Műterembe zárva

Életműkiállítás ígéretével csábítja látogatóit a 2021. augusztus 27-től a Magyar Nemzeti Galériában látható Gerhard Richter-kiállítás. S valóban: a kortárs német képzőművész ironikus, önmagába harapó címet viselő anyaga, a Valós látszat Richter egész alkotói munkásságát felölelő válogatás.

A mintegy nyolcvan alkotásból, kétszáz műtárgyból álló anyag különlegessége, hogy egy életmű lezárásaként, Magyarországon mégis először látható így, egyben, kiegészülve a művész direkt ezen alkalomra készített, kisebb méretű ceruzarajzaival.

A fotófestészet úttörőjeként Richter egész életében „valós látszatokat” alkotott,

elmosva munkáiban a dokumentarista és a művészi kifejezés közti határokat, saját eszközeivel reflektálva az őt körülvevő (politikai) rendszerekre.

Gerhard Richter életének és művészetének, valamint a művész által megörökített Németország történelmének főbb „programpontjairól” igencsak pontos és részletgazdag leírást olvashatnak a termek falain a látogatók. A galéria tereiben látható szövegek egyébként egytől-egyig a kiállításhoz készült tanulmánykötet esszéiből származnak, ezeknek szerzője többek között maga a kiállítás kurátora, Bódi Kinga, valamint Dietmar Elger, Fehér Dávid, Zemlényi-Kovács Barnabás és Armin Zweite. „Bevezetőként” megtudhatjuk, hogy Richter Drezdában született, 1932-ben, és

életének első szakaszát a Weimari Köztársaság, a náci Németország, majd 1949-től az NDK gyermekeként-fiataljaként töltötte.

Ez az időszak, s annak minden terhe – amint azt a Valós látszat anyaga is mutatja – rendkívül nagy hatással volt (képző)művészetére, s az már az első lépéseknél, vagyis a drezdai Képzőművészeti Akadémiánál is a vállát nyomta. Richter szülővárosában murális festészetet tanult à la szocialista realizmus, ámde a gyermekkorában látottak-hallottak 1961-es művészi és magánéleti „pálfordulása” után újra művészetének előterébe kerültek.

Richter nyugat-németországi emigrációjának kezdetekor Düsseldorfban munkálkodott. Az akkori kortárs művészet ezen fellegvárában ismerkedett meg az amatőr fényképezéssel, valamint fedezte fel az újságokban, magazinokban látható képekben rejlő lehetőséget. Előbb kollázstechnikával foglalkozott, majd rátalált művészetének talán legmeghatározóbb nyomvonalára, a fotófestészetre.

Ezeket a különleges, „hibrid” képeket Richter a homályosítás (blur) technikájával alkotta meg,

gyakran rájátszva a képek eredeti, vagy a hozzáadott festék következtében kialakuló életlenségre (unscharf). A hatvanas években készült képei közül érdemes fokozott figyelmet szentelni a Motorcsónak címet viselőnek. A festmény „eredetije” egy 1965-ös Stern-lapszámból származik, amiben a Kodak Instamatic fényképezőgép reklámfotójaként szerepelt. A kommercializált reflexiók párhuzamaként láthatók Richter vadászgépeket, bombázókat, valamint már pusztulásra ítélt városokat ábrázoló fotófestményei, melyek valós látszatként, alternatív Németországként értelmezik számunkra az addig látott színes-élénk képeket.

Külön termet érdemelt Richter 1973-as Angyali üdvözlet-sorozata, Tiziano után igencsak szabadon értelmezve a témát. A kortárs művész négy képkockás festői „folyamatábrává” szűkíti az egyébként minden bizonnyal több stációból álló alkotói utat. Izgalmas kitekintése ez az alapvetően német témákat feldolgozó anyagnak. Érdemes hosszabban időzni a nem-Tiziano-képek előtt, és elgondolkodni rajta, nincsenek-e rossz sorrendben kiállítva.

Szintén igen izgalmas (valószínűleg tudatos kurátori döntés) az Angyali üdvözlettel szemközti fal „benépesítése”.

