Szeretünk borzongani, sőt igazából szeretünk félni is, persze valódi tétek nélkül. Ahogy Roboz Gábor, a Légszomj című novellagyűjtemény szerkesztője írja a kötet előszavában: „a horror merít az egyéni és társadalmi feszültségekből”. Általa, az eltávolítás gesztusával, a szorongás megélésével akár segíthetünk is mindazon, ami frusztrációt kelt bennünk. A válogatás hiánypótló, hiszen Magyarországon nem alakult ki a műfaj kidolgozott háttere.
KULTer.hu: A Légszomj felvezető szövegében kitérsz rá, hogy Magyarországon nem honosodtak meg igazán a horror hagyományai, nem épült ki az intézményes háttere, szemben a sci-fi és a fantasy műfajával. Mit gondolsz, mi lehet ennek az oka?
Szerintem egyszerűen arról van szó, hogy a horrorirodalomnak nálunk sem volt korábban presztízse, sőt épp ellenkezőleg, de míg nyugaton már közel ötven éve eljutottak odáig, hogy többé-kevésbé komoly tényezőnek tartsák, nálunk ez a mai napig várat magára. A magyarországi könyvkiadás inkább csak a kilencvenes években kezdett el egyáltalán foglalkozni a zsánerrel, és ez is annyit jelentett, hogy csak egy-két kiadó vágott bele egy-két szerző életművének gondozásába (ekkorra a sci-fi és fantasy már előrébb járt a hazai kiadás terén), és egy darabig piaci és/vagy ízlésbeli okoknál fogva nem is láttak fantáziát a folytatásban. Így nem csoda, hogy a horror megmaradt egy nagyon-nagyon szűk réteg irodalmának, és mivel akkoriban vélhetően kevesebben olvastak angolul, és kevésbé tudtak tájékozódni a zsáner külföldi fejlődéséről, nem is igazán értesülhettek a gazdagságáról.

KULTer.hu: A weird fogalma az utóbbi években kezd beépülni a magyar irodalmi köztudatba, és te is megemlíted az előszóban, hogy egy nehezen kategorizálható műfajról van szó. A Légszomj című kötet alcímeként a következő megjelölés szerepel: Kortárs magyar horror- és weirdnovellák. Hogyan viszonyul egymáshoz a két műfaj?
Szoros viszonyt ápolnak.
A weird gyakran merít a fantasztikum más területeiről is, de leginkább a horrorhoz van köze, amolyan leágazásaként is gondolhatunk rá.
Még a weird legismertebb alkotóiként számon tartott szerzők is meg szokták említeni egyes interjúikban, mennyire nehezen definiálható kategóriáról van szó – sőt az is előfordul, hogy egy könyvet hol horrornak, hol weirdnek címkéznek a különböző felületeken –, az meg végképp zavarba ejtő lehet, amikor a weird népszerűsítői egészen máshogy kanonizálódott, klasszikus szerzőket vonnak be ebbe a körbe (Borgestől du Maurierig). A témát egy ilyen interjúban nem lehet mélységében kitárgyalni, erre inkább egy sok ezer karakteres tanulmány lenne ideális. Mindenesetre én valahogy úgy közelítenék a két zsáner különbözőségéhez, hogy a valamivel kötöttebb, már régóta ismert szabályrendszerrel és motívumkinccsel dolgozó horrorral szemben a weird hajlamos szokatlanabb, meghökkentőbb, idegenebb teremtményeket, helyzeteket, jelenségeket ábrázolni. Emellett nem feltétlenül a rémületkeltés a célja, egyesek szerint az ilyen történetek az áhítat megragadása (az angolban a téma kapcsán használt „awe” kifejezés talán árnyaltabb), vagy akár valamilyen nehezen értelmezhető tapasztalat közvetítésére is törekszenek.
KULTer.hu: A cím és a borító is igen figyelemfelkeltő, erős képiséggel dolgozik. Mi áll a címválasztás mögött?
Az angolszász horrorantológia-kiadásban viszonylag gyakori a direkt, leíró címhasználat (például Nightmares, The Devil and the Deep), ettől most el akartam térni, nem szerettem volna megkötni a szerzők kezét.
Olyan szót kerestem, amellyel a magától értetődő jelentésen túl el lehet indulni más irányokba is.
Azt reméltem, ez beindítja a pályázók fantáziáját, és minél különbözőbb novellák születnek majd.
KULTer.hu: A kötetben igen sokféle téma, illetve alműfaj helyet kapott. Mennyire volt szempont a szövegek beválogatásánál a sokszínűség, illetve mi határozta meg a művek sorrendjét?
Szempont nem volt, tehát csak azért nem esett ki egy novella a zsűrizés során, mert hasonló témát dolgozott fel, mint egy másik, amelyiket már beválogattuk a kötetbe. Mindenesetre úgy tűnik,
a cím tényleg elég nagy játékteret biztosított a szerzőknek.
