Daniel Craig James Bond-epilógusa

Ez is elérkezett hát! Újabb James Bond-színész köszönt el Daniel Craig személyében, hogy teret engedjen az új nemzedék tagjainak, netán új, merőben más történeteknek. De vajon méltó búcsú-e a Nincs idő meghalni?

A James Bond-karakter olyan tartós, akár a szuperhősök, hiszen ő is több évtizeddel ezelőtt született, sőt a 007-es brit titkos ügynök már 1962, a Dr. No bemutatása óta újra és újra visszatér a nagyvásznakra. Ian Fleming hőse kifejezetten a hidegháború szülötte, hiszen

az első regény, a Casino Royale 1953-ban jelent meg, amikor már bőven elmérgesedett a viszony az USA és a Szovjetunió között.

A történetek centrumában is nagyrészt ez a konfliktus állt, legalábbis a rendszerváltásokig, a nagy fal- és vasfüggönybontásig. Ám a figura ekkorra már több ízben bizonyította időtállóságát, minthogy több színész eljátszotta Sean Connerytől Roger Moore-on át Timothy Daltonig. Persze új témák, egyre monumentálisabb kihívások, technológiák és nemzetközi afférok kellettek ahhoz, hogy a James Bond-filmek mindenkor aktuálisak tudjanak maradni. Ez pedig sikerült is a Pierce Brosnan-, majd a Daniel Craig-érában, bár az oroszoktól mint legfőbb bajkeverőktől még a legújabb mű, a Nincs idő meghalni sem tudott teljes mértékben elszakadni.

James Bond mítosza kiállta az idő próbáját, és még úgy is képes volt népszerű maradni, hogy a szuperhősös zsáner előretörése megkérdőjelezte egy ilyen „egyszerű ember” létjogosultságát. Habár a Nincs idő meghalni olykor már úgy elrugaszkodik a valóság talajától, hogy

Bondot akár Batmanként is el tudnánk képzelni, amiről Hans Zimmer A sötét lovag-motívumokból építkező filmzenéje is gondoskodik.

A grandiózus zene mellett grandiózus cselekmény, majdnem háromórás játékidő és elképesztő sztárparádé biztosítja, hogy a Cary Joji Fukunaga által rendezett Bond-film legalábbis külsőségekben méltó legyen Daniel Craig búcsújához, aki ezúttal tényleg utoljára bújt a 007-es szmokingjába.

„Craig kora” a 2006-os Casino Royale-lal indult, amelyet azért is ünnepeltünk annak idején, mert kicsit a talaj közelébe hozta James Bondot, és itt nemcsak kegyetlen megkínzására, hanem rendkívüli módon személyes jellegű, érzelemmel és tragikummal telített történetére kell gondolni. Ezt hullámzó színvonalú folytatások követték, elsősorban azért, mert úgy tűnt,

a kreatív producerek, Barbara Broccoli és Michael G. Wilson nem tudták eldönteni, hogy vigyék-e tovább ezt a „sebezhető Bond”-vonalat,

vagy inkább térjenek vissza a klasszikus filmek szellemiségéhez, a sérthetetlen, macsó ügynök imázsához. A Quantum csendje és a Spectre ennek lettek az áldozatai, mindkettő alkotói két szék közé, a pad alá estek, a Skyfall pedig minden hibája ellenére is méltó párdarabja volt a Casino Royale-nak. A Nincs idő meghalni szerencsére szintén a „Casino Royale-csapatot” erősíti, azaz a sztorija személyes jellegű, érzelmes (néha érzelmesebb is a kelleténél), amelyben növekszik a 2006-os film tétje, azaz nem csak egy szeretett nő miatt indul akcióba a 007-es, pontosabban az ex-007-es.

Szokás szerint a Nincs idő meghalni is jó hosszú bevezetővel indul, amelyben folytatódik az előző részből megismert pszichiáter, Madeleine és James Bond románca. De ahogy az lenni szokott, az idill nem tart sokáig, mert Bond ellen merényletet követnek el, majd üldözőbe veszik. Az egyik üldözője elhinti, hogy Madeleine összejátszik a nemzetközi bűnszervezettel, a Spectre-rel, így Blofelddel, a főhős bebörtönzött ősellenségével is. Ezért Bond minden kapcsolatot megszakít a nővel, de nem örökre, mert

előlép egy, még Blofeldnél is veszélyesebb és titokzatosabb figura, a Rami Malek által játszott, eltorzult arcú Safin,

aki egy olyan technológiára tesz szert, amellyel nemcsak a Spectre-t, de az egész világot kiirthatná, ha akarná. Hozzá pedig sokkal több köze van Madeleine-nek, mint Blofeldhez, ráadásul az ügynökség, az MI6 is ludas a dologban. A problémát pedig csak tetézi, hogy James Bond időközben visszavonult, és boldog nyugdíjas éveit tölti Jamaicán, helyét, címét a feltörekvő új ügynök, Nomi vette át. Persze egy barát felkérése és egy régi szerelem fellobbanása arra készteti Bondot, hogy talán utoljára („Soha ne mondd, hogy soha!”), de ismét megmentse a világot.

