Subicz István Senkiföldje című tárlata sajátos módon lép párbeszédbe Pilinszky szövegvilágával. A grafikusművésszel többek között arról beszélgettünk, milyen párhuzam húzható a költő és az ő saját alkotómódszere között, hogyan született meg a kiállítás témája, és néhány kulisszatitkot is elárul a számára legkedvesebb műveiről.
KULTer.hu: Akik ismernek, tudják rólad, hogy nagyon szereted a verseket. Sokszor idézel a kedvenceidtől, és bár a Senkiföldje című tárlatod a költő születésének 100. évfordulójára állít emléket, de Pilinszky-verset eddig még nem hallottam tőled. Hogyan inspirált téged Pilinszky?
A Pilinszkyvel való mélyebb viszonyom ebben az évben kezdődött. Korábban csak néhány verset ismertem tőle, amelyeket az iskolában tanultunk: Apokrif, Négysoros… A kapcsolódás ott kezdődött, hogy év elején kiírták a Kölcsey Ferenc Ösztöndíj pályázatát művészeti alkotások létrehozására. A feleségem már tapasztaltabb volt ilyen téren, épp benne volt egy pályázatban, és engem is biztatott. Először hárítottam, erre ő javasolta, hogy nézzük meg, kiknek lesz évfordulója ebben az évben, és Pilinszky is köztük volt. Akkor világosodott meg előttem, hogy itt egy 100. évfordulóról van szó. Elkezdtem kutakodni: olvasgattam, lapozgattam az összegyűjtött verseskötetét, mindenféle tét nélkül. Az interneten néztem riportokat, beszélgetéseket. Ezek szenzációsan jók voltak, nagyon szerettem őket. Ahogy Pilinszky beszél, ahogy csillog a szeme, ahogy viszonyul a beszélgetőtárshoz, a világhoz… Lenyűgözött. Ezután az antikváriumba vezetett az utam, minden olyan könyvet megvettem, amely Pilinszkyvel kapcsolatos.
Nagy felismerés volt, hogy a korábbi alkotásaim hasonlóak ahhoz a világhoz, ami kialakult bennem a Pilinszky-versek által.
Azt fedeztem fel, hogy nekem nem kell új képeket csinálnom. Persze, festettem újakat is, de ezek inkább szemléletükben, alkotásmódszertanukban, hitükben kapcsolódnak Pilinszky alkotói világához. Nem akarom mérni magam az ő költői nagyságához, inkább a szemléletünkben éreztem valamiféle hasonlóságot. Nekem nagyon fontos az, hogy megtanuljak kívülről egy-egy verset. Úgy gondolom, hogy a verssel való kapcsolatomban ez egy minőségi ugrás. Való igaz, hogy minden kifejezés ízét-zamatát, ritmusát és persze jelentését más minőségben fogadja be az ember, ha megtanulta. Beépül a gondolataiba. Ha nem is pontosan, de sokszor szeretem idézgetni. Ahogy a képzőművészetben képeket, az irodalomból verseket viszek haza a hónom alatt.
KULTer.hu: Egy Pilinszky-vers adta a kiállításod címét is. Miért különleges számodra a Senkiföldjén?
A Senkiföldjén több rétegben is megragadott. Pilinszky írja valahol, hogy a versírás fegyelme nem a költői gazdagságban, a költői eszközök sokféleségében, bravúrosságában rejlik, hanem az alázatban. Pilinszkyt az jellemzi, hogy minden versében, de még a beszélgetésekben, mondatokban is elmegy a végsőkig. Nála ezt jelenti az alázat. Persze fegyelmezetten használ költői eszközöket, de sosem él vissza ezekkel, sosem direkt módon használja őket, nem tetszeleg velük.
Mostanában én is tudatosan törekszem arra, hogy minél kevesebb eszközzel ragadjam meg a lényeget. Amikor az ember fiatal és pályakezdő, tobzódik az eszközökben. Rácsodálkozik az artisztikus felületekre, az érdességre, rücskösségre. De ahogy idősödik, ez egyre inkább átalakul. Mostanában az a belső titkos vágyam, hogy ezekről minél inkább lemondjak. Iszonyatos energia megszabadulni a felesleges eszközöktől.
Az egyik a motívumokról való lemondás, a látvány utáni ábrázolás elhagyása.
Persze van, amiben ez megmaradt: például rengeteget fényképezek. De a fotózás nekem „csak” a szépségre való szabad odafigyelés örömét jelenti. A lemondás viszont valamire való koncentrálás: a tiszta kompozícióra, a kontrasztra, két tétel ellentétére. A kéz mozdulatára, az anyagszerűségre. Ebből születik valamilyen feszültség, élmény, ami hat a nézőre. Pilinszkyvel például ebben talán hasonlítunk.
