Emlékezz!

A 18. Verzió Filmfesztivált hibrid módon rendezték meg. Első hetében budapesti és vidéki mozikban, a másodikban online lehetett dokumentumfilmeket nézni, és ezáltal a valóság különböző rétegeit megismerni.

Tavaly ki sem kellett mozdulnom (mondjuk nem is nagyon lehetett) a lakásomból, hogy „eljussak” a Verzióra, ehhez képest az idei félig moziba járós megoldás valódi felüdülés volt. Ugyan két vetítésen is elenyészően kevesen voltunk a nézőtéren, de legalább személyesen tudtam beszélgetni az egyik doku rendezőjével a Művész előtt fagyoskodva. Az általam választott alkotásokat valamilyen módon az emlékezet köti össze, lássuk, mi ragadt meg a memóriámban belőlük!

A bátyám története

Peter harminc éve vakon és siketen született, így a világot tapintás, szaglás és ízlelés útján érzékeli. Évekkel később autizmust diagnosztizáltak nála. Dán jómódban viseli gondját a családja, de az édesanyja él a leginkább önfeláldozó életet.

A sok gyerekkori házi videorészletet a jelenbeli eseményekkel vegyítő filmben mégis a húg, Christine nézőpontja dominál, aki nemcsak szereplője, de társrendezője is a filmnek. Mivel Peter semmilyen módon nem tud kommunikálni a külvilággal (igaz, a tenyerén kitapintott egyezményes jelekkel vele tudnak „beszélni”, viszont ő nem ad visszajelzést), nem tudjuk, mit él át, gondol vagy érez.

Így kerül fókuszba a húga, annak ellenére, hogy ő már csak vendégként tér haza a szülői házba.

Damoklész kardjaként ott lebeg a feje fölött, hiszen a szülei halála után feltehetőleg neki kell majd gondoznia bátyját. Hiába szereti a testvérét, ezt a terhet nem szeretné magára venni, ezért a szüleivel bíznak abban, hogy a közeljövőben találnak egy olyan intézményt, amely befogadja Petert.

Kertrendezés

Az idei CineFesten is vetített Kertrendezés erős vizualitásával, emlékezetes képeivel igyekszik hatni. A tenger kék végtelenjében egy tizenöt emeletnyi magas fa lebeg egy uszályon vagy éppen hipnotikus lassúsággal vontatják egy úton. Hogy miért? Mert egy befolyásos grúz megteheti, hogy magánarborétumába országa különböző pontjairól hatalmasra nőt, gyönyörű fákat szállíttasson. Miközben az abszurd, de hatalmas infrastrukturális erőfeszítéssel megvalósított ötleten gondolkodunk, láthatjuk,

hogyan reagálják le a falusiak közösségük kollektív emlékezetének szerves részét képező fák elvesztését.

Egyesek az ezzel járó anyagi gyarapodásnak örülnek, míg mások nemcsak azt érzik, mintha gyökerestől téptek volna ki valamit őseik, saját és gyermekeik életéből, hanem a járulékos veszteségeket is ők szenvedik el. Mint az út két oldalán álló fák kivágása, hogy elférjen az elszállítandó hatalmas koronájú fa. Az utolsó képsorokon hatásos zenével kísérve megjelenik a betelepített madaraktól hangos mesterséges paradicsom a hevederekkel rögzített fákkal és az adott időben beinduló öntözőrendszerrel. Megérte?

Az emlék a miénk  

Számos dokumentumfilm készült és fog is még készülni a szíriai polgárháborúról. Rami Farah alkotása abban tér el a többségtől, hogy a dokumentálás és emlékezés gesztusát helyezi középpontba. Közel tíz évvel a forradalom kitörése után három aktivistát állít egy európai színház színpadára, hogy a közösen megnézett képsorok által együtt idézzék fel az akkori eseményeket. Mindhárom férfi Daraa városából származik, jól ismerik egymást, maguk is évekig kamerával a kézben rögzítették és osztották meg a neten a véres eseményeket. Annak reményében, hogy ha nyilvánosságot kap a tüntető tömeg akarata vagy a rezsim kegyetlen megtorlása, valami segítség csak fog érkezni.

