Egy év kihagyás után ismét Miskolcra zarándokolhattunk, hogy minőségi filmeket nézzünk Magyarország első számú filmfesztiválján. Hiányzott az Avasi kilátó, a Tiszai pályaudvar, a Szinva-parti bulinegyed, de legjobban a Művészetek Háza, és az ott felbukkanó cinefestes ismerősök, filmes arcok, mozifüggők. Így hát volt minek örülni, ráadásul a fesztivál programja is számos remek alkotást kínált.
Idén a szervezők a hivatalos szekciók vetítéseire bevezették a jelképes árú (négyszáz forintos) helyjegyet, hogy elejét vegyék a hosszas sorban állásnak. Szintén újítás, hogy négy filmet kötött időben online is meg lehetett tekinteni. A két éve elindított CineDocs szekció folytatódott, a CineNewWave kategóriában eltörölték a 35 éves korhatárt, míg a versenyprogramba egy adott rendezőnek már nem csak az első vagy a második filmje kerülhetett be.
Visszatértek a filmszakmai és kísérőprogramok is, sok külföldi vendég elkísérte Miskolcra a filmjét, közülük Sean Baker volt a legnagyobb név, aki visszatérő vendég a CineFesten. A szimpatikus amerikai rendező nemcsak legújabb filmjét és annak főszereplőjét hozta el Borsodba, hanem lelkesen vetette bele magát a mozizásba:
Letterboxd-fiókja tanúsága szerint két magyar és egy román film megtekintésével hangolódott rá a kelet-közép-európai mindennapokra.

A napok pedig Miskolcon is tudnak igen kellemesen telni, mint mondjuk abban a Miskolci Nemzeti Színház melletti antikváriumban, mely kávézóként és kocsmaként is funkcionál. Egy kellemes meggyes sör mellett csak úgy beleolvasni egy Esterházy-regénybe vagy véletlenül belebotlani az épp rendelő Enyedi Ildikóba – emlékezetes pillanatokat tartogatott a kevert műfajú hely.
Méhkas (Zgjoi)
Ha keresnem kellene a CineFesten látott filmeket összekötő kapcsot, a család lenne az. A koszovói elsőfilmes Blerta Basholli az idei Sundance-en több díjat is nyert Méhkasban egy apa nélküli famíliát állít a középpontba. Hét évvel az 1998-99-es koszovói háború után vagyunk Krusha e Madhe faluban, ahol az asszonyok egyre kevesebb reménnyel várják haza elhurcolt férjüket. Fahrijének a férjétől rámaradt méhészet segítségével két gyermekét, illetve tolószékes apósát kellene eltartania, de ez egyre kilátástalanabb vállalkozásnak tűnik.

A paternalista muszlim falusi közösség semmilyen változást nem néz jó szemmel,
szégyennek tartják azt is, ha egy nő autót vezet. Fahrije az, akinek van ereje, bátorsága saját családjával és egész közösségének hagyományaival szembeszállni, belenyúlni a méhkasba. A falu asszonyaival ajvárt fognak főzni, hogy aztán eladják egy pristinai szupermarketnek. A tehetetlenség spiráljából kilépő Fahrijét a kudarcok sem tudják megtörni, és miközben fokozatosan ébred rá erejére (megvédi magát az őt megerőszakolni készülő férfitól), példáját egyre több nő kezdi követni. A megtörtént eset alapján készült alkotás az igen fiatal koszovói filmgyártás első komoly nemzetközi sikere.
Quo vadis, Aida?
A Méhkasban a háború következményei jelennek meg, Jasmila Žbanić (Szerelmem, Szarajevó) nemzetközi koprodukciójában viszont az 1995-ös boszniai háború legvéresebb eseményeit, a srebrenicai mészárlást egy család sorsán keresztül mutatja meg. Aida (Jasna Đuričić elemi erejű alakításában) az ENSZ békefenntartóinak tolmácsa, aki
mindent megmozgat, hogy a szerbek által elfoglalt városból elmenekült férjét és két nagyfiát megmentse.

Nincs könnyű dolga, mert a holland kéksisakosok tehetetlenül nézik a város elestét, majd azt, ahogy a támaszpontjukra menekült és az oda be nem fért bosnyákokat a szerb csapatok buszokkal elszállítják. A békefenntartók nem kapnak katonai segítséget, de maguk is rugalmatlanul, túlzottan szabálykövetőn reagálnak a helyzetre, miközben nincsenek felkészülve Mladić tábornok balkáni mentalitására, mocskos húzásaira.
A népirtásért 2017-ben életfogytiglanra ítélt Mladić kamerával dokumentáltatja előre megtervezett üres, sőt cinikus gesztusait, mint például a csokoládé és kóla osztogatását vagy a buszokra felzavart halálra rémült bosnyák nők megnyugtatását. Megrázó erővel jelenik meg, hogy ismerősök, szomszédok, iskolatársak gyilkolják egymást, az egyetlen kivégzési jelenet leginkább a tömeggyilkosság banalitását húzza alá. A 2021-es Oscarra jelölt film zárlata önreflektív módon azt mutatja be, hogyan lehet feldolgozni ezt a traumát és tovább élni ugyanabban a közösségben, mely elkövetője és elszenvedője is volt a borzalmaknak.
Kilakoltatás
A CineFesten volt a hazai premierje Kis Hajni Külön falkájának (mely elnyerte a közönségdíjat) és Enyedi Ildikó régóta várt Füst-adaptációjának, A feleségem története című nagyszabású alkotásnak. Mindkettőt láttam, mégis egy kevésbé reflektorfényben levő magyar produkcióról számolok be, Fazekas Máté Bence Kilakoltatás című első filmjéről. Fazekas az Apám szíve című rövidfilmjével hívta fel magára a figyelmet a Friss Húson, ahonnan nemcsak szereplőit, de humorát is átmentette az Inkubátor Programban fejlesztett szatirikus hangvételű produkciójához.