A Nincs idő meghalni valóban grandiózus film, csak a szuperhősfilmek monumentalitásához mérhető a kivitelezése, a játékideje és a tétje is, ugyanakkor a maga módján valóban képes személyes is maradni. Ezt erősíti a már említett prológus, amelyben az akciózsáner keretei között, de megismerjük Madeleine és Bond olasz románcát, amely továbbra is a Casino Royale-ban elhunyt Vesper Lynd árnyékában bontakozik ki.

Hogy a főhős nem tudja elfelejteni Lyndet, egykori szívszerelmét, az rányomja bélyegét az új kapcsolatára,

így Bond olasz módra, egy „igazmondást” tartalmazó cetli elégetésével próbál végleg búcsút venni az Eva Green által eljátszott nőtől. A nyitószekvenciában látszólag új, sokkal kevésbé romantikus színezetű tragikummal kell szembenéznie Bondnak: ezúttal nem azért veszítheti el a szeretett nőt, mert az meghal, hanem mert múltjuk sötét titkai vagy traumái végérvényesen elhidegíthetik őket egymástól.

Ironikus módon a főcím előtti bevezető jelenetsor a legerősebb része a Nincs idő meghalninak, mert egy ilyen szuperügynökhöz képest is életszagú, kijózanító az elkerülhetetlen elszakadás a szerelmétől. A szakítás kifejezetten fájdalmas annak tükrében, hogy Madeleine személyében James Bond már nagyon közel volt a boldogsághoz, a megállapodáshoz. Legalább idősebb korában

ő maga is megtapasztalhatta volna, milyen családban élni, és nem a világ megmentésével foglalkozni.

Bond már a Casino Royale-ban is majdnem elnyerte a boldogságot, és nem feltétlenül rajta múlott a szeretett nő elvesztése. Itt viszont maga a 007-es hozza meg a fájdalmas, kemény döntést, amely mély csalódásából fakad: Madeleine-nek mennie kell.

Igen erős jelenet az olaszországi „kötelező” autós üldözés végkifejlete, amelyben a bérgyilkosok minden oldalról golyózáport zúdítanak a főhős páncélozott kocsijára. James Bond viszont csak passzívan tűri ezt, egy darabig nem csinál semmit, figyeli a halálra rémült Madeleine reakcióját. Ebben egyrészt benne van a „minden mindegy” hozzáállása, hiszen

Bond csalódott, újabb szeretett nőt veszített el a vélt vagy valós árulás miatt.

Másrészt ilyen módon, a halál torkában (a golyóálló üveg azért nem örökké golyóálló) bizonyosodhat meg arról, hogy a nő tényleg hazudott-e neki. Kemény, drámai jelenet, amelynek persze sejtjük a végét, mégis az érzelmi töltet, a kapcsolat tétjei miatt remekül működik.

Nagy kár, hogy a film a hátralevő több mint két órában elveszíti a nyitójelenet lendületét. Nem abban az értelemben, hogy leülne a cselekmény, hiszen Fukunaga szinte egy másodpercnyi pihenőt sem hagy a nézőnek, azonban sokszor nehéz dekódolni, mi miért történik. A túl hosszan felvezetett antagonistának, Rami Malek nem túl jól eljátszott őrült bűnözőjének is nagyobb a füstje, mint a lángja.

A Nincs idő meghalni az említett olaszországi autós üldözéssel szó szerint ellövi puskaporának nagy részét,

a többi akció inkább átlagosnak mondható. Az egyik erdei „vadászat” és a nagy finálé utolsó, elkeseredett versenyfutása az idővel azért egészen izgalmasra sikeredtek, ha látványosságukban nem is érnek fel a kezdethez. Maga a veszély, a DNS-alapú, nanotechnológiára épített „méreg” pedig hiába von magával potenciálisan drámai konfliktusokat (csak bizonyos embereket öl meg bizonyos emberekkel érintkezve), még sincsen kellőképp kiaknázva. A végső konfrontációt, illetve döntéshelyzetet markánsabban lehetett volna ennek a hatásaira építeni.

Egyébként az alkotók, néhány merészebb lépést leszámítva, megmaradtak a jól bejáratott kliséknél. Tulajdonképpen a nyitó szekvencia és az utolsó jelenetek a Nincs idő meghalni legerősebb, leghatásosabb, legmerészebb részei, a többi „tipikus James Bond-film”. M és Bond szokásos konfliktusa? Megvan. Őrült, Blofeldet idéző szuperbűnöző? Megvan.

Csendesebb, thrilleresebb vagy kémfilmesebb bevetés egy tömeges rendezvényen? Megvan.

