A dokumentumfilmben nem lehet hazudni

Kőrösi Máté első egész estés dokumentumfilmje már a hazai premierrel közönségsiker lett: a 18. Verzió Filmfesztiválon közönségdíjat szerzett. Formabontó műfaji megközelítések, a jól ismert érettségi előtti korszak cenzúrázatlan szeszélyei, elmélyült rendező-szereplő kapcsolat – többek között ezek teszik emlékezetes magyar filmalkotássá a Dívákat.  A műfaj ellentmondásairól, nehézségeiről, hitelességi kérdéseiről is beszélgettünk a rendezővel.

KULTer.hu: Hogyan jött számodra az ötlet, hogy játékfilmes tapasztalatok után a dokumentumfilmek világa felé fordulj?

Az ELTE közben jelentkeztem a Színház- és Filmművészeti Egyetem 6×6-os képzési rendszerébe: akkoriban nem igazán hittem magamban, de ahogy sorra továbbjutottam a fordulókon, egy kicsit felbátorodtam.

Végül az utolsó fordulóban kiestem, ami egy óriási csalódás volt akkor a számomra.

Azon a nyáron kimentem Dániába epret szedni, ahol sok idő után találkoztam nagybátyámékkal, akik Pécsett egy nagyon izgalmas alternatív társulatot csinálnak Üres tér néven, és rengeteget foglalkoznak utcaszínházzal, a bohóccal, a ,,bohóc mint színész” jelenséggel és börtönszínházzal. Eperszedés közben az idősebbik nagybátyámmal, Kőrösi Márkkal beszélgettünk rengeteget, ekkor mesélte el nekem, hogy milyen a börtönben dolgozni, és hogyan működik egy ilyen alkotói folyamat. Azt éreztem, hogy amit csinál, az nagyon izgalmas, valós, életszerű dolog. Az pedig, amit én csinálok, csupán egy játék.

Azt éreztem mindig, amikor fikciós filmet csináltam, hogy nekem is bele kell helyezkednem egy szerepbe, összerakni egy keretrendszert azért, hogy ott valami művészeti alkotás létrejöjjön.

Nagyon izgalmas egy forgatást megtervezni, nagyon jó csapatban dolgozni,

de mégiscsak egy nagyon zárt és a valóságtól távol álló világ. Még akkor is, ha maga a film realista igénnyel van megcsinálva, ha az egész helyzet arról szól, hogy egy fiktív világban egy fiktív történetet létrehozunk. Én akkor már éreztem, hogy nekem alkotóművészként szükségem van arra, hogy ennél sokkal direktebb kapcsolatban legyek a valósággal, és akár már

a forgatási időszakban is olyan dolgokat csináljak, amelyek sokkal közvetlenebb hatással vannak a körülöttem lévő környezetre.

Elkezdett érdekelni a dokumentumfilmezés, és pont a következő évben elkezdtem az ELTE-n a specgyakot a mesterszakon, ahol Pálos György volt az osztályvezetőm. Nála már elég sok dokumentumfilmet kellett csinálni. Nem volt annyira intenzíven gyakorlati időszak ez, mint mondjuk a filmművészetin lett volna, de az alapképzéshez képest már sokkal többet foglalkoztunk filmkészítéssel. Amikor Pálossal csináltunk filmeket, nagyon megtetszett ez a műfaj. Az egyik csoporttársam egy nappal a filmművészeti jelentkezési határideje előtt kérdezett rá, hogy láttam-e, hogy idén is indul dokumentumfilm-rendező szak. Az volt a megérzésem, hogy ezt ki kellene próbálni, beadtam hát a jelentkezésemet. És felvettek.

Az a pont, amikor leesett, hogy én ezt nagyon szeretném csinálni, az a felvételi első fordulója volt, ahol hirtelen elkezdtem azt érezni, hogy

minden, ami itt a dokumentumfilmezés körül van, az valahol az a dolog, amit én a filmezésben kerestem,

de sosem tudtam megfogalmazni magamnak egészen addig, amíg rá nem jöttem, hogy ebben tudok igazán jól működni.

KULTer.hu: Mik voltak az első rácsodálkozások, nehézségek, felülírandó reflexek, amikor megérkeztél a műfajhoz?

Talán a legérdekesebb változás abban, hogy a fikciós filmezés felől érkeztem a dokumentumfilmezésbe, és aztán hogyan találkoztam különböző dolgokkal, és jutottam el oda, ami aztán a Dívák lett, az az, hogy amikor felvettek dokumentumfilm-rendező szakra, biztos voltam abban, hogy interjút nem fogok használni. Azt gondoltam, hogy én

a valóságból kiragadott jelenetekből szeretnék dolgozni,

de vizuálisan és történetmesélésben minél inkább a játékfilmes hagyományokat követve.