KULTer.hu: Minimalista eszköz- és színhasználat jellemzi ezt a tárlatot, bizonyos értelemben ezzel függ össze az is, hogy egyfajta végletesség mutatkozik meg az alkalmazott technikában is. Míg a tusfestményeknél a finom ecsetvonások dominálnak, addig a linómetszeteknél a karcolás, a vésés durvább processzusa a jellemző.
Igen, ez egy letisztult világ. A fehér papír a „Senkiföldje”. Ott vagy a fehér papíron, és az egy gyönyörű, tiszta, szabad világ. Azon megjelenik az első nyom, az első vonal vagy ecsethúzás, és lehet, hogy az elég is. Amikor arról van szó a versben, hogy „Gyönyörűek az első hajnalok a sivatagos kopár levegőben”, mintha ez lenne az ihlet első pillanata, vagy az első ecsethúzásé. A linómetszet épp a fordítottja ennek.
A linóleumot úgy kell felfogni, mint egy nagy fekete felületet, és amit belevésel, az egy pici fehér – az első „ecsetvonás”.
Persze késsel ejtesz sebet a fekete felületen, de ezek a sebek összeállnak. És a fekete foltok is életre kelnek. Ez a linómetszet világa. Ahogy az ember tiszteli a fehér papírt, úgy tiszteli a feketét is.
KULTer.hu: Miért döntöttél emellett a két technika mellett?
A pályám elején olajfestékkel is festettem vászonra, farostlemezre, kollázsokat, montázsokat készítettem. Pontosan nem tudom megmondani, mikor jött a váltás, de egyszer csak rájöttem, hogy a színes világ nem én vagyok. A grafika az emberi kéz mozdulata, a vonal és az ecsetnyom tisztelete, az, amikor nem festjük át ötvenszer a képet. A grafikánál az első tollvonás, az első ecsethúzás is megmarad. A linómetszetnél sem lehet javítani. Vagy kidobod, mert nem sikerül, vagy ott kell maradnia. Ebben van a felelősség. Felelős vagy minden négyzetmilliméterért.
KULTer.hu: Te hogyan döntesz egy ilyen helyzetben? Inkább az újrakezdés mellett, vagy megpróbálod átformálni azt a szándékot, amely az alkotás folyamatában kialakult?
Egyrészt nagyon óvatosan dolgozom, mindent megfontolok. Aztán van egy olyan módszerem is, hogy papírból kivágom azt a formát, amit később rávések a linóleumra. Odaillesztem, elveszem: látva lehet megítélni. A másik az, hogy minden részletet próbálok eltervezni. De az is igaz, hogy – ahogy Pilinszky mondja – a „vers építi magát”, a kép is építi magát.
Ahhoz, hogy valami újat tudjak mondani, minden gyarlóságot az ajtón kívül kell hagynom.
Kívül hagyom az előítéleteket, valamilyen stílusnak, divatnak, mesternek való megfelelést, önteltséget, hiúságot, tudálékosságot, olcsó tetszeni akarást, karriert, dicsőséget. Előfordul azonban, hogy újrakezdem. Ez is egyfajta energia. Félreteszem, másikat csinálok. Ilyen egy kiállítási anyag válogatása is. Vannak dédelgetett kedvencek, de le kell mondani róluk, hogy valami egységességet mutasson egy tárlat.
KULTer.hu: Ha jól emlékszem, a beszélgetésünk elején azt mondtad, a Kopogtató az egyik ilyen „dédelgetett kedvenc”. Miért?
Az ív, amely ezen a képen megjelenik, sok másik festményen visszatér. Egyszerűen azért, mert a kéznek jólesik egy ilyen ívet húzni. Egerben jártam főiskolára, az egri Líceumban gyönyörű boltívek voltak, az egri kapuk rajzolása, a templomok mennyezete: bennem maradt ez az élmény, ez a motívum. A boltívről sokaknak az jut eszébe, hogy az égbolt szimbóluma. Pilinszky is írt erről a Gótika című versben: „A mindenség modellje, áll a templom.”. A kapu egyetemes jelkép: a valahonnan valahová átjutás szimbóluma. Kilépünk önmagunk zárt világából, belépünk egy másik világba, színházba, múzeumba, egy vers, egy kép világába. Vagy belépünk a templom világába, ahol az a cél, hogy a Jóistennel találkozzunk.
A Kopogtató ilyen cím-szimbólum: vágyunk arra, hogy bejussunk valahova.