Az antagonista és Bond elbeszélgetnek a világ dolgairól? Ehhez is pipát tehetünk, ahogy a jellegzetes italokat is felhörpinti a titkos ügynök. Némi hagyományos flörtölés is belefér a történetbe Ana de Armas karakterén keresztül, és nehogy már ne hangozzon el egy Bond-filmben „A nevem Bond. James Bond”-bemutatkozás sem! Összességében tehát nagyon kiszámítható a majdnem háromórás film, így örülhetünk annak a néhány nagyobb meglepetésnek is.

Szükséges külön szót ejteni két fontos karakterről, az új 007-esről és persze Rami Malek antagonistájáról. Utóbbi gyakorlatilag tényleg egy második Blofeld, meglehetősen sablonos őrült lett, és amennyire jól felvezetik, annyira rossz és klisés maga a karakter. Értelmetlen, illetve értelmetlenül emelkedett fejtegetéseiből nyugodtan ki is lehetett volna vágni néhányat, mert semmit nem tesznek hozzá sem a sztorihoz, sem a figurához. Ráadásul a motivációi sincsenek eléggé kifejtve: igen, a bosszúra vágyik, de miért kötődik annyira szorosan Madeleine-hez? A nyitójelenetben ugyanis megalapozzák a két karakter kapcsolatát, de az már kibontatlan marad, hogyan alakult ez az évek során, így a „jelen” néhány történése is lóg a levegőben.

Ennek fényében pedig Safin jó néhány cselekedete teljes mértékben érthetetlen,

főleg a finálé felé közeledve. Így bár az antagonista kellőképp előkészített, illetve kellőképp ikonikus a megjelenése (törött maszk mögött deformált arc), ám nem tudták igazán markáns főgonosszá érlelni. Azaz ugyanúgy nem ér fel Ian Fleming Blofeldjéhez, mint a Spectre Blofeldje, akit a Tarantino-filmek után talán kicsit beskatulyázott Christoph Waltz formál meg az előző és a mostani filmben is.

Lashana Lynch Nomiját pedig amennyire túlreklámozták a bemutató előtti interjúkban, annyira jelentéktelen lett. A színes bőrű 007-es figuráját ebben a formában nem lehet másként felfogni a mai politikai klímában, mint provokációt vagy a hollywoodi (és a brit) filmipar újabb esetlen kísérletét arra, hogy a Bond-filmekbe is beleerőltessék a „diverzitást”. Sőt, Nomi „kiváló” példa arra, hogyan működhet egy elnagyolt fekete karakter éppen a Black Lives Matter-mozgalom törekvései ellenében.

Lashana Lynch hőse rosszul megírt, inkább antipatikus, nagyképű karakter,

aki színes bőrű nőként végre beszólhat pár ízeset a fehér férfi Bondnak. Ő persze visszaszól Nominak, de mégis úgy érezheti a néző, hogy pusztán amiatt kellett egy fekete 007-est beleerőltetni a Nincs idő meghalniba, hogy az alkotók beintsenek a „patriarchális ó-Hollywoodnak”, és erőlködve felmutassák, hogy lám, egy fekete nő is lehet őfelsége titkos ügynöke. A karakter szinte egyáltalán nem alkalmas az azonosulásra, nem is zavar túl sok vizet, és a finálé előtt még „nagylelkűen” visszapasszolja James Bondnak a 007-es címet. Tehát még egyszer: nem lehet nem színtiszta provokációként felfogni az amúgy tehetséges Lashana Lynch elbaltázott Nomiját.

A Nincs idő meghalni lezárása ugyan giccses, csöpögős, mégis szívhez szóló, méltó módon elbúcsúztatja Daniel Craiget, és szerencsére összességében a film is megüti azt a színvonalat, hogy méltónak tekintsük Craig mint Bond elbúcsúztatásra. Ám attól, hogy a rémesen gyenge Spectre-nél és A Quantum csendjénél mérföldekkel jobb, még rengeteg hibája van. Ezek miatt szerintem legfeljebb csak a Bond-rajongók nézik majd újra egy-egy nagyobb maraton részeként, amúgy a legjobb Craig-filmekhez fel nem érő, egyszer nézhető alkotásról van szó. Nagy kérdés, hogy mi lesz a Bond-sorozattal ezt követően. Újrakezdik egy fehér brit férfi színésszel, vagy Barbara Broccoli és társai új utakat próbálnak kitaposni? Biztosak lehetünk benne, Ian Fleming örökségének ápolói valahogy megoldják, hogy újra kimondhassa valaki: a neve Bond, James Bond.

Nincs idő meghalni (No Time to Die), 2021. Rendezte: Cary Joji Fukunaga. Írta: Cary Joji Fukunaga, Neal Purvis, Robert Wade, Phoebe Waller-Bridge. Szereplők: Daniel Craig, Rami Malek, Léa Seydoux, Ralph Fiennes, Christoph Waltz, Ben Whishaw, Naomie Harris, Lashana Lynch, Jeffrey Wright, Ana de Armas. Forgalmazza: Fórum Hungary.

A Nincs idő meghalni a Magyar Filmadatbázison.