Kézzelfoghatóvá válik a forradalmárok tiszta lelkesedése, naivitása, hivatástudata

– miközben a felvételeken és visszaemlékezésükben jó pár meggyilkolt bajtársuk is feltűnik. A színpadon, egymás mellett állva látjuk őket, amint elérzékenyülnek, csillogó szemmel magyaráznak, vagy épp összekapaszkodva táncolnak. Sokat elvett tőlük a polgárháború, de az emlékeiket nem tudta.

Mindenütt fény

A képrögzítés célja nemcsak a megörökítés, hanem a megfigyelés is lehet. Theo Anthony formabontó dokumentumfilmjétől mi sem áll távolabb, mint erre didaktikusan felhívni a figyelmet. Ez egy kaleidoszkópszerű esszé, melyben megfér egymással a kamera kialakulásának történeti áttekintése a testkamerákat és sokkolókat gyártó Axon cég lelkes PR-osának bemutatóival, jelenetek a baltimore-i rendőrség továbbképzéséről és egy komoly vitába torkolló közösségi rendezvény is.

A kamera a megszokottnál hamarabb kezd el forogni, később áll le, gyakran a megszokottnál tovább maradunk benne egy jelenetben,

folyamatosan reflektálva a film megrendezettségére. A sorozatos önleleplezések, metahelyzetek, játékos és izgalmas vágások felszíne alatt tudományos mélységek nyílnak meg, a totális megfigyelés aktuálpolitikai olvasata helyett annak filozófiai, ismeretelméleti problematikája domborodik ki.

A lázadó város

Ha Az emlék a miénk vonatkozásában az 1956-os forradalom és szabadságharc analógiája jut eszünkbe a szobordöntéstől a tömegbe lövésen át a vérzivataros végjátékig, akkor

A lázadó város megtekintésekor a közelmúlt hazai tüntetései ugorhatnak be.

De míg az egy emberöltővel ezelőtti történések láttán jóleső borzongás futhat végig a nézőn, miközben ráismer, hogy kultúrától, kontinenstől, évszázadtól függetlenül hasonlóan kap lábra egy forradalom, addig a hongkongi utcai tiltakozásokat látva irigykedve és szégyenkezve süti le a szemét. 1997-ben Kína visszakapta Nagy-Britanniától Hongkongot, de ötven évre garantálta az „egy ország – két rendszer” elvének fenntartását. Az elv csorbulása miatt 2019-ben milliók vonultak utcára. A vezető nélküli tüntetések hosszú hónapokon át tartottak, de magyar szemmel nézve a filmet nemcsak a résztvevők hatalmas, a hónapok alatt sem csökkenő száma miatt szokatlanok, hanem az aprólékos szervezettség, a városiak szolidaritása, a közösség valódi erejének megnyilvánulása miatt is. A rendezők jó érzékkel 4-5 fiatal sorsán keresztül követték a tüntetéseket, középpontba állítva az egyéni dilemmákat és döntéseket.

Tűzzel írva

A Khabar Lahariya története filmre kívánkozott. A hetilapot India Uttar Pradesh tartományában hozták létre a pária kasztba tartozó nők. A Tűzzel írva a digitális átállás idején kapcsolódik be a kizárólag nők által írt sajtótermék életébe, mikor vezető tudósítójuk vezényletével áttérnek a YouTube-videók készítésére.

Három újságírónőt ismerünk meg közelebbről, akik a többszörösen hátrányos helyzetük ellenére (nőként, páriaként, szegényként) fáradhatatlanul, bátran és maximális szakmai alázattal igyekeznek tudósítani egy szál okostelefonnal a kezükben. Annak ellenére, hogy a szerkesztőség több tagja korábban még sosem fogott a kezében ilyen eszközt, csatornájuk egyre nézettebbé válik, miközben

riportjaik kézzelfogható pozitív változásokat eredményeznek, ügyeket oldanak meg, embereknek segítenek.

A kipattanó botrányoknak van következményük. A Modi-rezsim hindu nacionalizmusa, a helyi politikusok üres lózungjai is szépen megmutatkoznak a választásokról beszámoló újságírónők munkája közben. Munka, melyet csak komoly nehézségek és megalkuvások árán lehet összeegyeztetni a magánélettel. Munka, amelyért az életüket kockáztatják.

18. Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivál, 2021. november 9–21.