A fő motivációm egyébként egy svájci rendező filmje volt, amit 2017-ben láttam a Berlinalén. Jan Gassmann Europe, She Loves című alkotása, amelyben négy európai fiatal párnak az életébe látunk bele. Mindenkivel két-két hetet forgatott, és ott például a kamera jelenlétét egyáltalán nem érzékelteti a rendező, kvázi egy fikciós filmes szituációba helyezi a résztvevőket, mintha amatőr szereplők lennének, de közben meg nagyon valóságos és nagyon egyszerű dolgok történnek. Ahogy ezek egymás mellé vannak rakva, kialakul egy nagyon mély történet, és számomra ez volt a minta.

Majd aztán nekem a két év dokumentumfilm-rendező szak arról szólt, hogy ezt az elképzelést leépítsem magamban.

Mármint hogy az interjú valami avítt dokumentumfilmes dolog, amit már meghaladtunk, és mindenképpen fikciós filmre hasonlító dolgot kell csinálni. A Dívákban meg már egészen máshogy álltam ehhez hozzá, és egy sokkal hibridebb dolgot kezdtem el csinálni, végeredményében nagyon sok különböző eszközt használtam.

KULTer.hu: Hogyan sikerült ezt a ,,tévképzetet” meghaladnod a Dívákban?

Amikor a Dívákat elkezdtem, illetve amikor diplomafilmet kellett készítenem, akkor megint az volt a fejemben, hogy valami mást szeretnék csinálni, nem interjúalapú filmet. Visszagondolva: a hagyományos, sajtóbeli interjú módszerei és modorossága miatt.

Az az interjú, ami a dokumentumfilmezésben van, az nekem soha nem egy interjú, hanem egy minél egyenrangúbb beszélgetés.

Ez a része a dokumentumfilmezésnek nagyon jól ment. Az világossá vált számomra, hogy a Dívákban olyan interjút nem szeretnék, amiben mesterséges helyzetet generálunk arra, hogy leüljünk és beszélgessünk. Helyette azt a technikát alkalmaztam, hogy nem bújtam el a kamera mögé. A lányokkal is megbeszéltem, hogy nem kell úgy tenniük, minthogyha én nem lennék itt, hanem amikor szeretnének, akkor nyugodtan reagáljanak a jelenlétemre. Elkezdtem úgy tekinteni az interjúra, mint egy nagyon fontos, nagyon tiszta és nagyon izgalmas szituációra a dokumentumfilmen belül. Hiszen az is egy szituáció, és nem egy különálló információközlő egység.

Azt kezdtem el felfedezni magamban, hogy nekem a dokumentumfilm mágiája akkor születik meg, amikor érzem azt a valóságot, ami ott történik. Rájöttem, hogy nekem ahhoz, hogy ez megteremtődjön,

nagy szükségem van olyan hitelesítő elemekre, mint például hogy nyíltan felvállaljuk, hogy a szereplők tisztában vannak a forgatási helyzettel.

KULTer.hu: Szerinted a dokumentumfilm kinek a története? A rendezőé vagy a szereplőé?

A Díváknál az elejétől kezdve tisztában voltam azzal, hogy nagyon sokat szeretném használni a saját jelenlétemet ebben a filmben. Azt éreztem, amikor megnéztük a 70-80 órányi nyersanyagot, hogy van sok izgalmas rész, de amikor velem kerülnek kontaktusba a lányok, azokban van valami olyan plusz, amire egy egész estés filmet akár fel is lehet építeni. Bár azt nagyon sokáig nem gondoltuk, hogy egy egész estés film tényleg létre fog jönni ebből, mert mindössze 7-8 hónapig forgattunk.

Eleinte ez a doku a lányokról szólt, a lányok történetét próbálta elmesélni,

azt, hogy leérettségiztek, hogy fokozatosan kiderül,  milyen múltbeli traumákat és problémákat hurcolnak magukkal, és ennek ellenére hogyan próbálnak a jelenben létezni. Viszont mivel elkezdtünk járni workshopokra és pitch fórumokra, le kellett írni egy pitch szöveget. Ez a szöveg mindig úgy kezdődött, hogy ,,I was also a problematic guy, I was almost kicked out of every of my schools“, aztán pedig elkezdtem magamról mesélni, hogy én milyen személyes élményekből táplálkozva jutottam el a lányokhoz.

Először úgy találkoztam össze velük, hogy kint ültek egy padkán, én pedig tüzet kértem tőlük, majd megkérdeztem, hogy ők amúgy kik.

Mondták, hogy ők Szani, Tina és Emese, idén fognak mind a hárman érettségizni, és mellesleg ők a suli dívái. Mindig, amikor ezt mondtam, hatalmas röhögés tört ki a nézőközönségben, és itt kezdődött a trailer.

