A horror rajongójaként nagyon vártam Bergendy Péter filmjét, a Post Mortemet, hiszen számos olyan motívumot harangozott be a trailer, amely garantálta az izgalmas mozit: az első világháború és az azt követő spanyolnátha-járvány történeti kontextusa, a század eleji spiritizmus hangulatának felidézése vagy a post mortem fotográfia szerepeltetése. Spoileres elemzés következik!
A sors fintora, hogy pont egy újabb világjárvány miatt hevert dobozban körülbelül egy évet a film, amelyet október végén mutattak be a magyar mozik. Ezért is alakult úgy, hogy a film a hazai premier előtt nyert díjakat, például a Magyar Mozgókép Fesztiválon vagy a Toronto After Dark fesztiválon, s a bemutatóra már ismert tény volt, hogy ezt az alkotást jelöljük az Oscar-díjra a legjobb nemzetközi film kategóriában. Az időzítés szerencsés volt tehát, hiszen halloween és mindenszentek környékén többen fogékonyabbak a horror és a thriller műfajára, bár a dömpingben nehezebb kitűnni saját hanggal és egyedi látásmóddal.
Roboz Gábor írja ezt az előszóban, amikor egy kötetre való novellát állít össze a magyar weird- és horrorirodalomból Légszomj címen: „vitán felül áll, hogy nincs magyar horrorirodalom”, majd így magyarázza ennek lehetséges okait: „nálunk eleve nem épült ki az az intézményes háttér, amely lehetővé tette volna a horror hazai kibontakozását. Míg a magyar szerzők fantasy és sci-fi könyveinek a kilencvenes években létrejött a kiadói háttere,
kizárólag horrorkiadással foglalkozó könyvkiadónk soha nem volt,
így az ehhez a zsánerhez köthető regények és novelláskötetek többnyire kisebb kiadóknál, esetleg magánkiadásban jelentek meg, csak ritkább esetben bukkantak fel szélesebb olvasóközönséget elérő (és ezáltal a zsánerről alkotott képünket eredményesebben formáló) kiadóknál.” Manapság azért már egyre több szerzőnk van, akik ebben a műfajban alkotnak, s felpezsdülni látszik a kritikai recepció, amit mutat (és indukál) a Helikon 2020/2-es posztmodern gótikának szentelt száma is.
Valami hasonló a helyzet akkor is, ha a magyar horrorfilmekről beszélünk. Gyöngyösi Lilla ezt azzal magyarázza, hogy „a szocialista felfogás irtózott a természetfelettitől, és a szakma a mai napig a szerzői filmet mint csúcsteljesítményt részesíti előnyben a műfaji filmmel szemben”.
A Post Mortem vonatkozásában sokszor bukkan fel az a szlogen, hogy az „első magyar horrorfilm”,
jóllehet mind Roboz, mind Szabó R. Ádám (Rémfilmek a nagymama házából, Műút 2021080, 48–49.) megemlíti, hogy hazánkban voltak már próbálkozások ebben a műfajban, csak nyilván nem ebben a léptékben és nem ilyen költségvetéssel.
A hazai filmes kritika már évtizedek óta reflektál a műfajra, ezek közül az írások közül is kiemelkedik a Metropolis folyóirat 2006/1-es száma, amelyet a horrorfilmnek szenteltek a szerkesztők. E folyóirat bibliográfiájából derült ki számomra az is egyébként, hogy
Bergendy maga is írt az Ördögűzőről és a Rosemary gyermekéről a Filmkultúra 1989-es számaiba.
Kövesdi Miklós Gábor interjújában azt is bevallja a rendező, hogy a „horrorfilmek mindig is közel álltak hozzám. Már gyerekkoromban is láttam horrorfilmeket Super 8-as verzióban. Később, pszichológusként is horrorfilmekkel foglalkoztam.” Az igény, a kritikai kontextus tehát adott volt, és végre alkotómunka, forgatókönyv és egy elkészült film is követte az elméletet.
