Juhász Márió debütáló verseskönyvének címével a slide-játéktechnika atyját, a bluesgitáros Elmore Jamest idézi meg, s a metaforikusan értett csúszkálás, a kötet – jó értelemben vett – széttartása A konyhában meg Elmore James szól egyik legizgalmasabb vonását eredményezi.
Juhász Márió a 2010-es évek közepén kezdett publikálni, a kötetben szereplő versek némelyike (apróbb eltérésekkel) már 2014-ben megjelent nyomtatásban, illetve online. Egyáltalán nem tekinthető tehát elsietettnek az első kötet közlése, amely ennek ellenére a feszesebb struktúrák helyett inkább a kísérletező kedvvel, a viszonylagos szertelenséggel jellemezhető. Fontos ugyanakkor szót ejteni azokról a poétikai megoldásokról, tematikus, motivikus átfedésekről, a versbeszélő pozícióját érintő hasonlóságokról is, melyek – főként az első egység versei között – lazább kapcsolatokat teremtenek.
A verseskönyvben meghatározóak például a zenei referenciák, a kötetcímen túl az egyes szövegek előtt mottóként/ajánlásként szereplő zeneszámok címei. Illetve viszonylag homogénnek tűnik A konyhában meg Elmore James szól líranyelve is, amely az élőbeszédet imitálva kevésbé dolgozik látványos költői alakzatokkal.
A kötet verseinek alakjai általában két állomás, két lét- vagy élethelyzet között érhetők tetten,
így – kissé ellentmondásosan, de izgalmas széttartóságot eredményezve – éppen a kallódás, a lézengés látszólag céltalan tapasztalategyüttese az, amely a szövegek sokféleségét előállító eljárásokat is szervessé teszi. Ehhez kapcsolódóan alapvető tendenciaként azonosítható a tér belakhatóságára irányuló igyekezet, amely az épített (legyen az egy szoba vagy egy város) és a természeti (Meander) környezet otthonossá, sajáttá tételére törekszik, és általában annak lehetetlenségével szembesül.
E szövegcsoport emblematikus verse – egyben a kötet egyik legerősebb darabja – az Utolsó utunk a szürkülő városban,
melynek többes szám első személyű versbeszélője az apokalipszis profán krónikásának hangján szólal meg: „A város szélén, de a legszélén, / kolompoló látnokok ordítozzák, / ha innen kimegyünk, / nincs visszaút. […] Megfordulunk, / és bevesszük magunkat a városba, / ami nem a miénk, / de nekünk kell belakni / szürkülő látásunkkal, / fogyatkozó étvágyunkkal, / sorvadó izmainkkal, / tarthatatlan terveinkkel. // De csak itt lehet, / itt lehet / itt lehet / itt lehet csak lakozni.”
Miként A konyhában meg Elmore James szól szövegiben a tér belakhatósága iránti törekvés nyelvi kérdésként (is) inszcenírozódik,
úgy a költői szó birtokba vehetőségének problematikussága a versbeszélő(k) egyik legmeghatározóbb tapasztalata,
legalábbis amennyiben a versek a lírai megszólalás lehetőségfeltételeivel, a klasszikus, adott esetben elhasznált toposzok, pózok újrahasznosításával kísérleteznek. A Jelenetek a cetlik életéből például Petri György Reggel című versének megidézésével („A párnák akkor is hideggé, mint a kő. / Csak az izzadtság összetétele lesz más.” – Petrinél: „izzadt párnák hideggé mint a kő”) egy – Juhász Márió költészetére is érezhető hatást gyakorló – hagyományvonulattal, költői szerepmintázattal lép párbeszédbe, melyet nemcsak invokál, hanem a költészet és az írás fogalmainak újrarendezésével meghaladni is igyekszik. Később, a kötetzáró béla útja sorai akár e hatásiszony leküzdésére tett groteszk igyekezetként is olvashatók: „gondoltam belenyesek / a petri összesébe / ezzel az ollóval vágom a körmöm”.
Az imént felvázoltak összefüggésbe hozhatók a világ tekintet („korán / homályos tekintettel / hajnali derengésben / nekilát a dolgok elrendezésének” [Órahiba]), illetve nyelv („Ahogy a kinti szavak egyre halkultak, / elkezdtem újra elnevezni a dolgokat. / Így lett az éjjeli lámpa hamutartó, / a hamutartó képkeret. // Nekem még nincs nevem. / Tökéletes rend.” [Rejtőzés otthon]) által történő befogásának igényével, a rendteremtés vágyával, amely könnyedén nyomasztóvá, elviselhetetlenné is válhat: „de még nem szennyezett be semmit / a napfény, sem a vele járó / egzaktság hirtelene. / Hadd maradjak még / egy kicsit bizonytalan.” (Látszatrend).