Én személy szerint nagyon örülök, hogy ilyen sokszínű lett az antológia – és biztos vagyok benne, hogy ezzel kapcsolatban ugyanígy érez a zsűri másik tagja, Takács Bogi is. Az eddigi visszajelzések pedig ki is emelik ezt erényként. Épp ez az eklektikusság nehezítette meg a novellák sorrendjének kitalálását, de hogy mi volt a szervezőelv, annak felfejtését inkább az olvasókra bízom, pláne, hogy olyan összefüggésekre is rájöhetnek, amelyekre én nem is gondoltam.

KULTer.hu: Az előszóban jelzed, hogy az angolszász hagyományok a meghatározók. Melyeket tartod különösen fontosnak? Emellett vannak ezektől eltérő, kifejezetten magyar jellemzők, akár tartalmi, akár formai szempontból?
A második kérdéseddel kezdem, mert erre rövidebben tudok válaszolni:
szerintem még korai lenne magyar jellemzőket végigvenni,
ennek inkább akkor látnám igazán létjogosultságát, ha lenne már magyar horrorirodalmi élet, viszonylag sok vagy legalábbis rendszeresen érkező publikációval.
Az angolszász hagyományokból nehéz kiemelni bármelyiket is, mindegyik – a gótikától a lovecrafti örökségen át a splatterpunkig, és így tovább – más miatt fontos, máshogy járult hozzá a horrorirodalom kialakulásához és gazdagodásához. Onnan nézve viszont, hogy mi lehet a magyar szerzők számára különösen fontos és releváns: egyrészt szerintem a folklór. Mindig izgalmas lehetőségeket rejt, ha egy globálisan is működő műfaji szerkezetet egy alkotó a világ valamelyik kevéssé ismert pontján lokális elemekkel tölt fel. Biztos vagyok benne, hogy itthon is lenne miből meríteni (Hany Istókon túl is). Másrészt
hozzánk – az angolszász alkotókkal szemben – közelebb áll például a kafkai hagyomány,
ami a klasszikus értelemben vett horrorhoz nem kötődik szorosan, de a weirddel kapcsolatba szokták hozni. Talán az ő örökségét is tovább lehetne gondolni. Harmadrészt a pszichológiai horror hagyományára is könnyebb lenne rácsatlakozni: szerintem nálunk megvan a kockázat, hogy egyes klasszikus horrormonstrumok, -toposzok beemelésével az adott történet könnyen megmosolyogtatóvá válik (sarkítva: egy amerikai könyvnél/filmnél hamarabb elfogadjuk, hogy például kitör benne a zombiapokalipszis, annyi ilyet olvastunk/láttunk már, egy magyarnál ugyanez nehezebben megy), míg a lélektani borzalmakkal magyar olvasóként is könnyebb azonosulni. Plusz eszembe jut egy negyedik dolog is, bár itt most kicsit elkanyarodok a kérdésedtől:
annak a szemléletmódnak a hagyományát is fontos lenne itthon szélesebb körben átvenni, hogy a zsánerirodalom komolyan vehető.
Nagy szükség lenne rá, hogy minél több szerző, szerkesztő és kiadó belássa: nemcsak alkoholista kispolgárokon, elidegenedett értelmiségieken, reményvesztett nincsteleneken, hanem akár gondolattalan élőholtakon, kísérteties doppelgängereken, ember-állat hibrideken keresztül is beszélhetünk relevánsan bizonyos egyéni és társadalmi ügyeinkről. Persze lehet, hogy én tudom rosszul, és a horrort itthon már óriási tisztelet övezi.
KULTer.hu: A kötetben számos női alkotó novellája kapott helyet. Milyen speciális aspektusokat, témákat hoznak be ők?
Nem szeretem a témákat nemekhez kötni, szerintem ezzel csak a baj van. Persze nagy általánosságban tudunk mondani mindenfélét ezzel kapcsolatban, és első ránézésre ennek a kötetnek a női szerzői is feldolgoznak olyan témákat, amelyeket jellemzően inkább női szerzők szoktak. De ha jobban megnézzük, akkor azt látjuk, hogy egyrészt nem csak ilyeneket választanak, másrészt a kötet egyes férfi szerzői is írnak hagyományosan női szerzőkhöz köthető témákról. Szóval szerintem ez az antológia is azt támasztja alá, hogy még ha meg is figyelhetünk bizonyos tendenciákat,
elsősorban az adott szerző egyéni érzékenységétől függ, milyen témáról tud izgalmasan és hitelesen írni,
nem attól, milyen kromoszómái vannak.
