A kilencvenes évek elejének klasszikus rémfilmje a Kampókéz, amely nem is annyira horror, inkább intelligens társadalmi thriller. Így ebből nem volt nehéz Nia DaCostának és az Oscar-díjas Jordan Peele-nek az aktuális társadalmi-politikai problémákhoz kötődő új filmet készítenie, bár a végeredmény felemásra sikerült.
A színészként, humoristaként és íróként dolgozó Jordan Peele 2017-ben radikálisan váltott. Ekkor mutatták be első saját rendezésű filmjét, a Tűnj el!-t, amelyben a horrort és a szatírát keverve fűzött kommentárt a fehér és a fekete amerikaiak kezdettől problémás, egyenlőtlenségektől máig nem mentes kapcsolatához. Az alkotó a Miben, második mozifilmjében továbblépett, és helyesen mutatta meg, hogy
az ellentétek fekete és fekete között is fennállnak, és ezek nem faji-etnikai, hanem inkább osztályjellegűek.
Jordan Peele íróként is érvényesíti szerzőségét a feltörekvő Nia DaCosta által rendezett Kampókézben. Az 1992-es, azonos című szociohorror direkt folytatása az alapanyagból is következően reflektál a feketék aktuális társadalmi problémáira.
Érdekes és egyúttal sajnálatos, hogy mindkét műnek, az 1992-es első résznek és a 2021-es folytatásnak is erős valóságvonatkozása van. Az eredeti Kampókéz abban az évben került mozikba, amelyben a Los Angeles-i zavargások is kitörtek. Ezek abból eredtek, hogy a Rodney King nevű fekete sofőrt három rendőr vette üldözőbe, majd brutálisan megverte, ám a bíróság felmentette a törvényszolgákat. Erre a fekete közösség tagjai heves, randalírozásba és fosztogatásba torkolló tüntetésekkel reagáltak.
A 2021-es film bemutatóját pedig a tavalyi, országossá, sőt világméretűvé duzzadt Black Lives Matter-demonstrációk előzték meg,
amelyek a George Floyd nevű fekete férfi szintén rendőrök általi meggyilkolása miatt indultak el. Igaz, a Kampókézt 2019-ben forgatták, tehát a Floyd-gyilkosság előtt, de az 1992-es ügy és a 2009-es Fruitvale megállói tragédia (ebből Ryan Coogler készített filmdrámát A megálló címmel) is bizonyítják, hogy sajnos nem új keletű az afro-amerikaiakkal és más, nem angolszász etnikumokkal szembeni rendőri túlkapás. Még akkor is, ha ezekben az esetekben a törvény őreit inkább a hatalmas méretű városi bűnözés és az általános fegyverviselés miatti félelem motiválja, és nem feltétlenül a rasszizmus.
Az 1992-es Kampókéz lassan építkező drámai horror volt,
amelynek mitológiáját Bernard Rose alaposan kidolgozta Clive Barker A tiltott című elbeszélése alapján. A film csak felszínesen csatlakozott az akkor népszerű slashertrendhez, hiszen a szabálya az, hogy ha valaki a tükör előtt ötször kimondja a címszereplő rém nevét, akkor az megjelenik, és a kezén található húskampóval elvágja az illető torkát.
Tökéletes alap egy átlagos tinihorrorhoz, ám a Kampókéz sokkal több volt ennél:
a rasszizmus kérdésével foglalkozott a chicagói pusztuló fekete lakónegyed, a Cabrini-Green fiktív történetén keresztül. Eszerint egy egykori fekete rabszolga fia, a Daniel Robitaille nevű festő a 19. század végén kegyetlen lincselés áldozatává vált, amiért az egyik fehér család fiatal nőtagjának gyermeket nemzett. A lány apja a férfi bőrszíne miatt felbujtotta a csőcseléket, és a tömeg levágta Daniel kezét, annak helyére kampót tűzött, majd a férfi testét mézben forgatták meg, hogy halálra csípjék a méhek. Daniel maradványait elégették, hamvait pedig a Cabrini-Green területén szórták szét. Ezért tér vissza a férfi bosszúálló szellemként, a feketék ellen irányuló rasszizmus torzalakjává és reflexiójává válva.