Elég komoly viták folynak manapság a kulturális emlékezetről, arról, hogyan lehet megközelíteni múltunk egyes kulcsepizódjait, mint amilyen a világháború vagy a spanyolnátha-járvány. Bergendy filmjének történeti hátterét is ez a kontextus határozza meg, ő azonban nem történészi szemmel tekint mindezekre, hanem a fikció és a műfaji film eszközeivel.
Nem az össznemzeti tragédia érdekli, hanem egy apró falusi közösség mikrotörténetei, amelyeket a horrorfilmek eszköztárának segítségével ábrázol.
Tekintve a zárt falusi közösséget érintő tematikáját, akár folk horrornak is kategorizálhatjuk a filmet, így olyan művekkel is rokonítható az alkotás, mint Robert Eggers A boszorkánya (2015) vagy Ari Aster Fehér éjszakákja (2019).
A cím is egy emlékezetpraxisra utal, a post mortem fotográfiára, ami közel egykorú a dagerrotípia és fotográfia történetével, de igazán a 19. század utolsó harmadában lett népszerű, elsősorban Angliában és az Egyesült Államokban. A célja az volt, hogy egy utolsó emléket állítson az elhunytnak, a képek pedig legtöbbször családja körében ábrázolták a halottakat. Észben kell tartanunk, hogy
ekkor még a halál medikalizálása előtt vagyunk, így ekkoriban nem számított olyan hátborzongatónak ez a tradíció, mint manapság.
A téma elsősorban az angol nyelvű kritikai diszkurzusban jól feldolgozott, de azért magyar nyelven is létezik néhány kapcsolódó tanulmány, például E. Csorba Csilla „Most, hogy nem vagy, megsokszorozlak” című írása, amelyre Dorogi Katalin írása is hivatkozik. Nem a Post Mortem az első film, ami felhasználja ezt a szokást, hiszen például Alejandro Amenábar Más világjában (2001) már szerepeltek effajta fényképek.
A film főhőse, Tomás (Klem Viktor) is egy utazó fotográfus, aki halottakat fényképez, még ha Neményi Márton jelzi is, hogy a filmnek ez az alapszituációja erőteljesen fiktív, hiszen Magyarországon nem annyira terjedt el ez a kegyeleti gyakorlat. Azt gondolom, itt megengedhetünk egy jó adag „hitetlenség felfüggesztését” (Coleridge), annál is inkább, mivel
háborúban, ahogyan a járvány idejében is, a halál mindennapos,
így bármilyen, az elmúlt másik emlékét megőrző gyakorlat képes lehet erőt adni a túlélőknek. A Schell Judit által alakított Marcsa fakad ki így: „Mit akar hallani, az Isten szerelmére? A háború elvitte a férfiakat, az egészen fiatalokat is oda kellett adnunk. Aztán aki megmaradt, a spanyolnátha tette a sírba. Most meg itt vagyunk a fagyott földdel és a temetetlen halottainkkal. Mit akar? Mitől féljek még? Mit féltsek, hát nincs már itt semmi.” Talán Hais Fruzsina Annája az egyetlen a faluban, akit nem ejt teljesen foglyul ez a fagyos rezignáltság, és képes mosolyogni vagy játszani – ezt Péter Zsombor és Korcsmáros Felícia kritikái fel is róják neki.
Tomás az első filmkockák egyikén súlyosan megsebesül, majd egy víziót követően mégis magához tér, így egy hadi fotográfus (Reviczky Gábor) kihúzza bajtársai holttestei alól. Két figyelemre méltó párhuzam bukkant fel bennem, amíg a filmnek a háborús snittjeiről gondolkodtam. Egyrészt emlékeztet a főhős alakja Honoré de Balzac Chabert ezredeséhez, bár a halálból az életbe való visszatérés a Post Mortemben nem annyira rémisztő, mint a francia szerzőnél, hogy egy levágott lábbal kellene kiásnia magát a tömegsírból a főhősnek. Másrészt, hogy Nagy Dénes Závada Pál regényéből készült második világháborús filmdrámájában, a Természetes fényben is milyen fontos szerepet kap a főszereplő Semetka fényképezőgépe.