A film főszereplője egy mindenre elszánt bírósági végrehajtó (Orosz Ákos), aki első kilakoltatására készül, ám a rutinmunka nem várt nehézségekkel jár. Civil aktivisták, köztük saját húga (Mészáros Blanka) élőlánccal védik a bejáratot, majd a nyugdíjas néni (Nagy Mari) nem várt ellenállást tanúsít. Így
egyre fokozódó rendőri jelenlétre van szükség Budapest egyik kertvárosi, békés utcájában.
Fazekas ügyesen egyensúlyozik a magát tálcán kínáló kacagtató szatíra (ahogy azt Radu Jude csinálta A legboldogabb lány a világon című filmjében) és a pszichologizáló családi drámával kevert realista fejlődéstörténet között. Miközben érinti a munka és hivatás, a kapott és szervesen kialakult motiváció, az autoritással szembeni lázadás vagy a görcsös megfelelési vágy problematikáját is. A feszült végrehajtó ellenpontja a szelíd rendőrnő (Láng Annamária), aki hallgat saját belső hangjára, és meri követni a vágyait. Szögre akasztja az egyenruhát, és madarakkal fog foglalkozni. A stáblista alatti hosszú jelenet külön dicséretet érdemel (még ha a Netflix kicselezésére is szolgál), ennyire vegyes érzésekkel sosem figyeltünk még új házukkal ismerkedő ifjú párt.
Red Rocket
A nyugati (Tangerine) és a keleti part (Floridai álom) után Sean Baker Texas Cityben, a Mexikói-öböl partján található iparvárosban vette górcső alá a társadalom perifériáján élőket. Szerelmi válságban levő, Hollywood-külsőn grasszáló transznemű prostituált karácsonyi története, illetve Disneyland árnyékában éldegélő lányanya és gyermeke után most egy lecsúszott pornószínész hazatérésének lehetünk tanúi. Korábbi filmjeihez hasonlóan
maximális empátiával és szeretettel ábrázolja a lecsúszottak, elfeledettek életét,
tökéletesen összefésülve profi és amatőr színészek munkáját. Ám most Mikey (Simon Rex) alakjában egy igazán ellenszenves, a városképet uraló olajfinomítóhoz hasonlóan mérgező karaktert tesz meg főszereplőnek.

A film egyik nagy trükkje az, hogy a központi figura bármennyire is kihasználja a körülötte levőket, annyira megnyerő személyiség – egy nagy gyerek, akiben nincs sok felelősség mások irányában, viszont annál több önzés –, hogy képtelenek vagyunk haragudni rá. Baker a fánkozóval a Tangerine-t, az elemelt befejezéssel pedig a Floridai álom zárlatát idézi meg, miközben művének képi világa inkább utóbbival rokon. A mindössze tízfős stábbal forgatott kis költségvetésű mozi kreatívan és a megfelelő dramaturgiai pontokon használja fel az ’N Sync Bye Bye Bye című slágerét.
CODA
Az idei arany pálmás Titán sokunk számára csalódás volt, bár az is egyfajta elismerés, hogy sok energiát fektettem a film – sikertelen – megfejtésébe. A Nyerssel sok rajongót szerzett Julia Ducournau nehezen kategorizálható alkotásában deformált testek és pszichék randevúznak a forró motorháztetőn. Egy másik tehetséges női rendező a Sundance-en aratta le a babérokat, pedig forgatókönyve sokkal hagyományosabb mederben csörgedezik. Sőt, azt is mondhatnánk: egy ezerszer látott coming of age történet, ami ráadásul a 2014-es A Bélier család című francia film remake-je, így nem sok jót ígér. Ám nagyobbat nem is tévedhetnénk!

Siân Heder alkotása a szabályt erősítő kivétel.
Ruby (Emilia Jones) középiskolás lány, siket családban él (innen jön a cím betűszava: CODA, vagyis Child of Deaf Adult), apjával és bátyjával minden hajnalban kihajóznak a tengerre, ugyanis halászatból élnek. A szerelmi szálnál (Ruby egy fiú miatt jelentkezik az iskolai kórusba) fontosabb és érdekesebb a lány vívódása családjával és saját vágyaival kapcsolatban. Ugyanis ő képezi az egyetlen hidat a nagyobb közösség és az abba be nem illeszkedő, önmagában boldog és egyedi családja között. Annak minden felelősségével és feszültségével. Rubyt énektehetsége – melytől családja teljesen el van zárva – eljuttathatná a híres bostoni Berklee-re, de ezzel felégetné azt a bizonyos hidat.
A viszonteladók által kizsákmányolt, komoly megélhetési gondokkal küzdő halászok kellően ellenpontozzák a bimbózó gimnazista románcot és a nagy iskolai fellépésre való próbákat. Nemcsak Ruby, de családja is képes átlépni saját árnyékát, akár lányuk döntésének elfogadásáról és megértéséről, akár a többségi társadalom felé való nyitásról legyen szó. Minden elismerést megérdemelnek a siket és halló színészek, no meg a félig magyar rendező is, hiszen számos emlékezetes jelenetet tartalmazó, elragadó megvalósítású zenés filmmel ajándékozták meg a CineFest nézőit.
17. CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztivál, Miskolc, 2021. szeptember 10–18.