Mondjuk egy másik ember barátságába. Vagy könyvet írni, zenét hallgatni is kopogtatás. Pilinszkynek van egy szintén visszatérő témája, A tékozló fiú példázata. Úgy fogalmaz valahol, hogy az ő élete is a tékozló fiú sorsa volt, pedig ő hívő, vallásos ember volt. Azt is írja, hogy ez az út nem volt gördülékeny, megtérése ifjú korában egy gyónással kezdődött. Ez is egyfajta kopogtatás, mégpedig a bűnbocsánatért, megtisztulásért, de előtte a megbánásért és a saját bűnök vállalásáért.
KULTer.hu: Említetted, hogy mindenféle elismerést, sikerélményt az ajtón kívül hagysz. Az érzelmeket is?
Persze, az érzelmeket is ki kell zárni. Amikor festek, vések, rajzolok, kristálytisztán csak a szakmai dolgok jelennek meg előttem: mennyi víz, milyen sűrűségű festék, milyen szélességű ecset, hogyan mozgatom, apró, pici rezdülések, nyílegyenes vonás, lendületes ív.
Ilyenkor nem vagyok indulatos vagy melankolikus, nem nekem, hanem az ecsetvonásnak kell szenvedélyesnek lennie.
Ha ezt jól csinálom, akkor a végén kifejez valamilyen érzelmet. Ez fordítva nem működik.
Pilinszkynek volt egy riportja, amelyben beszél Bachról, pontosabban a Musikalisches Opfer című alkotásáról, ami a zeneirodalom alapművének számít. Pilinszky ebben azt érezte, hogy az erdőben van, a fákat nézi, és elképzeli, hogy a fák írnak. „Ez a természet legtisztább nyelve” – mondja Pilinszky.
A csecsemőknek is az egyik kedvenc szórakozása az, amikor séta közben a babakocsiból a fákat szemlélhetik. Az unokámnál tapasztaltam, amikor kisbaba volt, hogy mindig arra kellett menni, ahol fákat látott: akkor nem hisztizett, nem rúgkapált. Figyelt. Ez a csecsemők szeme. Egy kisbaba mindenféle befolyásoltság nélkül látja a világot, a fákat, a füvet, az állatokat vagy a fényeket. Pilinszkynek valami ehhez hasonló élménye volt Bachhal kapcsolatban. Johann Sebastian Bach nem hinném, hogy erre gondolt volna, amikor a Musikalisches Opfert írta.
KULTer.hu: „A csecsemő szeme” szókapcsolat a Senkiföldjén című vers első sorából származik, és az egyik linómetszetednek is ezt a címet adtad. Azért különleges számomra ez a kép, mert a többitől eltérően itt nagyon nehéz bármilyen kapcsolatot felfedezni a cím és a kép között.
Ezek a munkák Pali unokám 3 éves kori ecsetrajzaiból származnak. Ő, ha nálunk volt, sokat festett, nekem ilyenkor az volt a dolgom, hogy időben kivegyem a keze alól a papírt, mielőtt „elrontja” a munkáját, és tegyek a keze alá egy tiszta lapot. Ezeket a rajzokat lefotóztam, már több könyvre valót gyűjtöttem. Érdekes az a tapasztalat, hogy a gyerek minden előítélet és gátlás nélkül fest.
Az én kezem úgy van benne ebben az alkotásban, hogy részleteket fotóztam a gyerekrajzból.
Felnőttként iszonyú nehéz azt a szintet produkálni, amit egy gyerek csinál.
A művészettörténetben például talán Chagall volt, aki 80 évesen is olyan figurákat produkált, mintha gyerekrajzok lennének. De ezekre csak kivételes egyéniségek képesek.
Szóval Pali unokám rajzát lefotóztam, kinyomtattam és átvittem linóra. A rendszer, a mozgásvilág Palié, de ami lett belőle: fehér vonalak és fekete-fehér foltok kompozíciója. Ezeket egymás mellé téve hol kiegészítik egymást, hol nem, de mozgást végeznek. Bármennyire nonfiguratívak, ábrázolnak is valamit. Teret, tájképet, kaput, barlangot, hullámot vagy mozgást.
KULTer.hu: A mozgás egyébként majdnem minden képeddel kapcsolatban fontos.
Ez is egy képzőművészeti eszköz.
Azt az energiát, amely a kézmozdulatban van, azt a finomságot, rezgést, érzékenységeket, mozgást tükrözi a kép.
Ezt a néző is érzékeli, befogadja. A címadás már más dolog. A címeket én mindig utólag adom. Gyakran előfordul a művésztelepen, hogy kipakoljuk a képeket az udvarra, és a többiek segítenek címet adni, ami egyébként nem könnyű. Ezt a címet (A csecsemő szeme) a feleségem választotta. Én elégedett voltam, így elfogadtam az ötletét.