A fényképezőt mindkét filmben lehet egyfajta önreferenciális apparátusként is érteni,
amelyen keresztül a mozi a reprezentáció lehetőségeiről és kereteiről is beszél.
Ez a háborús tapasztalat meghatározó lesz Tomás életében, több szempontból is, de nem azért, amire eleinte gondoltam, hogy harctéri sokkban szenvedne, amely tünetegyüttes fontos kutatási témát adott a világháborút követően a pszichológiának. Abban érezhető a trauma hatása, hogy Tomás a halálhoz kapcsolódó foglalkozást választ, és az őt megmentő öreggel utazik együtt, aki előadásról előadásra az ő (jócskán kiszínezett) halálközeli élményét adja elő a borzongásra vagy a túlvilág ígéretére vágyó közönségnek. Hiába, ahogyan Tarjányi Eszter is írja A szellem örvényében című könyvében: „Az első világháború után természetszerűleg a spiritizmusnak a háború alatt tapasztalható virágzása tovább folytatódik, sőt talán még fel is erősödik. A háborús halottak, az eltűntek rokonai bizonyosságkeresés miatt, de bánatukban is a szellemekhez menekültek.
Az életben maradtak hozzátartozói is könnyen és hiszékenyen fordultak a távollátó médiumokhoz,
hogy megismerjék szeretteik – csak léleklátók számára világos – sorsát. A napilapokban hirdetnek ekkor a médiumok, spiritiszták, jósok – vigasztalást, új hitet, reménységet ígérve. Ezért a sarlatánság – a kevésbé tudományos igénnyel végzett szellemidézés vagy a tudatos csalás – is elterjedhetett.”
Tomás azonnal felismeri víziójából Annát, amikor a kislány belopódzik a sátrába. A kettejük közötti kapocs hamar kialakul, amelyet tovább erősít beszélgetésük a film egyik érzelmi csúcspontjában. Kiderül ugyanis, hogy Anna is halva született, de nénje visszahozta az élők sorába. A halálközeli látomás még kétszer megismétlődik a filmben: először a férfi tanúja lesz, ahogyan Anna két babájával eljátssza nénjének a jelenetet, majd a film végén a kislány újra a nevét kiáltozza, hogy visszahozza az életbe.
Klem a debreceni Apolló moziban rendezett díszbemutatót követő beszélgetésben úgy fogalmazott, hogy Tomás kívülálló, ami látható abból is, hogy érzelmileg egyáltalán nem kapcsolódik a halottaikat sirató családok tragédiáihoz, s a faluba is eleinte pusztán anyagi indokkal érkezik („Nálunk is vannak halottak. […] Eljössz?” „Ha fizettek?”). Kívülálló abból a szempontból is, hogy nem magyar, hanem német, bár ez néhány német nyelvű mondaton kívül nem zavar sok vizet a filmben, lehetett volna ezzel többet is kezdeni. Kövesdi interjújában így fogalmaz erről Bergendy:
„az akkori producerünk – akivel aztán elváltak útjaink – javasolta, hogy rakjunk bele egy külföldi karaktert,
mert talán segítené a film külföldi eladását. Aztán sok minden megváltozott, de azt megtartottuk, hogy a főhős legyen német.” Remek lett volna a nevében rejlő hitetlenséget is jobban kihasználni, hiszen a főhős a kezdeti ijedtség és menekülési kísérlet után szinte azonnal elfogadja a történtek természetfeletti eredetét, és így a néző sem vacillál sokáig, hogy mivel magyarázza a faluban tapasztalható jelenségeket.
