Hazugságbajnokok

Több iparosmunka után Ridley Scott ismét jól sikerült darabbal jelentkezett. Noha második Gladiátorról nem szólhatunk, de középkorban bonyolódó kalandfilmje leiskolázza a Mennyei királyságot, plusz önmagában is emlékezetes, jelenkorra reflektáló direktori visszatérés.

Szembeötlő, mennyire a #MeToo-parafrázisaként olvasható Az utolsó párbaj: az Eric Jager 2004-es könyvét adaptáló történelmi dráma ugyan elejétől a végéig kitart a fenti értelmezés mellett, valójában sokkal többről regél.

Univerzális kérdéseken rugózik, tehát nemcsak bántalmazott nők férkőzhetnek közel hozzá, hanem bármelyikünk,

aki hevesen rázza a fejét az igazságtalanságok láttán, illetve örömmel fedezi fel egy iszonyatos profizmussal összerakott, rendezője csaknem hatvanéves tapasztalatát magán hordozó zsánerfilm bújtatott jelentésrétegeit.

Igaz történet alapján gyártott munkájában Scottot a karakterek önmagukhoz és környezetükhöz való viszonya foglalkoztatja, kevésbé az akadémikus sablonok – a Jean de Carrouges nemesúr (Matt Damon) és a fegyvernök Jacques Le Gris (Adam Driver) összecsapására kihegyezett fabula cseppet sem írható le holmi akcióorientált zagyvaságként.

Fajsúlyos kritika zúdul ránk a XIV. századi Franciaország dicsőségesnek vélt értékrendszeréről:

az 1370-es évektől 1386 decemberéig tartó cselekményében Az utolsó párbaj csaknem revizionista műfajfilmek csúcsait ostromolja, és ha olykor meg is torpan a végső haddelhaddig vezető úton, legfőbb tézise mellett zömmel intelligensen, kellő visszafogottsággal szónokol.

Rendkívüli kérlelhetetlenséggel vezet bennünket Scott, mozija lassan, biztos kézzel terel Carrouges és Le Gris utolsó farkasszemet nézéséig. Nem is csalódunk: Az utolsó párbaj kellő információadagolással beszéli el a fegyvernököt nemi erőszakkal vádoló Marguerite úrnő (Jodie Comer), vagyis Carrouges lovag nejének krónikáját.

Moralitásdrámaként sóz oda a két és fél órás játékidő:

Scott nem a hölgy állításának igazságtartalma felől boncolgatja igazság kontra hazugság erkölcsi dilemmáit. Jobban izgatja, hogy a két lovag miféle önhazugságok, árulások, fals ideák révén próbál felszínen maradni, vagyis Az utolsó párbaj nem más, mint két, hősszerepben tetszelegni próbáló, de valójában komplexusoktól sújtott, királyi udvarban bóklászó pária karaktertanulmánya számos drámai határpillanattal.

Carrouges és Le Gris komplex antihősök: előbbi látszólag becsületére reflektálva, valójában dühére, felsőbbrendűségi érzetére apellálva hívja birokra egykori társát és barátját, így a kurrens Scott-eposz első körben hűség és barátság felszámolódásáról költött mű, újabb bizonyítékaként a filmben pulzáló egyetemes etikai kérdésfelvetéseknek. De egyéb trükkök is rejlenek a rendező kabátujjában –

Az utolsó párbaj szerint a társadalom velejéig romlott,

így némileg korunk globális, jobboldali politikai berendezkedések fenntartotta gyűlöletkultuszára is kitekint. Összefügg az individuum nyűgje és egy ország fekélye. Carrouges toxikus maszkulinitástól fűtött bárdolatlan alak, aki a harminc ezüstpénzzel rokonítható háromszáz aranytallérért keresi fel a párizsi kincstárnokot egy meg nem nyert, csupán túlélt harctéri cselekmény után. Az utolsó párbaj rendre félbeszakítja szórványos csatajeleneteit, jelezve, nem ezek számítanak.

Vérben, fagyban úszó csatabeállításai a morális szennyben gázolók pontos vizuális lenyomatát nyújtják:

a bevételt hadállomány-bővítésre, fegyverkezésre költik és Carrouges számára is csak a saját, fizetőeszközben mérhető boldogsága, nemesi rangja a tét, kevésbé a dicső eszmék.

Genderanalízisként sem vall kudarcot Az utolsó párbaj: Matt Damon helytáll a fröcsögő álhős szerepében, Ben Affleckkel közös forgatókönyve a Good Will Hunting után szabadon ismét férfimelodrámaként realizálja Carrouges, Le Gris és Marguerite háromszögviszonyát. Míg a Damon alakította nemes magát árnyaltnak gondoló, de valójában egydimenziós, agresszivitásával összezördülést kezdeményező, feleségét kizárólag remélt hozományért választó, őt párszor fizikailag is abuzáló antihím, addig ellenfele,

az Adam Driver megformálta Le Gris vívódó figura.

Többszörös nyomásnak kitett, egyszerre gátlástalan és érzékeny, párbeszédet szorgalmazó alárendeltként (az épp Ben Affleck játszotta) udvarhölgyeket tartó, nőgyűlölő Pierre gróf kegyeit lesi, küzd a benne dúló pusztító szerelmi indulataival és miután bajt hoz saját és mások fejére, képes reflektálni a bűnére. Igaz, szomorkodása már nem segít rajta.

Közöttük helyezkedik el Marguerite – Jodie Comer egyre többet hoz ki a kezdetben alulírtnak látszó, majd egyre gyakorlatiasabb vonásokat öltő, progresszív nézeteket hangoztató alakjából. Ráun a két férfi hatalmi játszmájára,

Az utolsó párbaj nőalakja visszautasítja a rá testált kapcarongy-szerepet.