Egyébként a nézők szeretik elolvasni a címeket, de sok alkotó nem használja ki a címadásban rejlő lehetőségeket. Gyakran láthatjuk a képek alatt, hogy „Cím nélkül” vagy „Kompozíció”. Az alkotók nem ok nélkül választják ki ezeket a kifejezéseket, az a céljuk, hogy a néző ne kapcsolja konkrét dologhoz a képet, főleg, ha egy absztrakt alkotásról van szó.
KULTer.hu: A Mellékzörejek című képegyüttest is kiállítottad a Méliusz Juhász Péter Könyvtár Központi Könyvtárában. A 12 kép 12 különböző élményt ad, és kissé ki is emelkedik, a kiállítás aranymetszésében kapott helyet. Mit jelent számodra ez a képegyüttes?
Ez a szívem csücske, semmiképp nem szerettem volna kihagyni. Ezek a kicsi vázlatok, amelyek „véletlenül”, „maguktól” jöttek ki. Van köztük olyan, amely egy nagy kép kivágott része. Vagy anyaggyakorlat, ahol a szétfolyást szabadon, mindenféle felelősség nélkül gyakoroltam. A művésznek olykor szüksége van ilyenfajta szabadságra. „Ha valahol, itt mindent elfelejtek” – ez a Senkiföldjén egyik sora.
A „Senkiföldje” az én értelmezésem szerint a művészi szabadság földje.
KULTer.hu: Érdekes, hogy az első sorban megjelenik a kék és a barna szín is. Hogyan került be a fekete-fehér közé ez a két szín?
Az is véletlen. A balszélső hengereléssel, nyomtatással készült. Ez körülbelül tíz évvel ezelőtti festmény. Az iskolában volt egy nagyon szuper csapatom a rajzszakkörön. Velük készültünk egy szakmai konferenciára, a témánknak az volt a címe, hogy Egyetlen gyönyörű ecsetvonás. Papír, festékek, víz, tus, toll, szivacs, vékony és széles ecsetek. Az volt a feladat, hogy húzd végig egyszer az ecsetet a lapon. A kezdőknek nagy fogyatékossága, „bűne”, hogy elkezdik javítgatni azt, amely magától kijött. Próbáljuk rávenni a gyerekeket, hogy nem szabad javítgatni.
Nézni kell, figyelni és valahogy megszeretni. Nagyon fontos tudatosítani, hogy ez én vagyok, el kell vállalnom, hogy az enyém.
Ez egy nagyon fontos, gyakorlatot és szemléletet is alakító pedagógiai módszer.
Aztán van itt egy sorozat, amely egy tematikus pályázatra készült. Az volt a címe, hogy Transzparencia. Több sorozatot csináltam, az egyik volt a vizes felületen szétfolyó tus.
Megfestettem egy kirándulásélményt is. Zágonban, Erdélyben voltunk, akkor állították helyre a Mikes-kastélyt. Volt ott egy facsonk, és azt mondták, hogy ez olyan idős fa, amely már Rákóczi korában is állhatott. Gyönyörű fényképek születtek erről a csonkról, és ezután sokféle fakérget, a kidőlt fákat fotóztam.
Látni lehetett a fában a belső erőket, az éveket, a küzdelmeket, a szépséget, az életüket.
Benne van az egész világ. Rájöttem, hogy ezek a fák követik a művészettörténeti stílusokat. Van gótikus fatörzs, román stílusú, szecessziós, absztrakt, expresszionista, barokk stílusú.
KULTer.hu: Hogyan viszonyulsz ezekhez az alkotásokhoz?
Olyanok, mintha saját gyerekeim lennének. Nehezen válok meg tőlük. Bár a sokszorosító grafikában van lehetőség, hogy több nyomatot készítsek, de azok sem egyszerűek. Azoktól is nehezen válok meg. Ha adok képet, inkább a családtagjaimnak ajándékozom. Például a fiam többször kért már tőlem képeket. Amikor azt mondtam neki, hogy válasszon egyet, ő mindig a számomra legkedvesebbeket választotta ki. Persze odaadtam, mert a képnek az a természete, hogy falra kerüljön. Nincsenek olyan ambícióim, hogy hírnévre tegyek szert. Azért csinálok kiállítást, mert a kép sorsa az, hogy falra kerüljön, hogy egy adott térben életre keljen. A polcon vagy a sarokban a kép halott.
Subicz István Senkiföldje című kiállítása a debreceni Méliusz Juhász Péter Könyvtár Központi Könyvtárának első emeleti kerengőjében tekinthető meg 2021. november 11. és 30. között.
A borítóképet Petró Enikő / Dehir.hu készítette.