Itt érdemes utalni arra a motívumláncra is, amely a látási viszonyok korlátozottságával, a körvonaltalansággal hozható összefüggésbe,
és alapjaiban határozza meg a szövegek atmoszféráját, illetve remekül párbeszédbe léptethető a kötet borítójával, melyet a szerző fényképének felhasználásával Szabó Imola Julianna tervezett. A Rejtőzés otthon című szöveg első strófájában azt olvashatjuk, hogy „az élek érvényüket vesztik / a fényszennyezett lakáséjjelekben”, míg a későbbiekben például a „minimum félhomály” (Jelenetek a cetlik életéből), az „iszapfény” (Átkötés) vagy a „szürkülő látás” (Utunk a szürkülő városban) szervezik a versek szcenikáját, ami alapján kétséges, de legalábbis eldönthetetlen, hogy a fényhiányos, borús háttér mennyiben választható le a versszubjektum érzékelői tudatáról.
A versek felütése számos esetben a hajnal, a reggel vagy a délelőtt napszakját jeleníti meg,
amely a spicces, másnapos botorkálás (például a Párbeszéd című versben), de valamiféle kegyelmi állapot idejeként is tételeződhet („a délelőtti áhítat / ez a bénító ütem” [Józanságlabirintus], „Azt mondják hajnaltájt / érdemes üdvözülni.” [Veszett a világ]), magában hordozva egyfajta újrakezdés lehetőségének – be nem váltható – illúzióját is: „egy nap alatt is mennyit és milyen sokat / nemhogy nem lépegetsz / meg sem lepődsz semmin / hoppá / két kézzel söpröd le az asztalról a délelőtti terveket / mert már este van / mert már megváltozott a világ” (Nem várt fordulat).
A külvilág és önmagunk uralhatatlanságának belátása, a rendteremtés, a tér sajáttá tételének hiábavaló igyekezete bolyongássá, lézengéssé lényegül (Piaccsarnoki keringő, Pszeudobukolikus városköltemény), így
A konyhában meg Elmore James szól bizonyos versei valamiféle szorongó generációs életérzés színreviteleként is értelmezhetők,
melyek poétikai tétje nem egy esetben az én-te viszonyok, a (pár)kapcsolati problémák variálásában (Kimunkált hétköznapjai, Átkötés, Látszatrend) is tetten érhető. Ebből adódóan némely szövegek esetében – amint erre Nyerges Gábor Ádám is utal – megfigyelhetők kiszámíthatóbb, közhelyesebb megoldások, de a versek többsége a jó érzékkel adagolt (ön)irónia által képes elkerülni ezt a csapdát.
Bár A konyhában meg Elmore James szól versei nem tagozódnak ciklusokba, a Bevezetés a című szöveg lap alján történő elhelyezése, illetve az utána üresen hagyott oldal észrevehetően két egységre osztja a könyvet.
A második szakaszra még inkább jellemző a kísérletezőkedv, a játékosság, a humorban és az iróniában rejlő potenciál kihasználása.
Az idősebbik tél a Jelenetek a cetlik életéből című vershez hasonlóan egy a költészet demisztifikációjaként is érthető groteszk képet visz színre, a Dicsekvés és a Mutatvány pedig a korábban megjelenített pózok önreflexív, önleleplező láttatásában mutatkozik motiváltnak: „aztán ahogy minden lépés egyre elviselhetetlenebb, / úgy kezdek el idétlenül galoppozni, / ebből már nem lesz földöntúli tapasztalat” (Dicsekvés); „meg akarták írni az összes giccses hazaút-verset, / meg akarták kínálni cigivel a fél várost, / cigit akartak tarhálni a fél várostól” (Mutatvány).
Ehhez kapcsolódóan a Leleplező riport és életvezetési tanácsadás című vers is a költői megszólalás szereplehetőségeinek klasszikus formáin ironizál a Hajnali részegséget megidézve felütésében: „Igen, éjjelente, egy bizonyos ponton túl, / még a Logodi utcában is négykézláb közlekednek az emberek, / azzal a csavarral, / hogy az összes szembejövő torkából utcazene bömböl”. A hatalom nem annyira kedves természetéről és a Fal című versek a kortárs közérzeti líra – újonnan felerősödni látszó – tendenciájához kapcsolódnak különböző módon, míg a legutolsó szöveg, a béla útja neoavantgárd vonásokat mutat, és az alcímnek (teknőc-ének folyamatzenére) megfelelően hömpölygő, tripszerű gondolatfutamként zárja a kötetet.
A konyhában meg Elmore James szól a lírai megszólalás változékony lehetőségeivel kísérletezik,
ugyanakkor egyik mellett sem köteleződik el végérvényesen, ami miatt divergensnek is nevezhető, az azonban semmiképpen nem állítható, hogy felélte volna hátországa tartalékait (vö.: Pszeudobukolikus városköltemény).
Juhász Márió: A konyhában meg Elmore James szól, Budapest, Fiatal Írók Szövetsége, 2021.
A borítófotót Gondos Mária Magdolna / FISZ készítette.