Szerető anyaként, feleségként, tehát el nem árult, hótiszta érzelmekkel, racionális észjárással próbál a kakaskodó (vagy éppen maszkulinitásuk igazolásáért fiúutódért üvöltő), őt fájdalmas szeretkezésekre bíró férfiak rabigájából szabadulni. Affleck és Damon szkriptje hibátlanul bök rá a tökéletlenségüket kompenzáló férfiak jellemívére, a rendezőként ismert Nicole Holofcener pedig a női főhőst vértezi fel kellő mélységekkel.

Az utolsó párbaj más értelemben is pesszimista kalandfilm: látszólag hősiességről papol, de a két főalak valójában elveszett, heroizmusuk egyre jobban felszívódik minden indulatos tettük után,

csak Marguerite összeszedettsége biztosít némi reményt a középkori zűrzavarban.

Scott, illetve a Damon–Affleck–Holofcener-trió nézete szerint a plebsz csupán fekete-fehér leegyszerűsítésekre vágyik, míg Pierre gróf orgiákat rendezve kapaszkodik talmi hatalmába. Vagyis nem az a kérdés, Le Gris valóban gyalázatot követett-e el Marguerite-en (a mozi felénél választ kapunk erre), hanem az, milyen patthelyzetbe sodor a piperkőc, direkt teátrálisra vett, nőket pucérra vetkőztető uralkodó osztály két alárendeltet, valamint az alattvalók miképp reflektálnak önnön szolgaságukra. Carrouges és Le Gris összecsapásának végeredménye után a királyi holdudvar kitart korruptsága mellett – pusztán két egykori barát acsarkodásának szánalmas romjai maradnak. Az utolsó párbaj ilyen rangban a hatalom különféle arculataira összpontosít: Carrouges babonákon nyugvó istenhitének ugyanúgy pofont ad, mint a kulturális jártasságát nemi erőszakkal pervertáló Le Gris-nek. Sőt, a teljes vezetőségnek is, amely az összes észérvet, jogi passzust odébb söpörve formálja saját képére a bíróságot, amely zokszó nélkül mond igent a párbaj esztelen barbarizmusára, majd

isteni segedelemként definiálja a győzelmet.

Ráadásként ugyanettől a homályos felsőbb parancsolótól teszi függővé egy béklyóba vert nő állításainak igazságtartalmát, kilátásba helyezett máglyahalálát. Marguerite tehát a férfiak csiki-csukiján túl, férjéhez és gyalázójához hasonlóan, a fennálló rezsim alárendeltje.

Bár a film rengeteg témával zsonglőrködik, az elveik, szexuális impulzusaik, hierarchiában elfoglalt helyük szorításában viaskodó alfahímek tragédiája sosem hullik darabokra.

Az eseményeket három perspektívából ábrázoló narratíva A vihar kapujában öröksége,

az erőszakos önérvényesítés vezérelte nemesek Scott első nagyjátékfilmjéből, a Párbajhősökből ismerősek, míg az önmagukat szentként felkenő, de valójában hazug szerencsétlenek freskója a Verhoeven-féle Hús és vér inspirációját viseli magán. Jóllehet, Scott és írókollégái egyensúlyt teremtenek a felmerülő témák között, bizonyos húzásaik didaktikusnak, redundánsnak hatnak: a fehér kancával közösülő fekete mén csaknem megmosolyogtatóan allegorizálja a nőért vívott férfipárbajt, valamint a hazugság-szegmensekre osztott történet is néha a korábbi zöngék ismétlésének csapdájába esik. Ugyanakkor hamar sikerül menteni a menthetőt.

Igaz, Marguerite a játékidő vége felé sietősen, egyik pillanatról a másikra hoz sorsfordító döntéseket és áll a sarkára,

Az utolsó párbaj elégséges mennyiségben árul el többet Carrouges és Le Gris jelleméről a különböző epizódokban, vagyis Affleck, Damon és Holofcener jó érzékkel tömik be az ellipsziseket, megfelelő percekben bővítik karaktereik belső problémáit, így az olykor direkt kibeszélő gesztusokkal élő forgatókönyv végül hozzáértőn simítja el az esetleges döccenőket.

Vagyis Az utolsó párbaj nemcsak puritán #MeToo-kurzusmozi, hanem olyasmi, melyre a 2000-es évek második fele óta egyre többször vár a decens műfaji gyakorlatokra szomjazó publikum. Stúdiórendszerben (a 20th Century Foxot a Disney-felvásárlás után váltó 20th Century Studios) gyártott, nagy költségvetésű,

felnőtteknek szóló, kompakt forgatókönyvből táplálkozó és már-már lebilincselő atmoszférájú történelmi eposz,

melyben otthonosságot és nyugtalanságot egyaránt közvetítenek az olajbarna vágóképek. Míg a havas-saras, rideg kékesszürke operatőri megoldások királyi várat, ledöfött paripát, szarvast, rohangáló ludakat és reményvesztett nincsteleneket hoznak összhangba. Régi hagyományok és új közönségigények csaknem remek fúziója, a szuperhős-brandmániában tobzódó, imperialista cégszemléletet valló konglomerátumvilág sajátos, maradandó élményeket nyújtó, felfedezésre érdemes zárványa.

Az utolsó párbaj (The Last Duel), 2021. Rendezte: Ridley Scott. Írta: Nicole Holofcener, Ben Affleck, Matt Damon. Szereplők: Matt Damon, Adam Driver, Jodie Comer, Ben Affleck, Harriet Walter. Forgalmazza: Fórum Hungary.

Az utolsó párbaj a Magyar Filmadatbázison.