KULTer.hu: Több novellában megjelenik az elmagányosodott, esetleg motivációját vesztett karakter. Gyakori szereplője ez az alak a rémirodalomnak?
Ahhoz messze nem olvastam eleget a zsánerből, hogy tisztán lássam, a teljes horror-világirodalomban mennyire meghatározó ez az alak, mindenesetre nekem nem tűnik annak. Kis híján ösztönösen rávágtam a kérdésre, hogy gyakori szereplő, de a zsáner főbb klasszikusain végignézve látszik, hogy ez nincs így. Sok fontos mű szól családokról és közösségekről is. Hogy miért kaphat mégis egy kis hangsúlyt ez a karaktertípus a horrorban, az szerintem például azzal magyarázható, hogy dramaturgiailag egyszerűbb feladat bemutatni, hogy egy ilyen elszigetelt figura szembesül valamilyen borzalommal, esetleg találkozik valamilyen nem evilági lénnyel/jelenséggel. Emellett ez az alak értelemszerűen a megőrülést tematizáló pszichohorrorokban is előtérbe kerül.
KULTer.hu: A Légszomj több novellája egyes szám első személyű elbeszélésmódban íródott. Meghatározó az énelbeszélés a horrorban? Mivel ad mást, esetleg többet más narrációs technikákhoz képest?
Ennél a kérdésnél is hangsúlyozom, hogy nem látom át az egész zsánert, de nekem úgy fest, elég gyakori benne az énelbeszélés. Szerintem ez a zsáner hatásmechanizmusával függ össze: talán egy fokkal könnyebb megijeszteni, sokkolni, felkavarni az olvasót, ha neki egy adott szereplő szemszögén keresztül kell befogadnia a borzalmat. (Nyilván vannak ellenpéldák, mindez mindentudó elbeszélővel is megvalósítható, ha a szerző profin használja a megfelelő technikákat.) Ha elfogadjuk, hogy a félelem különösen szubjektív természetű, akkor adja magát, hogy egy E/1-ben megírt szöveg hatásosabban közvetíti az érzést az olvasó felé. Természetesebben bele tud menni a főhős pszichéjébe, direktebben meg tudja ragadni az iszonyat/idegenség tapasztalatát.
KULTer.hu: Már több kritika megjelent a kötetről. Eddig milyenek a visszajelzések?
Eddig szinte egyöntetűen pozitívak:
úgy látom, az olvasók szerint érdemes volt belevágni,
szerintük is megérett már az idő egy ilyen antológiára, és még ha vannak is átfedések a visszajelzéseik között, nekem úgy tűnik, szinte mindenki más-más novellá(ka)t emel ki kedvencként. Ennek azért is örülök, mert nagyon különböző hátterű szerzők szerepelnek a kötetben – a pályakezdőktől a sokkötetesekig mindenre találunk példát –, és jó, hogy nem csak azok kapnak külön elismerést, akik korábban már bizonyítottak.
KULTer.hu: Hogyan látod a magyar horrorirodalom jövőjét? Lehetséges, hogy ebből a válogatásból is sorozat lesz, mint a Gabo által kiadott, Az év magyar science fiction és fantasynovellái című kötetből? Esetleg újra megjelenhet egy zsánerrel foglalkozó folyóirat a hazai piacon?
Nagyon örülnék, ha a Légszomj megjelenésével valamilyen hosszú távú folyamat kezdődne el,
rajtam nem múlik. Azt nem gondolom, hogy egyelőre indokolt lenne olyan „év legjobbjai” típusú antológiasorozatot indítani, mint az említett SFF-es: úgy érzem, a magyar horror még nem tart itt, de szabadabb/kötöttebb, tematikus horrorantológiákat kicsivel tágabb időközönként mindenképp érdemes lenne kiadni. Bizakodó vagyok a magyar horror és weird jövőjével kapcsolatban, mert érezhetően egyre több alkotó gondolkodik ilyen történetekben, és írásokban is feldolgozható rettenetes/különös élettapasztalatból ebben az országban egész biztosan nincs és soha nem is lesz hiány. Mindenesetre ahhoz, hogy felépüljön a magyar horrorirodalom, jó néhány stabil oszlopra van szükség. Kiadói munkára és alulról szerveződő közösségekre egyaránt, és mivel még rengeteget kellene dolgozni azon, hogy egyáltalán kialakuljon a horror magyar nyelve, nagyon bízom benne, hogy egyre többen kísérleteznek majd a kisprózával. Ehhez pedig elengedhetetlen lenne az újabb folyóiratok, írói műhelyek alapítása. Ezek persze nyilván inkább csak non-profit kezdeményezések, szerelemprojektek lehetnének, de a jelentőségük ettől még nem lenne kisebb.
A borítófotón a Légszomj – Kortárs magyar horror- és weirdnovellák című kötet látható.