Katasztrófaturizmus a közelmúltba

1983-at írunk, felettünk MIG-21-es repülők hasítanak az égen, mellettünk katonai egységek süvítenek durrogva, körülöttünk nincsenek fák, csak acél és beton, félhomály és sötétség. Ebben a nyomasztó, posztapokaliptikus térben, féregként fúrja bele magát a rendszer az emberek magánéletébe. Sehol senki, mégis valahol figyelnek, lehallgatnak.

Frank (Fuchs Benjámin) ebben a hideg mocsárban próbál levegőhöz jutni Fabricius Gábor első nagyjátékfilmjében. A nemzetközi fesztiválokat megjárt alkotást Velencében is díjazták, ezért

itthon is kiemelt műként tekintenek rá a mozik.

Emlékszünk még Michael Radford 1984 című klasszikus filmadaptációjára, melyben John Hurt ugyancsak elmerül a kegyetlen és elnyomó rendszer által létrehozott féktelen pusztulásban? Érdekes, hogy ez a gondolat a Fabricius-film második szakaszában kezdett felsejleni bennem, amikor már tényleg elveszünk térben és időben. Aztán ahogy véget ért a mozi, kénytelen voltam összehasonlítani, párhuzamba állítani snitteket és fontos pillanatokat, hogy végül kiderüljön számomra: egy modern kori és több szempontból frissített orwelli történet elevenedett meg a szemünk előtt.

A plot igazán egyszerű és a maga módján finomra hangolt. A fiatal punk énekes és bandája folyton bajba kerül, hiszen dalaikban rendszerellenes kritikát fogalmaznak meg. Természetesen egyik fél sem adja magát könnyen, s kezdetét veszi az út a Golgotára. Sejthető a végzet, már a film első szakaszában érezzük, hogy nincs fény az alagút végén. A probléma ezzel csupán az, hogy

főhősünk eszement tétlensége és sokszor felesleges lázadása egyre nyomasztóbb lesz.

Nehéz egy ilyen szélsőséges figurával azonosulni. Inkább a szubjektív és sokszor belső utazás vizualizálása az, ami egyensúlyban tartja a filmet. Érdekes és izgalmas megfigyelni az optika és az operatőr játékát, mert így tudunk elmerülni a kegyetlen vízióban. A rozsdától vörösen izzó vasbeton falak között az őrület és a káosz gyűrűzik. Minden helyzetben az önkívület jellemzi a figurákat, a folyosóképeken és aulákban az esztelenül dühöngőket és az őket lefogni próbáló őröket látjuk.

Miközben a film által teremtett világban másodpercekre sem jellemző a jókedv, a boldogság, mi befelé próbáljuk fúrni magunkat Frank sokszor szuperközeliben követett arcrezdüléseibe, és onnan is tovább, a fejébe. De ott csak a szabadság egyszerű és ösztönös vágyát találjuk, amely egy ilyen romlott rendszer ellen nemhogy fegyvernek kevés, hanem láthatatlan is marad.

Ám épp ezért kellenek nekünk filmrendezők, akik felmutatják a múlt elveszett gyöngyeit.

Ami viszont ezt a gyöngyöt kicsit tökéletlenné teszi, hogy lassan belemaródik a nyomor és a fájdalom, amitől a film végén egy kicsit rosszul érezzük magunkat. Ha ez volt a cél, akkor elismerésem, mert dühöt is kiváltott belőlem az Eltörölni Frankot. Szenvedtem a lehetetlen szabadulás és örök kárhozat szűk cellájában.

Érdemes kiemelni a zenei atmoszférát, aminek kialakításában Zányi Tamás hangmérnöknek volt a legnagyobb szerepe. Nagyon izgalmas a koncert hangosítása, hiszen hallottam is a szöveget meg nem is, a basszust viszont éreztem a gerincemben. Tetszett az őrültek hangjainak elhelyezése, változatossága és félelmetessége. A film egésze alatt kiválóan támasztja alá a hang a képet.

Főhősünk olyan nyers, mint maga a filmes anyag.

A ’80-as éveket idéző VHS-szűrő, a közelikre építő plánozás, olykor a mostanában bevált tarkókövetéses módszer a testre rögzített kamerával is kiegészül. Nagyon erős Lénárt István a politikai fogvatartottakat vezető osztály fejesének szerepében, alakítása a rendező által elképzelt rettegtetést fejezi ki. Azt viszont túlzásnak érzem, hogy a film minden jelenete szerint az elnyomó rendszer az emberi faj megsemmisítésére jött létre. Még ha ez igaz is, bőven elég lenne a hollywoodi „hármas ismétlés szabálya”, mert abból is megértjük a problémát, sőt jobb esetben a megoldást is megkapjuk rá. Ám mivel Frank még szinte serdülőkorban van, fegyvertára szűk, csak a romboláshoz tud nyúlni.

A film hardcore trip a nézőnek is, nemhogy Franknak. De vajon kit akar megszólítani ez a mű? A formanyelvéből ítélve erősen a művészvilágra és az entellektuelekre számít, ám üzenete nem csak nekik szól. Felhívja a figyelmet arra, hogy

csírájában el kell tiporni azt a rendszert, amely az alapvető emberi jogainkat veszi semmibe.

Sajnos a mondandó célba juttatása nem sikerülhet egyszerű módszerekkel. Képzeljük csak el, ha beültetném a jövő generációját a moziba, hogy a film alapján elemezzék a szocializmust, vagy ismerjék meg annak működését, akkor a végén, aki még nem alszik vagy nem mobilozik, csak annyit mondana, hogy a szocializmus szar és kész.

Fabricius Gábor művét elsősorban a filmtripeket kedvelőknek ajánlom, akik szeretnek egy vizuális szörfdeszkán utazni, izgalmas hangokkal körülvéve. Ám ők is készüljenek fel, hogy ezek nem a floridai hullámok lesznek, hanem a Bermuda-háromszög féktelen áramlatai, melyek a fekete mélységbe rántanak magukkal.

Eltörölni Frankot, 2021. Írta és rendezte: Fabricius Gábor. Szereplők: Fuchs Benjámin, Blénesi Kincső, Waskovics Andrea, Bánsági Ildikó, Frenák Pál, Ladányi Andrea, Székely B. Miklós, Víg Mihály, Peer Krisztián, Kemény Zsófia, Lénárt István. Forgalmazza: Mozinet.

Az Eltörölni Frankot a Magyar Filmadatbázison.