Annával és Marcsával való kapcsolódása miatt Tomás lassanként bevonódik a közösség életébe és hiedelemvilágába, és pont ezért lesz képes megszabadítani a falut a szellemektől – és utána még vissza is térni újra az élők sorába, ami leginkább Marcsa bátorságának köszönhető. Mintha a kísérteteknek két külön fajtája lenne:
a falu saját halottjainak szellemei, akik ártalmatlanok (eljátszanak a kutyával például),
valamint az idegen kóborló lelkek, a háború és a járvány áldozatai, akik csak pusztítani akarnak („Nem a mieink, mert a mieink nem lennének ilyen gonoszok.”). De az is lehetséges, hogy mindössze egyetlen fajta szellem van, s Tomás tevékenysége bőszítette fel őket, bár ezt cáfolja, hogy az érkezése előtt is ők okozták néhány falubeli halálát.
Friedrich Kittler Optikai médiumok című könyve abból a szempontból is zseniális, hogy részletesen taglalja annak történetét is, hogy a 19–20. század folyamán születő új médiumokat, mint a távírót, a fotográfiát vagy a fonográfot hogyan használták fel szinte azonnal a szárba szökkenő okkultista gyakorlatok. A spiritiszta szeánszok a kopogó szellemeket morze ábécére tanították, a fényképeken szellemek lenyomatait keresték, a fonográf pedig képes lehetett olyan hangokat is rögzíteni, amit emberi fül nem hallhat.
Mindezeket a motívumokat fel is használja a Post Mortem: a kopogás a padláson felhangzó léptek zajában tér vissza, a Tomás által készített fényképeken szellemalakok tűnnek fel, még akkor is, ha korábban így válaszolt Anna kérdésére: „A kísérteteket is le tudod fényképezni?” „Őket nem lehet.” A fonográf viaszrúdján pedig valóban hallható a szellemek hangja, csak éppen nem a hangmagasság manipulálásával válik felismerhetővé Tomás neve, hanem a sebesség változtatásával.
Ami talán még izgalmasabb, hogy a film során Tomásnak magának kell médiummá válnia,
hiszen halálból való visszatérte miatt ő lesz képes átsegíteni a temetetlen holtakat a túlvilágra. A szellemek jelenlétét vagy a természetfelettit itt nem a Szellemirtókból ismert ektoplazma, hanem a víz szimbolizálja: a háborús bombák vízzel és holttestekkel telt kráteréből húzza ki Reviczky Klemet, a főhős fényképezőgépe is szinte megolvasztja a falu fagyott földjét, a falakból víz folyik a kísértetjárás során és a grandiózus zárójelenet is egy vízzel telt házban játszódik.
A történet ismeretében a horror mellett egy másik műfaji jelző is alkalmas a film leírására: a paranormális detektívtörténet. Így a Post Mortem olyan filmekkel is rokonságot mutat, mint a Poltergeist (1982, 2015), a Twin Peaks (1990–1991) vagy a Hatodik érzék (1999). Sőt, a sztori konklúziója azt is előrevetíti, hogy Annával egy újabb kísértetjárta falut szabadíthatnak meg a gonosztól a későbbiekben.
Vélhetően ezért kellett Tomásnak életben maradnia, holott illett volna a film logikájához, hogy végre ő is végső nyugodalmat lelhet. Bár a kritikai fogadtatás eléggé vegyes, olvashatunk a recepcióban a karakterek kidolgozatlanságáról (Benke Attila, Korcsmáros Felícia, Argejó Éva), a történet széteséséről (Péter Zsombor, Laki Péter), amelyet a vizuális- és hang-effektek sem tudnak ellensúlyozni, de én mégis remélem, hogy a Post Mortem (egyfajta médiumként) olyan kaput nyitott most meg, amin keresztül belépve még sok más hazai horrorfilm lesz képes borzongatni a magyar közönséget.
Post Mortem, 2021. Rendezte: Bergendy Péter. Írta: Bergendy Péter, Zánkai Piros, Hellebrandt Gábor. Szereplők: Hais Fruzsina, Klem Viktor, Schell Judit, Anger Zsolt. Forgalmazza: InterCom.
A Post Mortem a Magyar Filmadatbázison.