A kiállítás ezen részére ugyanis színtáblákat, vagyis háromszor hármas, fehér mezőbe ejtett, kontrasztos, vagy épp kellemesen harmonizáló, színes téglalapokat függesztettek. Szám szerint száznyolcvanat láthatunk, mindegyik 1971-ből származik. A „festékboltos” alkotások mellett a börtön klausztrofóbiáját hivatott idézni egy nagyobb lélegzetvételű, szürke, egymáson elcsúszó rácsokat ábrázoló festmény, amely fölé-mellé egy világító kereszt is került a falra. Ha jó szögből figyeljük, a teremőr épp alatta áll, jelenléte művészetté lényegülhet.

A kiállítás Richter „művészettörténeti reflexióinak” külön termet szentel, habár evidens, hogy nem lehet a művész egyetlen munkáját sem nem-reflexióként szemlélni – ha nem is azért, mert egyértelműen illeszkedik valamely stílusba, hát épp amiatt, mert tudatosan azokon kívül pozicionálja magát. Tájképek mellett feltűnnek a Valós látszatban szenvtelen, steril digitális nyomatok, absztrakt festmények, melyek egy része felfogható színgyakorlatnak, megfelelő ideig kószálva pedig arra lehetünk figyelmesek, hogy

egy plexiüveg mögötti festményről koponya szegezi nekünk a hamleti kérdést.

Az összefogó erőt mellőző tárlatrészekről ügyesen sodor minket a tér egy negyvennyolc darab méretre, színre (fekete-fehér), hangulatra tökéletesen azonos portrét tartalmazó helyiségbe. 1972-ben Gerhard Richter történelmi arcképcsarnokot felvonultató fotófestményeivel képviselte Németországot a Velencei Biennálén. A festményeken különböző területek méltán ismert és elismert férfialakjai láthatók, jobbára írók, zeneszerzők, tudósok, uniformizált portrékba sűrítve. Nő nem került közéjük, és a terem közepére állva elszédül az ember, ha a Nagyokra tekint.

Richter személyes nagyságára reflektál a kronológiai sorrendet tartó kiállítás talán legmulatságosabb része. A hatvan, a művész személyes alkotóterében készült fekete-fehér fotón

Richter már-már műterembe zárt, előbb illetődött, majd egyre oldódó kisgyerekként alkot,

vagy épp látványosan szöszmötöl a vele egy képkockába szorult tárgyakkal. A kiállítás ezen része egyébként nem „saját”, Benjamin Katz jegyzi a fotóválogatást.  A viszonylag apróra nyomott, fakeretes fotók alatt egy évszám és egy városnév található (jellemzően a nyolcvanas-kilencvenes évek Kölnje), ám a képek tulajdonképp készülhettek volna akárhol. A „valós látszat”-elv érvényesül itt is…

A vidám, fotós intermezzo után a tárlat egy éles csavarral Birkenauban ér véget, ahol Richter 2014 és 2021 között készült munkái közül láthatunk egy csoportot.

Az egyik falon négy hatalmas kép, szemben szürkére zománcozott, több darabból összeállított, óriási tükör

(a művész egészen friss, 2020–2021-es alkotása), mely méretét tekintve könnyen magába zárhatná a vele szemben elhelyezett fotófestményeket. Az ezekre merőleges falon, vagyis technikailag az ajtóval szemben, hogy semmiképp se menekülhessen a terembe lépő, megrázó válogatás látható a Sonderkommando titokban készített képeiből. Ugyanannyi, ahány festmény van a teremben: ezek a kis fotók szolgáltak alapjául a szürke-rózsaszín, inkább már absztrakcióba olvadó fotófestményeknek.

A kiállítás egyik plusz érdekessége, hogy azt a legtöbb helyen a művész 1977-es Betty című képével hirdetik, ami már csak azért is felkavaró lehet, mert a képen Richter a saját lányát ábrázolja fekve, elnyíló ajkakkal, erősen szexualizált atmoszférával. Habár tematikailag ez a munka idomul legkevésbé a kiállított válogatásba, alapvetően szépen példázza a richteri művészet sokrétű ellentmondásosságát. A Magyar Nemzeti Galéria Valós látszata összességében azonban még a tavaly festői karrierjének végét bejelentő Gerhard Richter munkásságát nem ismerőkben sem hagyhat űrt, kellemes szelekciója ez a művészre jellemző irányzatok, témák és anyagok kavalkádjának.

Gerhard Richter Valós látszat című kiállítása 2021. november 14-ig tekinthető meg a Magyar Nemzeti Galériában.

A borítóképen Gerhard Richter Betty című képe látható (1977, olaj, vászon, 30 X 40 cm).