Jordan Peele és Nia DaCosta ezt a történetet bővítette ki okosan, bár esztétikai szempontból nem minden esetben szerencsés módon. Míg az első rész főhőse egy ambiciózus egyetemista, Helen Lyle volt, aki a mítosz kutatásán keresztül szembesült a pusztuló Cabrini-Greenben élő feketék helyzetével, addig az új Kampókézben Anthony McCoy, egy fekete művész a hős, aki Danielhez hasonlóan fest.
Anthony a pártfogója tanácsára keres valami olyan témát, amely beindítja a fantáziáját,
és amellyel híressé is válhat. Kapóra jön számára is a Cabrini-Green (amelyből a 2010-es évek végére már csak két sorház maradt), illetve a rejtélyes mosodás, Burke révén ott felfedezett városi legenda a kampós gyilkosról. Közben azonban megcsípi egy méh, amely furcsán nem gyógyuló sebet hagy a kezén. Elszaporodnak körülötte a gyilkosságok, főleg, amikor Anthony hatásvadász kiállítást szervez (egy tükör mögött rejti el festményeit, és arra buzdítja a látogatókat, hogy mondják ki ötször a Kampókéz szót).
A Kampókéz rendkívül intelligens film, ám még azzal együtt sem igazi horror, hogy ebben az előző részénél sokkal több a véres jelenet. Sőt, a horrorelemek az esetek többségében manírosnak és erőltetettnek hatnak, mivel a mészárlási jelenetek epizódszerűek, kiszakadnak a társadalmilag és politikailag motivált cselekmény szövetéből. Érződik, hogy
az alkotók gyorsan le akarták tudni a zsáner kötelező elemeit,
az elvágott torkokat, a kifröccsenő vért, a városi legendával, a név kimondásával kacérkodó tinilányok megbüntetését. Kampókéznek valójában csak egyetlen gyilkossága szervesül a fő „mondanivalóval”, az is az egyszerre erős és zavaros, didaktikus végkifejletre összpontosul. Azaz a slasherek rajongói könnyen csalódhatnak Nia DaCosta alkotásában, mert ebben a hangsúly nem a véres kampón, hanem annak viselőjén és háttértörténetén van.
Jordan Peele és alkotótársai abban a tekintetben mesteri munkát végeztek, hogy kiválóan összefésülték az 1992-es filmet a saját ötleteikkel, valamint érdekes, eredeti módon, aktuális témákkal egészítették ki az első részt. Erős szimbólum maga a rém, hiszen a feketék tragikus történelmi tapasztalatának reprezentánsa. Háttértörténete azért izgalmas és szomorú, mert jóval a polgárháború után bontakozik ki, vagyis a feketék elvileg már szabadok, vannak jogaik, ám a gyakorlatban a rasszizmus nem tűnt el, „békeidőben” is él tovább. Az 1992-es mű azonban nem terjesztette ki ezt a jelenre, túlságosan is óvatos volt, és nem aknázta ki a témában rejlő lehetőséget, azaz olyan, mintha a „má”-ban már csak a nyomai lennének meg a fajgyűlöletnek, holott a Carbini-Green rém nélkül is önmagáért beszél.
Jordan Peele-ék abban a tekintetben döntöttek jól, hogy több korszakot is behoztak a képbe.
A cselekmény eleve 1977-ben indul, a kis Burke-kel, akit megtalál egy kampós kezű „cukrosbácsi” (egyébként az eredeti cím, a Candyman is erre utal). A Sherman nevű férfi azonban csak külsőleg ijesztő, valójában nem biztos, hogy ő követte el a környékbeli gyerekgyilkosságokat, ám a rendőrök halálra verik, amikor az ijedt fiú ordítását hallják. Az alkotók azt hangsúlyozzák az 1977-es eset behozásával és egy későbbi, jelenbeli történéssel is, hogy a rasszizmus nem korlátozódik egy bizonyos korszakra, nem a „sötét 19. század” jelensége, hanem végigkísérte a 20. századot, és a „má”-ban is létezik.
