Közelebb az éghez

Kertai Csenger új kötetében a gyermeki tisztaságú rácsodálkozást, amely a Mindig kivirágzik látásmódjára jellemző volt (és amely többnyire véletlenszerű felfedezéseket feltételez), felváltotta a tudatos megismerés elemi igénye, mely egyfajta belső indíttatásból fakad. Az ösztönös naivság nem vész el, de ezúttal nem kívülről kap a versbeszélő megerősítést, hanem önmagából, amivel a versnyelv egyszerűsödése is együtt jár („a lassú figyelem kinevelte benned / a gyermeket, aki nem kér” [Irgalom]).

A lírai én nem elidegenedett pozícióból szólal meg − perspektívája egy olyan világra nyílik, amely ismerős, hangja a Kertai-szövegekre jellemzően bensőséges.

A kötetben található legtöbb vers dinamikussága az én-te kapcsolat feszültségéből ered.

A folyamatosan jelenlévő „másik” ellenpontként működik, következtetni enged a lírai beszélő kilétére, helyzetére és a megszólalói pozícióra. Az aposztrophé alakzata az egész köteten végigvonul, a folytonosan alkalmazott megszólítás egyben a „másik” versbe idézésének elsődleges jelölési pontja. A szövegeket egyrészt tehát a „másik” állandó jelenléte szervezi, másrészt pedig a képzavarok, egymástól gyakran távol eső képzettársítások („ahol már nincs hangja / a fejemben növekvő gizgazoknak.”; „hogy belebukjak századjára a hiányodba” [Utána visszatérek]; „Trombitavirág eltaposott / kiáltása vagy” [Az elhagyatottságról]).

A versek felütésszerű nyitánya helyzetfestő jelleggel bír, és azonnal pozicionálja is a megszólalót („Egyedül vagyok / bezárva veled” [Ketten]; „Ott csak én leszek, / téged próbállak majd elfelejteni” [Dokkolás]; „Minden olyan egyforma” [Fent, a hegyen]; „Annyira vártalak” [Összeolvadás] stb.). Ezek a kijelentő módban lévő, a hirtelen kezdés letaglózó erejére alapozó, in medias res-szerű szerkezetek a kezdő sorokra a legjellemzőbbek (azonban viszonylag sűrűn megjelennek a szövegek különböző pontjain is, gyakran visszacsatolásként a kezdetben kialakított megszólalói pozícióra). Ez a szerkesztésmód azért is fontos, mert lehetővé teszi a „másik” azonnali bevonását a szövegtérbe, tematizálva annak helyzetét, és ahhoz képest lokalizálva a lírai én sajátját.

A fentebb kiemelt explicitség néha túlságosan felfedi a lírai én megszólalásának miértjét,

mely egyes helyeken talán finomítást, némi homályt, titokzatosságot igényelne. Hasonló a helyzet a sűrűn előforduló, a felületes szerkesztésről tanúskodó visszacsatolásokkal, szóismétlésekkel, melyek néhol teljesen feleslegesnek érződnek, máshol egyenesen zavarók („meg magadba szelídítgeted / az amúgy is szelíd járású ösvényeket” [Nehéz csomókba]; „Ki vagyok én, ha kijársz belőlem este, / és elviszed belőlem, ami a legfontosabb” [Hold]; „Amikor kivirul benned a szomorúság, / völgyeket domboríts fölé, / hogy szomorúságodban fürödhessenek a megfáradtak” [Nehéz csomókba]).

Az explicitséget mindazonáltal ellensúlyozza a „másik” felfedhetetlensége.

A transzcendens értelmezés lehetősége merül föl talán legerőteljesebben:

az Isten-keresés a Kertai-szövegektől alapvetően nem idegen probléma, már az első kötet legkiemelkedőbb verseiben is központi jelentősége volt. A Hogy nekem jó legyen darabjainak egyik olvasata mindenképpen a transzcendenciával kapcsolatos, egyes helyeken azonban mintha inkább a párkapcsolati alapszituáció vagy az önmegszólítás felőli közelítések látszanának termékenyebbnek. Olykor az ezek közötti döntés egy-egy szövegen belül is problematikus, ez pedig a befogadói perspektíva folytonos változását is elősegíti, mozgósítja. Egyrészt tehát a nyílt kimondások által teremtett, egyértelműen dekódolható vershelyzet és versbeszélői pozíció, másrészt a megidézett „másik” enigmatikussága, folyton másként értelmezhetősége az, ami kiválóan működteti a kötet fokozatosan épülő motívumhálózatát, egyidejűleg koherenssé rendezve azt.

Motívumhálózatukat nézve a kötet közepén olvasható művek mind az éghez közeli entitásokhoz nyúlnak, így a leggyakoribb költői képek a madarak és a hegy („csak belülről nézem, / amiről már el sem hittem, hogy lehet, / mert akkora hótorlaszokat emeltél bennem” [Tél]; „és ha elfáradtál, majd jóleső érzés lesz lecsatolni magadról a hegyet” [Összeolvadás]; „A feketék lassan átveszik / az uralmat a horizonton, téged is beleértve, / a hegy lüktet a mellkasodban. / Ma nem fogsz megfagyni” [Fent, a hegyen] stb.).

A madarak mint a magasság utazói, fontos és állandó motívumként jelennek meg a szövegekben,

amit Varga Lillának a kötet négy pontján elhelyezett madárrajzai, illetve a borító is implikálnak. A grafikák tökéletesen kiegészítik azt az ívet, amit a versek diktálnak – először az éghez való közelkerülés, majd a lecsendesedés, vagyis a „kirepülés”, elvándorlás, eltávolodás folyamatának részeként segítik a szövegek összefonódását („Az örökkévalóságról úgy beszélek, / hogy pontosan tudom, / a madarak már nem raknak fészket az erkélyemen.” [A házfalon már nem zavar a naplemente]).

Hallgasd is Kertai Csenger verseit!

Úgy látom, viszonylag ritkán érzékelhető kortárs verseskötetek koncepciójában egy adott problémakör vagy tematika ilyen sok szempontból történő megközelítésének szándéka és kidolgozása. Kertai Csenger könyve mindezt letisztult, egyszerű, határozott gondolatvezetéssel hajtja végre, egyre közelebb törve az éghez.

Kertai Csenger: Hogy nekem jó legyen, Napkút, Budapest, 2021.

A borítófotót Erdős Dénes készítette.