November 21-ig látogatható a Budapesti Történeti Múzeumban (BTM) az Osztapenko maradhat? című fotókiállítás, amely a rendszerváltást követő, a szocializmus köztéri jelképeinek újraértelmezését célzó szoboreltávolítások fotódokumentációjából mutat be egy szeletet. A hangzatosnak tűnő és remek koncepciójú tárlat azonban hiába serkent töprengésre, sajnos elég szegényes. Megtekintése után olyan hiányérzetünk támadhat, mintha egy évtizedek óta ugyanott álló szobrot egyik napról a másikra hiába keresnénk a helyén.
A szocialista rendszer nagyon is jól tudta, miképpen kell minden egyes pillanatban a lakosság hétköznapjainak részévé válnia. A propaganda folyamatos harsogása, a nem kívánatos elemek elhallgattatása, a kiterjedt besúgóhálózat kiépítése éppen ezt a célt szolgálták. De mindennek szintén egyik fontos eleme volt a monumentális vagy legalábbis figyelemfelkeltő művek elhelyezése az ország közterein –
a sokszor félelmet keltően gigantikus, tekintélyt parancsoló alkotások egyértelműen a diktatúra erejét és hatalmasságát hangsúlyozták.
Nem csoda, hogy Magyarországon a szocializmus összeomlása után az emberek szeme szinte azonnal ezekre a szobrokra, emlékművekre, emléktáblákra szegeződött, hiszen a többségük rossz emlékeket idézett fel, amelyeket nemcsak szellemi síkon, hanem fizikailag is szerettek volna minél hamarabb ki- és eltörölni.
Meglepő módon azonban az országon nem söpört végig szobordöntési hullám.
Néhány kivétel persze akadt (például Debrecenben Kiss István Proletárjának eltávolítása, amelyet ugyan új értelmezésben többen is elfogadhatónak tartottak, végül a Magyar Demokrata Fórum kezdeményezésére 1990-ben darus kocsival lerántották posztamenséről), ugyanakkor Budapest, majd jóval később Salgótarján is inkább más utat választott: az eredeti helyükön már nem megtűrt alkotásokat összegyűjtötték és egy külön parkot hoztak létre számukra.
A BTM tárlata annak az időszaknak állít emléket, amikor a fővárosban eldőlt a szoborpark (Memento Park) létrehozása a XXII. kerületben, s megkezdődött az oda szánt köztéri alkotások átszállítása.
A Fővárosi Levéltár jó érzékkel látta meg 1992-ben, hogy ezek bizony kortörténeti pillanatok,
így saját fotósai, Király Ilona és Anhauer Tamás végigkövették az eseménysort. Ebből az anyagból válogatott aztán a mostani kiállításra Csiffáry Gabriella és Szöllősy Ágnes, s azt bátran kijelenthetjük, dokumentarista jellegük ellenére bizonyos fényképek esztétikailag is egészen eltaláltak, izgalmasak és értékesek. Elég csak például id. Kalló Viktor Felszabadulási emlékművének szállítását megnézni, amelyen az egyik bronzalak mintha éppen elrepülne a Béke térről. Ezzel szemben a szintén id. Kalló Viktor által készített Mártíremlékmű szobra mintha azért kiáltana segítségért, mert nem tudja mire vélni a mellkasa köré hurkolt kötelet.
A kiállításhoz kapcsolódó, november 4-én (1956-ban ezen a napon indult meg a szovjet invázió a magyar forradalom leverésére) tartott sajtóbeszélgetésen Sulyok Miklós művészettörténész kiemelte,
a most látható fotókon tizenhárom szobor vagy emlékmű eltávolításának folyamatát láthatjuk.
Ezek között ott van például Kiss István Tanácsköztársasági emlékműve, Varga Imre Kun Béla-emlékműve, Segesdi György Marxot és Engelst ábrázoló szoborkettőse, Marton László Szakasits Árpád-szobra és Makrisz Agamemnon A spanyolországi nemzetközi brigádok magyar harcosainak emlékműve is.
A sajtóbeszélgetésen részt vett Eleőd Ákos építész, a Memento Park tervezője is, aki elmondta,
nem volt könnyű feladat a szabadtéri kiállítás létrehozása, mivel ez a kezdeményezés világszinten is előzmény nélkülinek számított
(és igazából még most is az). Éppen emiatt nehéz volt megtalálni a park mondanivalójának irányát is. A közélet sok szereplője szerette volna például, ha ez a létesítmény gúnyosan, ironikusan ábrázolta volna egy gyűlölt korszak művészeti alkotásait, Eleőd azonban inkább valamiféle objektivitásra törekedett. Úgy érezte, nem lenne helyénvaló, ha egy múltat kilúgozó és megmásító rendszer leváltása ugyanolyan erőszakos eszközökkel történne, mint amilyennel maga a szocializmus is élt. Így végül
nem a szobrok, hanem az azokat állítók kritikáját fogalmazta meg tervével, megmutatva ezzel a szocializmus igazi arcát is
(erre utal a bejárati kapu kulisszaszerű, semmit sem rejtő, patetikus homlokzata, kapuján Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című költeményével). Az építész arra is kitért, hogy szerencsére eredeti kikötése a mai napig áll, vagyis hogy soha, semmilyen körülmények között nem tartható politikai rendezvény a parkban.
Sajnos a BTM kiállítása nem annyira letaglózó, mint maga a Memento Park, több szempontból sem. Egyrészt a helyszínválasztás nem ideális:
önmagában a Barokk csarnok nagyon is látványos és hatásos környezetet,
azonban a választott képanyag ehhez túl kevés vagy legalábbis méretezésük rossz – szomorú látvány, mikor az amúgy is csak a fél csarnokot elfoglaló tárlat nagyjából negyven százalékát a hozzá kapcsolódó eseményeknek szánt, egyébként többnyire üresen tátongó színpad jelenti, egy másik nagyobb elem pedig az elszállított művek eredeti helyének térképes bemutatása (ez egyébként érdekes). A fotók néhány paravánon kaptak helyet, sok-sok üresen hagyott hellyel – utóbbiakon a QR-kód helyett marasztalóbb lenne némi plusz információ a szobrászokról, a szobrok háttértörténetéről, esetleg korabeli újságcikkekből. Bántó az is, hogy a szoborparkról látható egyetlen, távlati kép gyenge minőségű, talán érdemesebb lett volna egy aktuális drónfotót kitenni róla.
Összességében maradandó élmény helyett inkább hiányérzettel távozhat a várból a kiállítás megtekintője.
A téma még most is töprengésre, feldolgozásra, véleményalkotásra sarkall,
ugyanakkor az Osztapenko maradhat? tipikusan olyan kísérlet, amely sokkal jobban működne az online térben: egy virtuális kiállítás egyrészt jóval több képpel tudna dolgozni, lenne mód korabeli interjúk, újságcikkek, a park létrehozásával kapcsolatos dokumentumok, vagy épp a park építészeti terveinek bemutatására, az elmúlt évtizedekben született tanulmányok közlésére. Én mindenképp ebbe az irányba vinném tovább ezt a témájában nagyon fontos, megvalósításában suta tárlatot. De a kurátorok ki is vihetnék mindezt a Memento Parkba, hogy láthassuk, az ott álló köztéri művek honnan és milyen módon jutottak el Budafokra.
Az Osztapenko maradhat? című kiállítás november 21-ig látogatható a Budapesti Történeti Múzeumban.
A fotókat a szerző készítette.