Ebből következik a logikus lépés, hogy a rém már nem kizárólag Daniel formájában jelenik meg, hanem „ezer arca” van, azaz szó szerint reprezentálja azokat, akik rasszista támadások áldozataivá váltak. Ilyen módon
Peele és DaCosta felvetik a lehetőségét annak, hogy Kampókéz nem szimpla démoni sorozatgyilkos,
nem Freddy Krueger (Rémálom az Elm utcában-sorozat) rokona, hanem olyan bosszúálló szellem, mint a japán mitológiában az onrjó. Onrjót a nyugati közönség leginkább japán művészfilmekben, illetve a 2002-es A körben láthatott: olyan túlvilági entitásról van szó, akit emberi életében meggyaláztak és/vagy meggyilkoltak, így a gyilkosságai tulajdonképpen elégtételt jelentenek. Ebben az értelemben tehát Kampókéz sem egyszerű monstrum, hanem kegyetlen mészárlások formájában mindazon megaláztatásokat tükrözi vissza, amelyeket a feketék elszenvedtek az amerikai történelem során.
Igaz, meglehetősen didaktikus is emiatt a film, hiszen felveti, hogy Kampókéz az afro-amerikaiak nevében cselekvő „igazságosztó”. Ráadásul ennek érdekében
a cselekmény utolsó harmadában a film felülírja saját alapszabályát,
vagyis hogy kivétel nélkül meg kell halniuk azoknak, akik megidézték Kampókézt. Persze meg lehet magyarázni a végső, nagy leszámolást, hiszen a rendőri brutalitás egyik áldozata és a sorozatgyilkost megidéző személy között szoros érzelmi kötődés áll fenn, azonban még így is ellentmondásos a jelenetsor, mert a saját lefektetett szabályait nem tartja tiszteletben a film. Ráadásul kár az utolsó pillanatban egy ártalmatlannak hitt karakterből konspirátort, őrült erőszaktevőt csinálni, mert ez csak belezavar a mitológiaépítésbe, és túlbonyolítja a sztorit.
Bőven vannak gondok a hősök és a mellékkarakterek ábrázolásával is. Nem kell különösebben ecsetelni, hogy a rendőrök reprezentációja legalább olyan egyoldalúan negatív, mint amennyire egyoldalúnak és sztereotipikusnak tartják egyesek mondjuk az Elfújta a szél afro-amerikai szereplőinek megjelenítését. Érdekes, hogy míg a filmklasszikus ellen még fehér kritikusok is kikeltek a Black Lives Matter-tüntetések alatt, addig azt sokan elfogadják, ahogyan Jordan Peele és társa a kizárólag fehér és férfi törvényszolgákat ábrázolják a Kampókézben. A rendőrök csak rosszak, hibát hibára halmoznak, és szó nélkül tüzelnek még egy földön fekvő emberre is, ha az színes bőrű.
Peele-ék szinte meg akarják babonázni a nézőt, hogy a befogadó kívánja a „piszok zsaruk” halálát
– a végső leszámolás katarzisa nagyban erre épít. Nem az a probléma, hogy nincsenek ilyen rendőrök, nagyon is vannak, tudjuk, hogy a korrupció és a rasszizmus mindenütt jelen van a törvény embereinek körében. Azonban ha már Hollywood a „politikai korrektség Vatikánja”, alkotói pedig a „PC felkent papjai”-nak szerepkörében tetszelegnek, akkor a Kampókéznek sem szabadott volna úgy átmennie a rostán, hogy ennyire velejükig gonoszak legyenek benne a rend őrei.
