helyezte volna valaki a befogadó nyelvére, mint ahogy a római katolikus szertartás során az ostyát szokás. Tehát abban a pillanatban vagyunk, amikor az igazságot még ki lehetne köpni és elutasítani, de aki meghallgatja a lemezt, az már inkább lenyeli azt.
Az első néhány dal alapján nagyon ígéretesnek tűnik a lemez,
a felvezető kettős, az Artifact/The Turn légiessége után a Broken Pieces Shine valamit visszaad a régi metálalapú zúzások súlyosságából és mélységéből. A Broken Pieces Shine az igazság elfogadásáról szól: bármennyire is rémes valakinek a valósága, akár lelki, akár testi értelemben, fogadja el azt, legyen ezeken keresztül teljes. Tehát elsőre a keserű igazság nem is olyan keserű, bár ha ezt kicsit bipolárisan nézzük, akkor a harmadik, The Game is Over című dallal máris a negatív végpontra csúszunk, amely a Wasted On You-hoz hasonlóan fizikai és szellemi bezártságot és kétségbeesést vázol fel előttünk. Az album nemcsak tematikailag hullámzik, csapong a remény és az elveszettség között, de sajnos zeneileg is ennyire kettős.
Bármennyire is korunk egyik legjobb rock énekesnője Amy Lee, sajnos az összképet nézve a The Bitter Truth sokkal többet ígér, mint amennyit nyújt. Írom mindezt úgy, hogy sosem gondoltam azt sem az Evanescence-ről, sem más hasonló kaliberű zenekarról, hogy egész karrierje során ugyanazt a dalt kéne újra és újra eljátszania, de
sajnos meglehetősen álmosra és aluszékonyra sikerült ez az album.
A Broken Pieces Shine – The Game is Over páros után egészen a Use My Voice-ig mintha alig történne valami az albumon, amit sajnos a teljes folyamatba beágyazott Wasted On You is az unalom felé terel. A Better Without You kicsit felráz (talán a lemez egyik legsúlyosabb dala), de a Use My Voice után végül teljesen kifullad és elvész a lendület.
A minőség persze mindvégig megmarad. Nagyon magas a produkció színvonala, értelmetlen is kiemelni, hogy Amy Lee milyen remekül énekel, hogy zenésztársai mennyire kezelik jól a hangszereiket, ez nem is lehet kérdés. Szép, megható dallamok és szövegek váltják egymást, rettentő vastag hangzással, ahol kell, és tökéletes elcsendesüléssel, ahol pedig arra van szükség. De akkor miért érzem úgy a végére érve, hogy ez nem az igazi? Egy ennyire súlyos vizuális felvezetés, mint amilyen a borító,
szeretné azt üzenni, hogy valami igazi mélységbe tekinthetünk be, de ez végül elmarad.
Olyan, mint a második és harmadik Mátrix-film az első után. Nagyon jó a maga keretrendszerében, de nem elég jó ahhoz, hogy az Evanescence neve legyen a borítón. És szeretném újra megerősíteni, hogy nem azért, mert nincs rajta egy új Bring Me to Life vagy Call Me When You’re Sober, hanem mert a korábbi albumokon a szövegek mellett a zene is sokkal mélyebb volt. Nem komplexebb, csak mélyebb. Műfaját tekintve valamiféle modern rocknak nevezhetnénk ma az Evanescence zenéjét, ami sajnos most tényleg csak tünékeny pillanatokban tud hatni. Kár érte, pedig nagyon szerettem volna, hogy jó legyen ez a lemez. Ez a keserű igazság.
Evanesence: The Bitter Truth, 2021, BMG.
A borítókép forrása az Evanescence Facebook-oldala.