Amit az előzetesben láttak az emberek, az már ebbe a kontextusba került bele. Nagyon sokáig nem tudatosult bennünk, hogy ez mennyire fontos réteget rak hozzá a filmhez. Aztán valahogy fokozatosan elkezdtünk ide megérkezni. Amikor hazaértünk az utolsó szarajevói etapból 2019-ben, már ment a susmorgás, hogy lehet, az HBO-t érdekli ez a film. De le kell rakni eléjük egy 10 oldalas treatmentet arról, hogy milyen irányba fog elmenni, úgy, hogy az számukra megfelelő legyen. Elkezdtünk dolgozni egy csodálatos dramaturggal, script supervisorral, Angyalosy Eszterrel, és az ő segítségével találtuk meg fokozatosan, hogy

ez a történet arról szól, hogy van egy 26 éves filmrendező srác, aki találkozik három lánnyal, és ez így négyünk története tud lenni.

Annak a története, hogy miközben ők leérettségiznek, rajtuk keresztül egy fél lépéssel én is közelebb kerülök ahhoz, amit felnőttségnek mondanak.

Most, a végleges film sokkal inkább szól a lányokról, mint rólam, de nem az van, mint amit az elején gondoltam, hogy az én történetem egy ilyen felszín alatt szunnyadó réteg lesz, hanem az én történetem van a tetején, az kezdi el ezt az egész filmet, és én válok a mesélőjévé is az eseményeknek. Az én történetem vezeti végig, az én észlelésem, ahogy én ezt megéltem.

Miközben összeraktuk a filmet, nagyon fontos volt, hogy minél őszintébben vissza tudjak emlékezni arra, mikor hogyan éreztem magamat. Nem úgy vannak sorrendbe rakva a jelenetek, ahogy a valóságban megtörténtek, de

a lelki íve az egésznek szerintem végül nagyon őszintén az lett, amit én tapasztaltam.

Mert te tudod a leghitelesebben elmesélni, hogy rád hogyan hatott a történet. Ha ezt el tudod mesélni, nagy valószínűséggel a filmet néző emberekre is hasonlóképp fog hatni.

KULTer.hu: Hogy látod, a szereplőkben hogyan szokott tudatosulni a filmbeli szerepük? Amiatt, mert ők a főszereplők, esetleg más döntéseket hoznak meg? Mi volt az ezzel kapcsolatos észrevételed a Dívák forgatásakor?

Szerintem nem tudják elfelejteni teljesen, hogy egy film készül róluk. És biztos vagyok benne, hogy ez befolyásolja azokat a döntéseket, amiket meghoznak, de azt is gondolom, hogy az a dokumentumfilmes szereplő, aki végig tudatosítja magában, hogy egy film készül róla, és neki valamilyennek mutatnia kell magát ebben, arról a szereplőről nagyon nehéz, szinte lehetetlen jó alkotást készíteni.

Ebben az esetben egy módon lehet megoldani a problémát, ha a dokumentumfilm lehetetlenségéről csinálsz dokumentumfilmet,

és arról, hogy valaki valamilyennek mutatni akarja magát. Azokról az emberekről lehet jó dokut csinálni, akik ebbe bele tudnak lazulni, és ezt nem feszülik túl. És persze tudat alatt ezeknek az embereknek az életére is hatással van a forgatás. Hogy a Dívákban az egyik főszereplő végül leérettségizett, nem mondom, hogy 100%-ban a film és a forgatás hatása, de szerintem van köze hozzá. Ezt meg is kérdezem majd tőle.

Egy fikciós filmes helyzetben színészek vannak, akik, ha amatőrök, ha nem, ezt munkaként csinálják, vagyis pénzt kapnak azért, hogy szerepeljenek a filmben.

A dokumentumfilmben viszont hogyha elkezdesz fizetni a szereplődnek, akkor az egy nagyon fura viszonyrendszert eredményez.

Én valahol azt is gondolom, ha ilyet csinálsz, akkor azt utána nem is annyira etikus nem felvállalni a filmben. Viszont, ha meg nem fizetsz, akkor ott jön az a kérdés, hogy annak, akiről ez készül, miért éri meg? Mi az, amit te adsz ezzel a filmmel neki? Ha valaki nem érzi magát komfortosan, és folyamatosan színészként kell működnie ebben a helyzetben, az neki egy idő után iszonyat terhes és fárasztó lesz, nem fog tudni komfortosan működni ebben. Ha ez természetes dologgá tud válni egy idő után, akkor viszont egy jó móka tud neki is lenni.

KULTer.hu: Számomra furcsa ellentmondás, hogy a szereplő egy bizalmi viszonyba ágyazva oszt meg történeteket magáról, amit aztán teljesen idegenek is látnak. Ilyenkor megfeledkezik arról, hogy nem csak neked mondja el a történetét? Vagy annak szól a bizalom, hogy tudja, méltányosan használod fel az anyagot?