Még az 1992-es film is inkább semlegesen jeleníti meg a törvény képviselőit, a rendőrfőnök történetesen fekete, az afro-amerikai közösség egyéb tagjai is árnyalt, a zsáner keretei között komplexnek tekinthető figurák. Jordan Peele-éknél viszont Anthonyt és Burke-öt kivéve
nagyjából a bőrszín alapján morálisan polarizálhatók a karakterek,
amely leginkább a gyilkosságokban tükröződik. Kampókéz jobbára fehéreket öl meg, és az egyik iskolai jelenetben egyedül a fehér lányok által piszkált fekete tinédzser ússza meg a vérengzést. Nagyon nem szerencsés ilyen módon felrajzolni karaktereket és karakterkapcsolatokat, mert a szinte kizárólag fehéreket ölő, bosszúálló démonnak beállított rém akár úgy is értelmezhető, hogy Jordan Peele és alkotótársa ítéletet mondanak a fehér amerikaiak felett, akik kollektíve bűnösök mindazért, amit őseik és szélsőséges kortársaik elkövettek. Holott ahogy a „fekete bűnözés” leegyszerűsítő és rasszista állítás, úgy a „fehér kollektív bűnösség” is az.
Anthonyról, a főhősről még nem ejtettünk szót, de sajnos az antagonistához viszonyítva nem eléggé dolgozták ki a karakterét a forgatókönyvírók. A férfi háttértörténete izgalmasabb, mint a cselekmény során megtett útja, azaz szorosan kapcsolódik ő is az 1992-es film egyik karakteréhez és magához Kampókézhez is. Azonban ezt leszámítva
Anthony rendkívül antipatikus és sótlan figura,
ez pedig nem az amúgy remekül játszó Yahya Abdul-Mateen II-n múlott, egyszerűen Jordan Peele-ék felszínesen dolgozták ki a figurát. Törtető festő, aki arrogánsan, sértődött kölyökként viselkedik a legtöbb szituációban, és az alkotók nem elég átgondoltan alakítják a Briannával való kapcsolatát sem, valamint az említett méhcsípésében rejlő lehetőségeket sem aknázzák ki. Sőt inkább elrontják ezt a szálat azzal a bizonyos végső fordulattal, amely a Kampókéz-mitológiát is összezavarja. Egyedül az bontakozik ki szépen, ami megint csak a fekete identitással és az afro-amerikaiak tragikus történelmi tapasztalatával függ össze szorosan, hogy
Anthony végig kívülálló akar maradni, ő csak a festményeihez kívánja felhasználni a városi legendát és a Cabrini-Greent.
Azonban hiába tartozik a felső középosztályhoz, hiába feltörekvő művész, akinek kevés köze van a Burke-félékhez és a Cabrini-Green lakóihoz, mégsem maradhat közömbös, hiszen egy valami mindig is Burke-höz és a lakónegyed tagjaihoz fogja kötni: a bőrszíne, amely alapján a rendőrök is megítélik a feketéket.
A Kampókéz tehát komoly gondolatoktól feszülő szociohorror, amely rendkívül fontos témát taglal, így inkább társadalmi drámaként, és nem annyira zsánerfilmként működik. Ráadásul
Jordan Peele itt is beleesik azokba a hibákba, amelyekbe belesétált a Tűnj el!-ben és a Miben:
didaktikussága kiütközik Nia DaCosta művében is, ezúttal sem tudott mértéket tartani, és nem volt képes jól elvarrni a szálakat. A végkifejlet hiába izgalmas, hiába veti fel egy egészen más hangulatú és cselekményirányú folytatás lehetőségét, komoly logikai problémái beárnyékolják azt. Reméljük, Peele következő saját filmjére, a Nope-ra kinövi ezeket a „gyerekbetegségeket”. Ideje van rá, mert rendezőként még legfeljebb csak a kamaszkora elején jár. Ám forgatókönyvíróként illene már szofisztikáltabban fogalmaznia.
Kampókéz (Candyman), 2021. Rendezte: Nia DaCosta. Írta: Jordan Peele, Nia DaCosta, Win Rosenfeld. Szereplők: Yahya Abdul-Mateen II, Teyonah Parris, Tony Todd, Colman Domingo, Nathan Stewart-Jarrett, Vanessa Williams, Michael Hargrove. Forgalmazza: Fórum Hungary.
A Kampókéz a Magyar Filmadatbázisban.