Hogy ez mennyire ellentmondásos helyzet, szerintem az azzal a példával érzékeltethető a leginkább, hogy személyes dokumentumfilmet csinál valaki a saját családtagjával. Anyukámmal ülök és bekapcsolok egy kamerát, akkor az neki még mindig az lesz, hogy a kisfiával beszélget, miközben oké, forog itt egy kamera, de hogy mégiscsak a fiát látja ott.

Senki nem tudja felmérni igazán a súlyát annak, hogy készül róla egy videófelvétel.

A bizalom nagyon fontos egy dokumentumfilm elkészülésében, viszont meggyőződésem, hogy ezzel a bizalommal visszaélni azért, hogy jobb legyen a film, nem szabad. Sosem bújhatsz a mögé, hogy egy idő után neki is az a fontos, hogy jó film készüljön az ügyéről. Ezzel a bizalommal visszaélni soha nem lehet, és én ezt az elején elmondtam a lányoknak, hogy rajtuk is múlik, hogy mi az, amit benne hagyhatok a filmben, és mi az, amit nem.

Az egyetlen dolog, amit tehetsz (mert erre nincsenek szabályok, nem lehet rá kitalálni, meg elméletet gyártani, mert annyira specifikus minden helyzet, hogy ezt nem lehet belerendezni valami szabályrendszerbe), hogy mindvégig, amikor készíted a filmet, ott van a fejedben, hogy neked ez a dolog nem járt, ezt te nem megvásároltad egy színésztől, ez nem a tiéd. Bár én vettem fel, és én akartam ebből filmet csinálni, de

ez az ő története, ezt ő adta, de nem odaadta örökbe, hanem odaadta bizalommal, hogy én csináljak belőle valamit.

A film sose lesz független tőle, én sosem szakadhatok el száz százalékosan attól a tudástól, hogy én a történetet tőle kaptam. Talán ez a legkerekebb válasz erre a bizalmi kérdésre.

KULTer.hu: Hogyan tudtad megőrizni a dokumentumfilmed hitelességét? Mit gondolsz, ha ráhelyezed a saját történetedet a filmre, akkor az ő valóságuk organikusabban tud szerveződni?

Ez mindenképpen így van, mert a lányok ebben a félévben nem mentek át olyan változáson, ami amúgy egy egész estés filmre elegendő dramaturgiai fordulatot tartalmazna. Nem vagyok benne biztos, hogy minden filmbe ennyire kerek és dramatizált történet kell. Az már más kérdés, hogy ha nem tudtunk volna ebből egy kerek történetet csinálni, akkor nehezebben jött volna szóba az HBO.

Nekem a hitelesség talán a legfontosabb fogalom a dokumentumfilmben. Lehet 10/10-es filmet készíteni másképp is, de egy 11/10-es filmet csak úgy van esélyed megcsinálni, hogyha végig odafigyelsz a hitelességre és nem élsz vissza vele. Azt gondolom, hogy

igazán nagyot hazudni nem lehet a dokumentumfilmben, mert le fogsz bukni.

Annyira szeretném hinni, hogy ez egy olyan őszinte műfaj, hogyha valami nem stimmel, akkor nem fogod tudni megfogalmazni, hogy mi nem stimmelt, de érezni fogod, hogy valami ott nincs rendben. Azért is kegyetlen dolog a hitelesség a dokumentumfilmben, mert egy esélyed van: ha egyszer valakinek valami hiteltelen volt, amire aztán nem reflektált a film, hogy miért volt hiteltelen, onnantól kezdve a leghitelesebb dolgot se fogja elhinni. Almási Tamás mindig úgy beszélt erről, hogy

a dokumentumfilm a valóság-igazság-hitelesség háromszögében mozog,

és ennek a három fogalomnak a kölcsönhatása, folyamatos párbeszéde. Az erről való aktív gondolkodás iszonyatosan fontos. Mert van egy valóság, amit látsz, a valóság mögött van valamiféle igazság, de közben ott van az is, hogy végig meg kell tartanod a hitelességedet.

Mi nagyon hamar rájöttünk a film vágójával, mit szeretnénk ezzel a filmmel csinálni: azt, hogy a nézők majdnem annyira megszeressék a lányokat, mint amennyire én a forgatás alatt megszerettem őket. Itt van ez a három fura, felszínes csaj, akik káromkodnak, hülyeségekről beszélgetnek, sokszor idegesítőek is, de a végére, amikor kilépünk ebből a filmből, jussunk el oda, hogy egy kicsit azért hiányoznak. És ez csak akkor történhet meg, ha elmeséljük, hogy én hogyan szerettem meg őket a forgatás alatt. Hogyha ezen végig tudtuk vinni a nézőt, akkor sikerült a film.

A borítófotót Hartyányi Máté készítette.